Arctalan hatalom

Az a magyarországi gyakorlat, miszerint a rendőr arca nem jelenhet meg a képes tudósításokban, egyedülálló Európában. A legközelebbi példa Azerbajdzsán, amelynek jogrendszere tartalmaz ugyan hasonló, a képmás közlését tiltó korlátozást, ám a rendfenntartó erők képviselőivel ott is kivételt tesz a törvényszöveg. Hazánkban adottak a jogi és társadalmi keretek a jelenlegi káros joggyakorlat megváltoztatására, már csak élni kell velük, hogy ne kelljen Azerbajdzsánra mint követendő példára tekintenünk.

„Riportot készítettünk a Balatonon dolgozó hős vízi rendőrökről. A cikkhez tartozó képekre nézve azt láttam, hogy a rendőrök mind háttal állnak a kamerának. Már indultam volna letolni valakit, amikor beugrott, hogy miért van ez így: reflex, hogy a rendőr akkor sem mutatja az arcát, ha épp a hősiessége a téma.” Az idézett történet a CivilMédia júliusi műhelybeszélgetésén hangzott el, a téma a közhatalom gyakorlóinak képmáshoz való joga volt. Ez a történet jól példázza, hogy a jogalkalmazás visszássága olyan helyzetet eredményez, amely ellentmond nemcsak a sajtószabadság alapvető céljainak, de néha a mindennapi logikának is.

Magyarországon a képmással kapcsolatos szabályozás alapjait a Ptk.-ban kell keresni. A polgári jogi kódex szerint képmást – a közszereplők kivételével – csak az érintett személy hozzájárulásával lehet felhasználni. Lenne ugyan lehetőség kiterjesztő és jogfejlesztő értelmezésre, ezt a szabályt azonban a bíróságok szigorúan értelmezik: mivel a rendőr nem közszereplő, ha hozzájárulása nélkül látszódik az arca egy tudósításban, a médium kártérítés fizetésére kötelezhető. A joggyakorlatban érezni minimális elmozdulást: a közelmúltban születtek olyan ítéletek, amelyek – belátva, hogy néhány rendőr és az őket képviselő ügyvéd jó üzletet látnak egy-egy kártérítési ügyben – csupán a jogsértést állapították meg, de nem ítéltek meg kártérítést a felpereseknek. Magányos mérföldkő a volt alkotmánybíró, Lábady Tamás vezette pécsi ítélőtáblai tanács tavalyi döntése. Akkor a bíróság úgy indokolta a felperesek számára kedvezőtlen ítéletét, hogy az egyes nyilvános események biztosítását végző rendőr közszereplővé válik, különösen a 2006-os események tükrében. Ez az érvelés helyes jogi eredményre vezetett, de nem oldotta meg az ilyen típusú ügyek hátterében megbúvó alapjogi konfliktust.

A kitakarási kötelezettség ellen érvelő jogászok általában a közhatalom-gyakorlás nyilvánosságának követelményéből indulnak ki. Ez azt jelenti, hogy az állampolgárok felhatalmazásából, az ő javukra és az ő költségükön eljáró tisztségviselőknek megismerhető és ezáltal ellenőrizhető munkát kell végezniük. Ezt a véleményt osztja az Alkotmánybíróság és a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága is: mindkét bíróság következetesen képviseli azt a nézetet, miszerint a közhatalom gyakorlóinak szűkebb a magánszférájuk, mint az átlagembernek, sőt bizonyos szempontból még a közszereplőknél is többet kell tűrniük.

Természetesen előfordulhat, hogy az egyes médiumok visszaélésszerűen használják fel a közhatalom gyakorlóinak képmását – elég a kuruc.info személyesadat-megosztási gyakorlatára gondolni –, de a főszabálynak a szabad képmásközlésnek kell lennie. Ha ugyanis korlátokba ütközik a tudósítás, a sajtó nem képes betölteni egyik legalapvetőbb feladatát, a hatalom gyakorlásának ellenőrzését. Az ellenőrző funkció nem merül ki abban, hogy a sajtó a jogszerűtlen rendőri fellépésről tudósítson, hanem folyamatos be kell tudnia számolni arról, hogyan járnak el a közhatalom gyakorlói mindennapi munkájuk során. A nyilvánosság a legerősebb fék, ami egy hatalom birtokában lévő embert visszafoghat. Nem az eseti, a súlyos jogtalanságot feltáró nyilvánosság alapozza meg a demokráciát, hanem az állandó és következetes szabad tudósítás.

Hogyan érhető el az emberi jogi elveknek megfelelő joggyakorlat Magyarországon? A kérdést elméleti szempontból vizsgáló  adatvédelmi szakember, Szabó Máté Dániel szerint az információs jogok együttes szemlélése visz közelebb a probléma megoldásához. Szerinte az információs jogoknak az a közös funkciójuk, hogy korlátozzák a hatalmat, részben azáltal, hogy – ahogy a sajtószabadság is – megismerhetővé teszik. Az információs jogokat két szemszögből lehet vizsgálni. Az egyik az egyén szabadsága, hogy eltitkolhassa a hozzá kapcsolódó információkat, míg a másik az egyén joga, hogy kikényszeríthetően megismerje a hatalomgyakorláshoz kapcsolódókat. Ha ebben a koordinátarendszerben értelmezzük a rendőrök képmáshoz való jogát, máris világossá válik a helyzet: a rendőr az „állami” oldalhoz tartozik, nem mint egyén vesz részt a folyamatban, tehát az ő hatalomgyakorlással összefüggő adatai megismerhetők kell, hogy legyenek.

Létezik egy gyakorlatiasabb megközelítésű, a hatályos jogszabályszövegeken alapuló érvelés is. Eszerint az ilyen típusú jogvitákban nem a Ptk., hanem az adatvédelmi törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Ennek megfelelően a képmás olyan személyes adat, amely közérdekből nyilvános, hiszen összefügg a közhatalom gyakorlásával. A közérdekből nyilvános adat közlése pedig nem vonhat maga után polgári jogi felelősséget, hiszen ahogy a neve is mutatja, mindenki által szabadon megismerhető és közölhető.

Számos, szerkesztőségeket képviselő jogász próbálkozott már a fenti érvekkel vagy azok kombinációjával meggyőzni a bíróságokat, egyelőre kevés sikerrel. Sokak szerint csak a jogalkotás változtathat a helyzeten, vagyis ha a készülő új Ptk. kimondja majd, hogy a közszereplőkhöz hasonlóan a közhatalom gyakorlói sem korlátozhatják a képmásuk felhasználását. A normaszöveg-tervezet és a kodifikációs bizottságtól kapott információk ennek ellenkezőjét sejtetik, így ismét csak a jogalkalmazás marad. Ha a szerkesztőségek sorra elbukják az ügyeket, előbb-utóbb eljut egy alperes Strasbourgba, ahol több mint valószínű, hogy Magyarország elmarasztalása lesz az eredmény.