Nárcisz
7 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

Isten hozott újra a kommunizmusban

2013.12.20. 11:10

Tizenhat éves voltam 1990-ben, az egypárti diktatúrának már igencsak a puhuló fázisáról vannak kevésbé halvány emlékeim. Mégis, valahogy belém rögzült, hogy a Hatóságtól félni kell. Bizonyára azért, mert a nyolcvanas évek közepéig meglehetős rendszerességgel jártunk át Romániába, az ottani viszonyokat pedig úgy lehet elképzelnie a ma emberének, mint a dolgos észak-koreai nép egy-egy vidám hétköznapját. Leginkább is a határátkelésnél féltünk, és egyáltalán nem a pótkerékben csempészett kávé miatt – hanem a kiszámíthatatlanság miatt.

Amiatt, hogy nem tudhattuk, mikor csap le ránk a Hatóság (elsősorban persze a román). Hogy egy órát kell-e várni, vagy tizenkettőt. Hogy szétszedik-e a kocsit kárpitig, vagy sem. Hogy elveszik-e nacionalista propagandára hivatkozva a Fülest vagy Dörmögő Dömötört, amit a határon értelmetlen várakozással töltött 12-16 órára vittünk magunkkal, vagy sem.

Hát, szép jó napot kívánok, most itt tartunk újra.

Nem, a Fülessel már nincs baj, a román határon egyébként is szélsebesen lehet suhanni Európába.

A Hatóság azonban, és most már messze nem a románról van szó, ugyanott tart, mint harminc éve. Az, ami azóta történt, hogy Horváth András bő egy hónapja kirobbantotta az áfacsalásos botrányt, tökéletes kép arról, hogyan működik a magyar államigazgatás. Nem, nem katasztrofálisan, pocsékul vagy csapnivalóan. Hanem vérlázító, gyomorforgató cinizmussal, kiszámíthatatlanul és ijesztően.

Ez nyilvánvalóvá vált már akkor, amikor az adóhatóság állítólag két nap alatt átvilágította önmagát, egy 23 ezer főt foglalkoztató szervezetet, ami egyébként legalább féléves munka lett volna egy normális tanácsadócégnek. Igaz, akkor lehet, hogy annál komolyabb megállapítások születtek volna, mint hogy minden faszán működik.

Semmi nem működik úgy. Horváthot feljelentették rágalmazásért, majd amikor kiderült, hogy bizonyítékai vannak, jogosulatlan adatkezelésért. Persze ördögi kör ez, hiszen ahhoz, hogy bizonyítani tudjon egy csalást, sőt, évekig tartó csalássorozatot, szüksége van bizonyítékokra. És igen, lehet, hogy jogot sért ennek a megszerzése és birtoklása – de ebben az esetben bőven arról van szó, hogy egy kis szabálysértés lehet az ára egy nagy bűncselekmény leleplezésének.

A Hatóság eljárása azóta is gördülékenyen robog tovább – míg például az ügyfelei pénzéből százmilliókat eltüntető Aranyközpont és társai cégek ügyében másfél évvel a botrány kirobbanása után sincs még gyanúsított, sőt a károsultak rendőrségi meghallgatásai sem fejeződtek be, addig az áfacsalás ügyében a rendőrség példás sebességgel intézkedett.

Persze nem azt kezdték vizsgálni, hogy mi igaz az áfacsalással kapcsolatos kijelentésekből. Hanem házkutatást tartottak Horváthnál, és magukkal vittek minden a bizonyítékot. Dokumentumokat és a merevlemezét, csupa olyan adatot, amiből Horváth állítása szerint nincs másolat. Csak remélni lehet, hogy ebben nem mond igazat, és van másolat, mert ki tudja, nem ázik-e be vagy lobban lángra véletlenül az a szoba, ahol ezeket a dokumentumokat tárolják – a közállapotokról sokat elmond, hogy nemcsak nekem jutott ez eszembe: a netes fórumokon is végigfutott az, hogy itt most megkezdődött a bizonyítékok eltüntetése. De nem is ez a lényeg.

Hanem maga az eljárás egésze. Hogy amikor van egy bejelentés egy ezermilliárdos csalásról, ami lényegében lopás – és ami a zemberek zsebéből fejenként 100 000 forintot vett ki, hány rezsicsökkentés ez, csókolom? –, akkor a hatóságok nem az érdemi ügy kivizsgálására fordítják az energiáikat, hanem a bejelentő elleni fellépésre. Miféle üzenete van ennek? Semmivel nem jobb, mint egy maffiafilmben annak, hogy véres lófejjel az ágyadban ébredsz. Az, hogy ne szegd meg az omertát, a hallgatás törvényét. Hogy fordulj el, ha olyat látsz, ami nem rád tartozik, hogy ne szólj bele olyasmibe, ami nem rád tartozik, hogy kussolj, ha olyasmibe botlasz, ami nem rád tartozik, mert különben jön a rejtői igazság: aki kíváncsi, az nem hamar megöregszik, hanem fiatalon meghal (persze nem szó szerint, Horváthot nem akarják megölni, elég, ha erkölcsi halott lesz, egy hiteltelen, bíróságra küldött vádaskodó).

A történet most már nem arról szól, hogy csaltak-e adót nagy tételben ügyeskedők vagy sem. Csaltak, igen, nyilvánvalóan, mindenki szembesülhetett vele bármely boltban, magyar láncban vagy idegenszívű multinál, amikor elcsodálkozott azon, hogyan lehet olcsóbb a szlovák tej, a szlovák cukor, a szlovák felvágott, mint a magyar. És nem is arról, hogy egy államigazgatási szervbe vetett bizalom most megrendül – az adóhatóság egyébként sem a legnépszerűbb állami szerv, részben azért, mert a közvélekedés mindig az volt, hogy a kicsiket piszkálja egy-két ezer forintos tartozások miatt, miközben a nagyhalakat szabadon hagyja (főleg mióta közlik a milliárdos adótartozós listákat).

Hanem arról, hogy gondoljuk meg, mikor ugrálunk, és kinek a lábára akarunk ráugrani közben. Hogy az államhatalom, ha úgy érzi, hogy csúnyán viselkedtünk vele, nagyon csúnyán tud viselkedni velünk. Hogy nem árt megjegyeznünk, hol a helyünk a rendszerben – mert rendszer van itt, sőt, rendezettség, a legnagyobb fokon. És a legszomorúbb persze az egészben az, hogy az egész rendszer nem most lett ilyen – bár jó ideje nem volt ennyire nyilvánosan ennyire nyilvánvaló akciója a Hatóságnak –, hanem mindig is ilyen volt az elmúlt huszonhárom évben. Ahogy a megelőző negyvenben is.

Isten hozott újra a kommunizmusban.

15%
3990 Ft
3392 Ft
15%
4290 Ft
3647 Ft