Nándor
9 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Eljöhet az arab felvilágosodás

2011.02.24. 12:58
Ami 2011 elején az arab országokban történt, arra senki sem számított. “Ugyan, ezek a muszlimok soha nem fognak elhajtani egy diktátort”. “Tunéziát még csak hagyták veszni az amerikaiak, de ne szórakozzunk már, Mubarak két nap alatt rendet tesz”. “Hogy a fenében lenne már valaha is Líbiában forradalom, ott nincs se civil társadalom, se internet, se semmi.” A legszakértőbb szakértőknek is csak ilyen, 12 órán belül nevetségessé váló állításokra futotta. Így hát jóval tisztességesebb most nem tippelgetni, hogy mi lesz, hanem inkább összeszedni, min érdemes a történtek kapcsán alaposabban is elgondolkodni.

Tunéziában a tolvaj diktátort elhajtották, de még senki nem tudja, mi és ki lesz helyette. Egyiptomban Mubaraktól a hadsereg vette át a hatalmat, alkotmányozást és szabad választásokat ígérve. Líbiában üszkösre égett hullák hevernek az utcán, Kadhafi uralma pengeélen táncol. A pesszimista nézőpont szerint ezek nem lényeges változások: a reményteli tavasz után elfogy a lendület, és a korrupt erős emberek helyét máshogy korrupt és máshogy erős vezetők veszik át.

Egyrészt nem kötelező ilyen pesszimistának lenni, másrészt pedig akárhogy is alakulnak végül a dolgok Marrakestől Manamáig, az még tény marad, hogy 2011 elején korábban elképzelhetetlen dolgok történtek az arab világban. Hihetetlen méretű és elszántságú tömegek mutatták most meg, hogy egyáltalán léteznek, és így muszáj lesz számolni velük. Ennek pedig kell, hogy legyen valamilyen következménye, ami nemcsak az arab-, hanem az egész világot megváltoztathatja. Itt van kilenc dolog, amin érdemes lesz elgondolkodni, mielőtt és miközben ezeket a következményeket figyeljük.

Egy diktátoriskola vége

A hidegháború egyik különös szerzete volt a végtelenül dörzsölt, a két nagyhatalom közt lavírozó, néha ezeket még egymás ellen kijátszani is képes despota. Aki valami szerencsétlen porfészek, jobb esetben egy regionális középhatalom trónján ülve mindkét oldalnak megköszönte szépen a fegyverszállítmányokat, aztán ha kellett, akár évtizedenként váltott tábort, miközben el nem kötelezettnek hazudta magát. Talán senki nem volt ennek a manőverezésnek nagyobb mestere, mint az Aszuáni gát építésénél a szovjeteket és az amerikaiakat gyakorlatilag egymással versenyeztető egyiptomi elnök, Gamal Abdul Nasszer.

Ezek a diktátorok sokszor eleve valamelyik nagyhatalomnál tanulták a szakma csínját-bínját, a Szovjetunióban vadászpilótáskodó Mubaraktól a Texasban tüzérkedő Ben Aliig. Most azonban vége ennek a generációnak. Mubarak és Ben Ali már a múlté, Kadhafi is hamarosan az lehet. Mugabe és Castro öreg, és a néhány még élő, régi vágású afrikai és közel-keleti diktátor is nehéz helyzetben van a húsz év alatt nagyot fordult világban. Lehet, hogy a helyükön nem tör ki a demokrácia, de hogy generációváltás van, az egészen biztos.

Amerika gyenge, ezért nem avatkozik be

Mit gondoljon az ember egy szuperhatalomról, amely hagyja, hogy birodalmában a fejük tetejére álljanak a dolgok? Hát elképzelhető lett volna, hogy 1956-ban a szovjetek csak úgy engedjék forradalmiaskodni a magyarokat, és ne küldjék be a tankokat? A hidegháború vége óta – a különc Líbia kivételével – a most forrongó arab országok egyértelműen Amerika érdekszférájába tartoznak, Barack Obama azonban most nem hogy irányítani nem tudta az eseményeket, hanem sokszor csak szerencsétlenül futott a történések után.

Amerika nem volt képes érvényesíteni a saját, illetve a régióban található legfontosabb szövetségese, a vele furcsa parazita/szimbióta viszonyban lévő Izrael érdekeit. Hát milyen szuperhatalom az ilyen? Semmilyen – vághatják rá a nyugat alkonyát drámai képekben és kéjes élvezettel megfestők.

Amerika okos, ezért nem avatkozik be

A hidegháborúban Amerikának volt igaza, és az egyetlen komoly foltot a kapitalista nagyhatalom becsületén a mások dolgába beavatkozás jelentette. Guatemalától Vietnamig emberéletek százezrei száradtak amerikai elnökök és külpolitikai tanácsadóik lelkén. Egy hosszú távra tervező szuperhatalom ilyet nem csinálhat, ahogy az ezt a szakmát már évezredek óta űző, a távoli országok belügyei helyett csak azok gazdaságával foglalkozó kínaiak pontosan tudják.

Az amerikai kormány mostani teszetoszasága lehet, hogy nem tudatos politikai döntés volt, de akár még jól is sülhet el. Hiába szokás az arab világot radikálisan nyugatellenesnek tartani, a mostani tüntetéseken nem lángoltak amerikai zászlók – de még izraeliek sem. Ha az arab világban valóban rendszerváltás következik, a 2011-es forradalmak tömegei kifejezetten barátságosnak tűnnek Amerikával. Ez az arab generáció, amely a Facebooktól a Manchester Unitedig nyakig merül a nyugat által kínált élvezetekben, joggal lehet majd hálás a mostani visszafogottságért.

Izrael visszavenni látszik

Mindegy, hogy a nagy testvér Amerika gyengeségből vagy ravaszságból húzodott most a háttérbe, a lényeg hogy az örök szövetséges Izrael is követte a példáját. Pedig az izraeli kormányok általában, ez a mostani meg pláne nem arról ismert, hogy ne támadna kíméletlenül, ha bizonytalankodást lát arab oldalon. Most azonban még a moldáv kidobóemberből lett külügyminiszter, Avigdor Liberman sem csörgette a kardját, és nem is hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét arra, hogy lesz szíves azonnal intézkedni.

Miután Libanonban először nem tudtak háborút nyerni, elbizonytalanodtak? Miközben Izraelt szétveti a belső feszültség, az aggasztó eltolódás a térség egyetlen demokráciája felől egy nyíltan is az apartheidet támogató rasszista rendszer irányába, már nincs energiájuk külpolitikával is foglalkozni? Vagy abban bíznak, hogy ha jóindulattal közelednek feléjük, akkor az új arab rezsimek nem csak Amerika-ellenesek nem lesznek, hanem a fiatal muszlim generáció nem fogja elsődleges célnak tekinteni Izrael elpusztítását sem? Annyi biztos, hogy Izrael rég volt ilyen visszafogott.

A történelem tele van véletlenekkel

Óriási a különbség az élőben figyelt történelem és az események azon logikus láncolata közt, amit középiskolában tanítanak. Az utóbbiban kevés szerep jut a véletleneknek, a hibáknak, a baleseteknek, a mindenkit meglepő módon jól elsülő baklövéseknek. A 2011-es megmozdulások közül legjobban közvetített, szinte élőben követhető kairói tüntetések azonban éppen azt mutatták meg, hogy ezeknek akár sorsfordító szerepük lehet.

Gondolta volna az a szerencsétlen belügyi dolgozó, aki a tevéjén vágtatva csépelte a Tahrír téren békésen tüntetőket, hogy a róla készült képek az egész világ számára nyilvánvalóvá teszik, kinek az oldalán áll az igazság? Gondolta volna a Tahrír téren és Egyiptomban szerteszét vezető és elképzelés nélkül ácsorgó, kiabáló és néha ezt-azt felgyújtó tömeg, hogy ennek ilyen gyorsan jó vége lesz? Gondolta volna a Khaled Saidot halálra verő két vidéki rendőr, hogy az egymillió hasonlóból pont ez a brutális eset lesz egy mozgalom zászlajára tűzve? Vannak tervek, szándékok, színfalak mögötti történések, de néha egyszerűen csak elszabadul a pokol. Ezt nagyon fontos lesz észben tartani a következő hónapok eseményeit figyelve.

1956? 1989? 1789?

Az újságírók imádják kontextusba helyezni és a nézők-olvasók számára ismerősebb eseményekkel párhuzamba állítani, ami éppen folyik a világban. Így volt ez a mostani arab tüntetésekkel is. “Az iszlám világ Tiananmen tere”, “a közel-keleti berlini fal leomlása”, ilyeneket lehetett hallani az angol nyelvű csatornákon. Magyarországon pedig szinte kötelező volt 1956 őszére hivatkozni.

Ezeknél a modern példáknál azonban talán jobban hasonlítható a most történtekhez az 1789-es francia forradalom. Ekkor kezdte el követelni a nép, amit tudósok és művészek már korábban is kimondtak: a hatalmukat istentől eredeztető, abszolút uralkodóknak el kell takarodniuk. Ilyesmi történt most az arab világban. A francia forradalom nem hozta el egyből a szabadság, egyenlőség és testvériség uralmát, hiába volt ez írva a zászlóra. A forradalmárok előbb egymást mészárolták le, majd Napóleon koronázta magát császárrá és vitte el félmillió honfitársát meghalni az orosz télbe, a szellem azonban már kiszabadult a palackból. A Nyugat a Bastille megrohamozóinak nyomán építette fel azt a liberális demokráciát, amiről Churchill nagyon helyesen állapította meg, hogy annál még csak rosszabbal próbálkoztunk, és ugyanígy a muszlim/arab világnak is megvan az esélye, hogy a Tahrír téren tüntetőkre építve hatalmasat léphessen előre.

Iszlám és demokrácia összeillik

Ha már felmerült 1789, 1650-ben vajon nem lett volna-e nevetség tárgya az a marslakó, aki arról elmélkedik, hogy Európában bizony egyszer minden embernek beleszólása lesz a közügyekbe? Nemcsak a nincstelen parasztoknak, de még a nőknek is! Örülhetett szegény ufó, ha nem máglyán végezte.

Akik ma arról beszélnek, hogy az arab világban soha nem lesz demokrácia, pont olyan maradiak, mint akik az abszolút monarchiát tartották az elképzelhető legjobb világnak. Iszlám és demokrácia ugyanis pont úgy illik össze, mint kereszténység és demokrácia. Alapvetően sehogy, de ahogy a vallás mögül elvész a tartalom és csupán vékony civilizációs máz marad, úgy ébred rá a nép, hogy jobban jár, ha egy nem létező isten helyett maga veszi kezébe a sorsát. Európában ma már szerencsésen üresen konganak a templomok, és vannak jelei annak, hogy az iszlám világ jó részén is igen előrehaladott már ez a szekularizációs folyamat. A vallások hazugságaira nem lehet igazságos társadalmi rendszert építeni, azonban amint veszítenek jelentőségükből, már igen.

Be lehet fejezni a terroristázást

Igen, ma még sok olyan muszlim van, aki szerint a vallásnak nagyobb szerepet kellene kapnia a közel-keleti országok mindennapjaiban. Néhány olyan is van köztük, aki szívesen vágná le a tolvajok kezét, felakasztaná a házasságtörő nőket, és ha minden kötél szakad, még nyugati repülőgépeket is felrobbantana. Súlyuk azonban jóval kisebb, mint ahogy azt a minden idegentől rettegők láttatni szeretnék.

Jemenben minden bizonnyal nem ugyanez a helyzet, Egyiptomban, Líbiában, Tunéziában – de még a síita Bahreinben sem – viszont nem vérben forgó szemű, önmagukat korbácsoló, szakállas férfiak tomboltak az utcákon. Pont ugyanazok kezdték most a tüntetéseket, akik a tavaly elcsalt iráni választások után is nagyon komolyan ráijesztettek az ajatollahokra. Fiatalok, nyugatiasan öltözködő diákok, a szabadságra vágyó értelmiség, és az iszlám országok utcaképéhez viszonyítva meglepően sok nő. Lehet a Muszlim Testvériségben az ördögöt látni, de semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy egy demokratikus választáson ők jutnának hatalomra Egyiptomban. Nyilatkozataik eddig inkább valamiféle furcsa Muszlimdemokrata Néppárt csírájának tűntek. Konzervatív, vallási alapokra támaszkodó, rendszeresen hülyeségeket beszélő, de a demokratikus játékszabályokat betartó pártok meg Európában is vannak bőven, és azoktól sem kell félni.

Vannak bátor emberek

Európából, kényelmes fotelből nézve, amit a Tahrír teret szegélyező luxushotelekben lakó nyugati újságírók közvetítenek, különösen lenyűgöző volt most az arab forradalmárok bátorsága. Akik pedig nem jutottak képernyőre Bengáziban vagy Alexandriában, azoknak még bátrabbaknak kellett lenniük.

Azon lehet vitatkozni, hogy ennek a bátorságnak mennyiben oka a kilátástalan helyzet, az unalom, a szegénység és a frusztráció, amiben a még mindig nagyon fiatalnak számító arab társadalmak ifjai élnek. Vajon milyen érzés lehet ugyanazokat a tévéműsorokat nézni, ugyanazokat a weboldalakat látogatni, mint bárki nyugaton, viszont nőt ennél közelebbről soha nem látni, érinteni? Pszichológusok és antropológusok kellenek majd, hogy egyszer ezt a két világ közé reménytelenül beszorult lelkiállapotot kielemezzék. A bátorság azonban ettől még bátorság marad,  és akármi történik a következő hónapokban-évtizedekben, azt mindenképpen érdemes fejben tartani, hogy olyan emberek vették most kezükbe a sorsukat, akik nem ijednek meg sem a saját árnyékuktól, sem egy felfegyverkezett rendőrsorfaltól.