Történelem és preambulum

Elismerve Ungváry Krisztián szakmai kompetenciáját a 20. századi diktatúrákat érintő kérdések megítélésében, legutóbbi írásának némely állításával mégiscsak vitába szállnék.

Négy állítását illetném kritikával. Egyrészt nem valószínű, hogy a magyar nemzeti önrendelkezés 1944-es elvesztésének preambulumba foglalásával az elkövetett bűnök alóli felmentés lett volna az alkotmányozó szándéka, mint ahogy azt Ungváry állítja. Másrészt a nemzeti önrendelkezés megszűnése még egyáltalán nem jelenti szükségszerűen a magyar kollaboránsok morális felmentését. Harmadrészt a preambulum kérdéses szöveghelyének problematikája meglátásom szerint nem is a bűnösség kérdésében rejlik, hanem sokkal inkább abban a kérdésben, amelyről mindmáig vitatkoznak a történészek: vajon az 1945-1947 közötti időszak demokráciának volt-e tekinthető? Negyedrészt pedig arra utalnék, hogy Közép-Európában egyáltalán nem kivételes eset az, hogy alkotmányban tegyenek említést múltjukról, sőt akár értelmezzék is saját történelmüket Közép-Európa nemzetei és népei. Hogy ezt milyen cizelláltan és körültekintően teszik, arról persze már lehet vitatkozni.

A jobboldal felmentése?

Ungváry egyértelmű szándékot tulajdonít az alkotmányozóknak, mégpedig azt a szándékot, hogy tisztára mossák a németekkel kollaboráló magyarokat. A nemzeti önrendelkezés megszűnésének preambulumba foglalása azt jelentené, hogy az elkövetett bűnök „nem hazánk politikusainak felelőssége körébe tartoznának. A felelősséget más viselhetné. Nyilván, éppen ez a cél” – állítja Ungváry. Csakhogy nehéz elhinni ezt a szándéktulajdonítást, ha a szöveget magát vesszük alapul.

A jelenlegi szövegből ugyanis az derül ki, hogy vagy mind a két diktatúra kollaboránsait fel kívánja menteni az alkotmányozó vagy egyiket sem. Ha a hivatkozott mondatot Ungváry interpretációjának megfelelően értelmeznénk, abban az esetben azt a szándékot is az alkotmányozó kormánypártoknak kellene tulajdonítanunk, hogy nemcsak a német megszállás során kollaboráló politikai szereplőket és intézményeket próbálná felmenteni, hanem egyben a kommunista megszállást elősegítő, vagy azt kiszolgáló magyar politikusokat és embereket is. A hivatkozott mondat azonban nemcsak az 1944-es események kapcsán állítja, hogy Magyarország elveszítette önrendelkezési jogát, hanem értelemszerűen az 1945 utáni időszakról is. Márpedig a jelenlegi kormánypártokról nehezen lehet azt feltételezni, hogy a szovjetek szálláscsinálóit, a kommunistákat tisztára szeretné mosni. Az alkotmányozó szándéka ezért Ungváry állításával szemben szinte bizontosan nem az volt, hogy a magyar szuverenitás elvesztésének tézisével felmentést adjon az önvizsgálat alól, hogy felmentsék a „jobboldal mai utódait a szembenézéstől.”

Nemzeti önrendelkezés és a felelősség kérdése

Szintén kissé elhamarkodottnak tűnik az a megállapítása, miszerint: „Igaz ugyan, hogy a szovjet megszállás alatt működő kormányok egyike sem volt szuverén, de az alkotmány preambulumából az is következik, hogy az önrendelkezés hiányában a felelősség is a nullával egyenlő.” Csatlakozva a preambulum ezen passzusát bírálók táborához, jómagam is azt állítom, hogy körültekintőbb fogalmazással elejét lehetett volna venni a kritikáknak. Ám az azért némileg túlzásnak tűnik, hogy a mostani preambulumból egyenesen és szükségszerűen következne a felelősség teljes áthárítása a megszállókra. A megszállás és a nemzeti szuverenitás megszűnése ugyanis a történelem folyamán szinte mindig együttjárt a kollaborálók térnyerésével. Kollaboráció nélkül csak nagyon ritka esetben voltak képesek egyes államok a másikat megszállni. A történésszakma ma már a lengyel kollaboráció mértékét is vizsgálja, noha közvetlenül a második világháború után Lengyelország egyértelműen az áldozat szerepét ölthette magára. A kollaboráció mértéke persze jelentősen eltérhetett: ám kollaboráció és megszállás, kollaboráció és nemzeti önrendelkezés megszűnése a legtöbb esetben együtt járt. Az már valóban a történészek feladata, hogy feltérképezzék a kollaboráció és az ellenállás formáit, jelentőségét és mértékét. De erről már nem is rendelkezik az alkotmány preambuluma, amely mindössze annyit mond ki, hogy Magyarország a német majd a szovjet megszállás miatt elvesztette szuverenitását.

Kollégám a hvg.hu-nak adott interjújában már maga is felveti azt a kérdést, hogy az állami önrendelkezés megszűnésének fogalma sok mindent takarhat: „A szövegben nincs definiálva, mit értünk állami önrendelkezés alatt, pedig ez a fogalom többféleképpen is értelmezhető.”
Az alkotmányszövegekről persze az is közismert, hogy éppen általánosságuk miatt nem lehet és nem is kell minden fogalmat pontosan definiálni. Az alkotmányoknak az emberi jogokra való hivatkozásai olyannyira elvont fogalmakat használnak, hogy akár ezek alkotmányban való rögzítését is megkérdőjelezhetnénk. Vagy követelhetnénk a pontos definíciójukat, amire remélhetőleg azért mégsem fog sor kerülni.

Érdemes egyébként ebben az összefüggésben felidézni az 1949-es német alaptörvény elfogadásakor kialakult vitát, amikor is a tartományok küldötteiből álló Parlamenti Tanács felvetette annak lehetőségét, hogy megemlítse az alaptörvény preambulumában az 1945-ben elfoglalt Németország szuverenitásának kérdését: „Németország idegen hatalmak által történt megszállása súlyosan korlátozza a nemzet életének szabad alakításához fűződő jogainak gyakorlását” – szólt a tervezet. A korlátozott szuverenitás kérdésének megemlítését végül elvetették, ám felmerül a kérdés, hogy ha mégiscsak megemlítették volna az alaptörvény preambulumában a megszállásra való utalás, az vajon azt jelentette volna, hogy a német politikai élet szereplői és maga a német nép teljes mértékben fel lett volna mentve mindenféle felelősségvállalás alól – legyen szó pozitív vagy éppen negatív dolgokról? Ezt nem tarthatjuk valószínűnek.

A valódi kérdés: demokrácia volt-e 1945 és 1947 között?

A nemzeti szuverenitás elvesztése, illetve ennek elismerése tehát egészen biztosan nem ment fel minket az önvizsgálat alól. A preambulumnak az a kitétele, hogy „hazánk 1944. március
tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk”, nem azért vitatható, mert abból egyértelműen következne a nemzeti felelősségvállalás elutasítása. A probléma sokkal inkább abban rejlik, hogy az 1945-47 közötti időszak mennyiben tekinthető a nemzeti szuverenitás időszakának. Erről valóban megoszlik a történészszakma véleménye, és ha valamiért, akkor ezért kellett volna körültekintőbben fogalmazni az alkotmányozóknak. Erről viszont határozott véleménye van Ungvárynak: szerinte az „1945 utáni kormányok nem voltak legitimek és függetlenek, a szovjet szuronyok hegyén jöttek létre” – mondja a hvg.hu-nak adott interjújában. Meglátásom szerint viszont éppen ez a legproblematikusabb kérdés.

Történelem és bíróság

Negyedrészt egyetértek Ungváryval abban, hogy nem jó, ha a történelem vitás kérdéseit bírósági úton kívánjuk rendezni. Ám a preambulumok értelmezése kapcsán legalább kétféle álláspont létezik: vannak olyan országok, amelyekben a preambulumok egyes elemeit valóban jogforrásnak tekintik (ilyen például a hatályos francia alkotmány preambuluma), másrészt vannak olyan preambulumok is, amelyeket egyáltalán nem tekintenek jogforrásnak, azaz bírósági ítéletek nem alapozhatók a preambulumokra (ilyen például a hatályos cseh alkotmány preambuluma). Magyarországon ezt a kérdést azonban majd csak az Alkotmánybíróság jogértelmezési gyakorlata fogja eldönteni.

Másrészről a közép- és kelet-európai alkotmányok preambulumait végignézve azt is meg kell állapítani, hogy egyáltalán nem ritka gyakorlat a konkrét történelmi eseményekre való utalás, amelyek egyben bizonyos értelmezését is adják a történelemnek. A történelmi hivatkozás identitásképző funkciója teljesen legitim és bevett eljárása a közép-európai alkotmányoknak (sőt jó néhány nyugat-európainak is), és erről még a magyar jogásztársadalmon belül is többé-kevésbé egyetértés uralkodik. Hangsúlyozva, hogy a körültekintőbb fogalmazás valóban elejét vehette volna a kritikáknak, azért arra is fel szeretném hívni a figyelmet, hogy eleddig nem nagyon lehetett hallani olyan bírósági ítéletekről, amelyeket a preambulum történelemértelmezésére hivatkozva hoztak volna meg valamelyik környező országban. Működő alkotmányok történelmi hivatkozásai miatt még egyetlen kutatót sem ítéltek el Közép-Európában, még egyetlen kutatónak sem írták elő, hogy hogyan is kell a történelmet értelmeznie, noha a környező országok alkotmányainak preambulumaiban szinte mindenütt hivatkoznak történelemükre, sőt igen gyakran értelmezik is azt. A környező országok elmúlt tizenöt-húsz éves tapasztalata mutatja tehát, hogy a premabulum nem lehet a törvényes alapja „annak, hogy az államhatalom szabja meg a történelemmel kapcsolatos tudományos művek, kiállítások, tankönyvek mondanivalóját” – amivel kapcsolatban pedig korábban több értelmiségi is megfogalmazta kételyeit egy nyílt levelében.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója