Zsófia
17 °C
21 °C

Tinédzserkáosz a hazugságspirálban

2012.12.14. 13:39

2002-ben, éppen tíz éve boldog budai gimnazista voltam, amikor egy hétvégén azt vettem észre, hogy az évfolyamomról jó sokan kimennek egy politikai nagygyűlésre. Nem számított ez különösebben cikinek, persze nem volt kiemelkedően menő sem, inkább simán csak természetes volt, hogy vannak, akik elmennek. Nem csak a mi iskolánkból. A tömeg tele volt fiatalokkal. Igaz, szép napsütéses tavaszi nap volt, nem hasító fagy, mint most. És volt még egy különbség az e heti utcai eseményekhez képest. Azt a nagygyűlést a Fidesz rendezte, a főfellépő Orbán Viktor volt.

Hol vannak a vezetőink? Nincsenek!

Tíz évvel és néhány hónappal később álltam szinte pontosan ugyanott, a Kossuth téren a parlamenti lépcső előtt, szemben egy rendőrsorfallal, több száz diák közé préselve, és azon kaptam magam, hogy egy lány, aki annyi idős lehetett, mint akkor régen az én évfolyamtársaim, azt kiabálja teli torokból, hogy rendszerváltást. Meg azt, hogy Gyáva Viktor. Meg azt, hogy Hoffmann Rózsa, gyere ki a hóra. És még sok mindent, de erről később. Annál pedig, hogy mostanában gimnazisták egy Fidesz-rendezvényre menjenek ki, még azt is könnyebb volt elképzelni, hogy Simicska Lajos megjelenik és gyújtó hangú beszédet mond.

Vagyis igen, öregszünk mi ketten, a Fidesz szavazótábora, meg én, de mi ez ahhoz képest, hogy ezen héten megjelent egy új szín a magyar tüntetési kultúrában. Amikor a „Hol vannak a vezetőink? Nincsenek!”-felelgetős skandálást hallottam magam mellett, egy az egyben a Megáll az idő legendás jelenetében éreztem magam, amikor a fiúk Malacpofáról kiabálnak az öltözőben. Egyik esetben sem lehet pontosan érteni, hogy mit jelent, de mindkettőn olyan erő ütött át, hogy biztosan nem felejti el, aki látta.

Az új utcai jelenség Magyarországon legpontosabban úgy írható le, hogy tinédzserkáosz, ami most már nem szórakozóhelyek vécéjének szétverésében, hanem kormányellenes tüntetésben mutatkozik meg.

Zajos, kaotikus, kiszámíthatatlan

A dühös tizenévesek fellépése legalább két szempontból üdítő. Ezek a demonstrációk zajosak, kaotikusak, kiszámíthatatlanok, és igen, néha értelmetlenek és némi tanácstalanság is érezhető rajtuk, de ezzel együtt: tétjük van.

Néhány ellenpélda a közelmúltból. A nácik elleni összeboruláson ugyan kétségtelenül jóérzésű emberek jöttek össze, de aki ott volt, érezte, hogy teljesen súlytalan az egész. A Milla tüntetéseinek jellemzően súlyt ad a tízezres tömeg és az emberek elégedetlensége, de ott a kiszámíthatatlanság hiányzik. Pontosan lehet tudni, hogy az emberek lájkolnak, meghallgatják a beszédeket, szépen hazamennek, majd lájkolnak még egyet.

Ez már nem illő

Az első egyetemfoglalós diáktüntetés aztán már elindult egy új irányba, de ez az új szín igazán akkor jelent meg, amikor, ki tudja pontosan már hogyan, de a Kossuth téren szerda este először csak néhányan, aztán sok ezren betörtek a parlament lezárt részébe. A hídfoglalós akciók odáig látványosak voltak ugyan, de megmaradtak az illendőség határain belül.

Volt ennek értelme? A szó hagyományos értelmében biztosan nem, szerda este nem nagyon volt már a parlamentnél senki, akivel lehetett volna beszélni. De hogy volt-e tétje a jelenetnek? Ha máson nem, az eseményeket addig a kezében tartó HÖOK-vezér ijedt, és a parlament lépcsőjén felsorakozott rendőrök még ijedtebb arcán jól lehetett látni, hogy igen, ez azért már nem volt benne a pakliban.

Ami ezután következett, az biztosan az utóbbi évek legszórakoztatóbb utcai eseménye volt Magyarországon.

Szellemi, erkölcsi, fizikai

A „Ki nem ugrál Hoffmann Rózsa hej, hej” még azoknak is kedves lehetett, akiknek nem voltak minden bulit végigordító fradista osztálytársai. A „Magyar rendőr velünk van” olyan 2006-os Kossuth tér-hangulatot csinált, hogy még Gonda László is elmorzsolt volna egy könnycseppet (aki egyébként meg is nézte magának a diákokat), a rendőröknek kiabált “Nektek is vannak gyerekeitek” a legaranyosabb véleménynyilvánítás volt, amin hasonló rendezvényen találkoztam, de a csúcspont azért mindenképpen a „Szellemi, erkölcsi, fizikai fölény” rigmus volt. Próbálja meg ezt bárki magában mondogatni ritmusosan, egészen biztos, hogy a következő baráti sörözés abba torkollik majd, hogy mindenki ezt kiabálja az asztalt verve. Szóval az egész sokkal inkább hasonlított a híres, véletlenül többezresre duzzadó házibulikra, mint mondjuk a Békementre.

A Hallgatói Hálózat egyik tagja az Indexnek ezt úgy fogalmazta meg, hogy az a lényeg, hogy a fiatalok menjenek ki az utcára, fejezzék ki a véleményüket, és legyen demokráciaélményük. Én pedig, egy kicsit kevésbé diákszervezetesen fogalmazva, de pontosan ezt éreztem tavaly a madridi fiatalok tüntetésén. Ők sem hitték, hogy megváltják a világot, de egy kicsit mégis azt csinálták. Kiabáltak arról, ami nekik fontos, és amiről más úgysem fog, és addig amíg övék volt a tér, addig rájuk figyelt a világ. Egyébként pedig rajtuk múlik, hogy mit csinálnak a térrel, ami az övék, és sem a magyar, sem a spanyol fiatalok nem azt választották, hogy szétverik azt, hanem hogy jó hangulatú bulit kezdenek.

A káoszról lepattan a hazugság

Ennek a szívből jövő káosznak pedig van egy még szerencsésebb következménye. Az ilyen közegről lepattan a hazugság. Mert egyébként persze, hogy arról sem ártana beszélni most, hogy mi lesz a felsőoktatással, hogyan legyenek jobb egyetemeink, vagy hogyan lehet elérni, hogy a Schmitt–Gyurcsány–Semjén-módszer eltűnjön a szakdolgozatírás tudományából.

Lehet, hogy baltával kellene nekimenni a felsőoktatásnak, lehet, hogy csak szikével, de biztosan lenne mit tenni. Személyi hitelesség nélkül viszont ez nem megy, és ha más nem, Gyurcsány Ferenc tudna arról mesélni, milyen nehéz felmondani a hazugsággyárban. Orbán Viktor magazbiztosan kijelenti, hogy „a hét végéig megoldjuk a felsőoktatási reformot”, miközben helyettese a saját diplomáját sem tudta megoldani „tudományetikai vétség” nélkül.

Arról is hazudni, ami most történik

Ami ennél is agyzsibbasztóbb, hogy a Fidesz politikusai ugyan tanultak Gyurcsánytól, de nem azt, hogy semmi értelme öles hazugságok után megszorító politikát csinálni, hanem azt, hogy nem csak arról kell hazudni, amit csinálni fognak, hanem arról is, amit éppen csinálnak.

Nincsen tandíj. Milyen tandíj? Nincsenek megszorítások. Nincs itt semmi látnivaló. A tandíj bevezetése a diákok érdeke. És főleg, Kövér Lászlótól a legsúlyosabb: „nem érti, hogy mi ellen tiltakoznak a tüntetők, hiszen őket már nem érinti a keretszám csökkentése, bent vannak a felsőoktatásban”. Vajon mit mondott volna a házelnök, ha valaki azzal érvel neki,  nem érti, miért áll ki a határon túli magyarok mellett, hiszen ő Magyarországon él, nem érinti az egész?

Ez a gügye párhuzamos valóság és párhuzamos nyelv a leginkább demoralizáló. És pont ezzel szemben tűnik még a legszürreálisabb házibulitüntetés is olyannak, mint a friss levegő. Még akkor is, ha egyelőre csak néhány ezer ember vesz rajta részt.

Teen Age Riot

A politika legalább felerészben színház. Szimbólumok, képek, mémek, jelszavak harcolnak. Ezen a színtéren pedig nehezen lehetne megsemmisítőbb ellentétet elképzelni, mint hogy csillogó szemű fiatalok állnak szemben a saját hazugságaiba belegabalyodó volt kommunista iskolaigazgatóval.

Persze az is igaz, hogy a politika másik részbe egyáltalán nem színház. Végül is, mire ment a Fidesz 2002-ben a csillogó szemű fiatalokkal? A kormány jól tudja ezt, Orbán Viktor nem véletlenül sulykolta a parlamentben a legfontosabb jelmondatot:

A  N Y U G D Í J A K  M E G Ő R I Z T É K  R E Á L É R T É K Ü K E T.

És amíg ez így van, skandálhat bárki, amit akar.