Judit
2 °C
7 °C
Index - In English In English Eng

Hogyan definiáljuk a hálózati személyt?

2012.05.17. 06:49 Módosítva: 2012.05.17. 09:42

Köszönettel tartozom Kontrát Károlynak azért, hogy válaszolt Intézményesített hazugság című írásomra és elnézését is kell kérnem azért, hogy ennyire megkésve reagálok rá. Sajnos véleményemet továbbra is fenn kell tartanom. Azt elfogadom, hogy helyenként én is pontatlan voltam, mivel nem a parlamenti naplót, hanem az Index tudósítását használtam forrásként és ebben néhány – az ügy szempontjából egyébként nem perdöntő – állítás másképp szerepelt.

Több mint aggasztó azonban, hogy az a kormányzat, amely ha kell, egy nap is átver a parlamenten egy törvényt, az állambiztonsági múlt megismerése kapcsán két év alatt semmit sem tett még le az asztalra. Bizonyára a Nemzeti Emlékezet Bizottsága mindent megoldhat, de miért nem tudhatjuk meg, hogy hogyan, milyen alapelvek mentén és kikkel? Az eredetileg beígért május 15-i határidőre ennek koncepciójából semmi sem került nyilvánosságra. Egy évvel ezelőtt az a képtelenség lett beígérve, hogy „mindenki hazaviheti az iratait”, történni azonban semmi sem történt. Most ha lesz is koncepció valamikor, az sem arról fog szólni az ígéretek szerint, hogy az irathozzáférést megváltoztatják, hanem arról, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága majd kidolgozhat erre javaslatokat.

Igaz, Kontrát elismeri a jelenlegi szabályozás néhány hiányosságát. Arról azonban sem a parlamentben, sem mostani cikkében nem ír, hogy az ügynökdefiníció kapcsán bármilyen problémát látna. Ebből a mély hallgatásból nehéz másra következtetni, mint arra, hogy a jelenlegi rendszert ezen a téren alapvetően jónak tartja.

Márpedig az, hogy mennyi a védelmi idő és kik nevezhetőek közszereplőnek, jelentőségében eltörpül ahhoz képest, hogy nevezhetünk-e ügynöknek valakit vagy sem. Kondor Katalin, Martonyi János, Szita Károly, Böröcz István, Kárpáti György és társaik ügyében sem az volt a perek tárgya, hogy ők közszereplők-e, hanem az, hogy mi írható le róluk történészi szempontból.

Először egy elméleti, majd egy gyakorlati példával is illusztrálom a problémát.

Jelenleg elvileg jogszerűen csak akkor lehet hálózati személynek nevezni valakit, ha fennmaradt jelentés, saját kezűleg aláírt beszervezési nyilatkozat, vagy saját kezűleg aláírt nyugta átvett anyagi juttatásról. Ezek a feltételek, mint ahogyan már sokszor írtam, az esetek 99%-ában teljesíthetetlenek, mert a beszervezési nyilatkozat nem volt kötelező, az ügynökök túlnyomó többsége soha egy fillért nem kapott, és a jelentések eredeti aláírt verziói általában nem maradtak fenn, csak kivonataik. A gyakorlatban a bíróság azonban még azokban az esetekben sem fogadja el a dokumentumokat, amikor vannak jelentések és van adat anyagi juttatás átvételéről is. Ha például van irat arra, hogy valaki 15 éven át szerepel a hálózati nyilvántartásban, kartonjára rendszeresen átvezetik az életével kapcsolatos változásokat, sőt arra is, hogy anyagát egy tartótiszt átadja másnak, sőt arra is, hogy több kötet dossziét iktatnak róla, és még az is dokumentált, hogy külön engedélyt kérnek ahhoz, hogy az érintettet konspirált lakásra vigyék, a mai rendszerben mindez nem elég. Az sem elég, ha az illető fedőneve szerepel állambiztonsági intézkedési tervekben, valamint azok végrehajtási jelentéseiben.

Nézzünk most egy konkrét példát, Martonyi János jelenlegi külügyminisztert. Az Állambiztonsági Levéltár iratai között fennmaradt az Mt-1691/1 „Magasdi” fedőnevű dosszié. Ebben Martonyi János „útijelentései” találhatóak, amelyekért sajátos módon dr. Jójárt István rendőrszázados saját kezű feljegyzése szerint 600 forint jutalmat is adott az érintettnek. Az „útijelentéseken” „adta Marosvásárhelyi” („Magasdi korábbi fedőneve”) és „vette: Jójárt István” szerepel – ez formailag kissé eltér attól, amit egy szokványos útijelentésnek képzelünk. A Fővárosi Bíróság 2008. június 23-án kelt ítélete szerint azt a valós tényt, hogy Martonyi jelentéseket adott, hogy az állambiztonság fedőneveken tartotta nyilván, és hogy Martonyi ezekben 1989-ben mint „élőhálózat” szerepelt, nem szabad olyan hamis színben feltüntetni, mintha ő hálózati személy lett volna. Bár a bírósági ítélet indokló része elhallgatja, nyilván ebbe a kategóriába tartozik az az adat is, hogy Martonyiról több kötetnyi munka- és beszervezési dossziét iktattak, hogy fedőneve az 1970-es évek irataiban is felbukkan mint foglalkoztatott hálózat, hogy személyét más tartótiszteknek is „átadták”, ezzel szemben viszont Martonyi azon bemondását, hogy őt „zsarolták”, mindenféle bizonyíték nélkül hitelesebbnek fogadja el, mint bármilyen korabeli dokumentumot.

Természetesen való igaz, hogy vannak példák arra, amikor valakit formálisan beszerveztek ugyan, de tényleges tevékenységet nem végzett. Nem állítja senki sem, hogy ezeket az embereket meg kellene bélyegezni. Valahogyan kezelni kellene azonban azt a problémát, hogy a jelenlegi szabályzás szerint gyakorlatilag senki sem nevezhető hálózati személynek.

Kérdéseim ezután Kontrát Károlyhoz:

  1. Hogyan kellene definiálni, hogy ki a hálózati személy?
  2. Ha a nyilvántartások ennyire hiteltelenek, akkor miért alapozódik a mai nyilvántartási rendszer is a régiekre?
  3. Ha a nyilvántartások ennyire hiteltelenek, miért nem vonják felelősségre azokat, akik ezeket az adatokat hamisították?
  4. Ha a nyilvántartások ennyire hiteltelenek, miért lehetnek a titkosszolgálatoknál ma is vezető állásban azok, akik ezeket az állítólag hiteltelen nyilvántartásokat kezelték? Nem akarok senkit sem kínos helyzetbe hozni itt a mai szolgálatok hivatásos állománya múltjának teregetésével, azt hiszem, mindketten tudjuk hogy hosszú listát írhatok azokról a megbecsült szakemberekről, akiket mind a mai napig alkalmaznak.
  5. Ha a nyilvántartások megbízhatatlanok, miért nem volt hajlandó a Fidesz elfogadni az LMP által kezdeményezett vizsgálóbizottság felállítását? (csak az olvasók kedvéért megjegyzem, ebben egyetértett a Magyar Szocialista Párttal is, ami ismét növeli a gyanút, hogy a két politikai erő között legalább ebben a kérdésben van egyetértés).
  6. Életszerűnek tartja-e Kontrát Károly azt, hogy valakit az állambiztonság különböző szervei hosszú éveken át hálózatként nyilvántartottak, hivatkoztak foglalkoztatására, mégse lett volna az állambiztonság ügynöke?
  7. Miért nem nyomtatják ki a mágnesszalagokat és minősítik egyenként az azon található adatokat, holott a jelenleg hatályos szabályozás is ezt követelné?
  8. Miért nem számítja bele az „iratok” kategóriába a mágnesszalagok tartalmát? Az az állítása ugyanis hogy a levéltár a fennmaradt iratok 93%-át kezeli, csak akkor igaz, ha a mágnesszalagok adattartalmát nullának vesszük! Ezzel szemben viszont tudjuk, hogy a mágnesszalagok adattartalma több százezer oldal is lehet, ráadásul a legfontosabb adatok éppen ezeken a hordozókon találhatóak. Nem csúsztatás ezt nem létezőnek tekinteni?

Még néhány megjegyzés. Túlzás volt Kontrát Károly állításait en bloc csúsztatásoknak neveznem. Visszavonom ezt a megjegyzésemet, és elnézést is kérek érte. Indulatos voltam. Kontrát állításainak egy része, mint például a felelősség kérdése és a felelősök megnevezése nem volt csúsztatás, hanem általam és a történész-kutatói szakma által is elismert igazságokat tartalmazott. Ez az adott helyzetben viszont mellébeszélésnek tűnt, mivel senki sem vitatta, többi felvetése viszont nem a problémára válaszolt. Hogy az olvasó ne gondolja, hogy a levegőbe beszéltem, idéznék még két kijelentést Kontrát Károlytól, amely abban a formában, ahogyan mondta, nem igaz, vagy legalábbis félrevezető.

  1. ma már létezik az interneten hozzáférhető információs bázis (...). Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának honlapján ez bárki számára bármikor megtekinthető.” – Ezzel szemben az információs bázist, értve ez alatt az ÁBTL-Infót, amelyben névre vagy fedőnévre kutatni lehet, csak az tekintheti meg, aki kutatói jogosítványokkal rendelkezik és a jelenleg hatályos szabályok szerint ezt csak olyan személy kaphat, aki arról, amit kutatni kíván, már korábban is publikált, és mindehhez egy tudományos intézmény ajánlását is fel tudja mutatni. Magyarán a magyar lakosság 99,9%-a nem tekintheti meg az említett információs bázist.
  2. Hangsúlyozni szeretném, hogy akikről jelentések születtek, ma is bármikor szabadon hozzáférhetnek az anyagaikhoz.” – Csak éppen fél vagy egy évet kell erre várniuk, nem beszélve arról, hogy amennyiben nem róluk, hanem hozzátartozójukról készültek jelentések, akkor azokat nem kaphatja meg, kivéve azt az esetet, ha az ügynök közszereplőnek nyilvánítja magát, vagy ha az érintett magát tudományos kutatói státuszba tudja juttatni, ami igen bonyolult eljárást igényel.

Végezetül köszönettel tartozom Kontrát úrnak azért, hogy a hódmezővásárhelyi Emlékpont kezdeményezését, a www.szigoruantitkos.hu weboldalt támogatandónak nevezte. Magam és két történész kollégám szabadidőnkben több éves munkát fektettünk ebbe, és ezért eddig egy fityinget sem kaptunk. Most sem pénzt kérnék, hanem csak annyit, hogy ha már a kormány a múlt feltárására új intézetet alapít, akkor legalább ne küldje az utcára, illetve minimálbérre azokat, akik ezt a témát az elmúlt húsz évben kutatták.