Halászat csak „kis szerszámmal”

Rövidesen a parlament elé kerül a halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló törvény módosítása, amelynek az egyik paragrafusa szerint ” Kereskedelmi célú halászati engedély a 2016-os naptári évre, valamint az azt követő naptári évekre nem adható ki.”

A javaslat nyilvánosságra kerülése után különböző elméletek kerültek felszínre, hogy mindez a horgász Áder Jánosnak tett gesztus, és így akar megnyerni mintegy 300 000 horgászt magának a Kormányzó párt. Gyorsan szögezzük le az elején: a kereskedelmi célú horgászat korlátozása indokolt, és az is biztos, hogy ha a heterogén horgásztársadalmat akarná a kormány megnyerni, akkor erre lennének jobb eszközök is.

De lássuk a részleteket.

Gyakorló, sokat látott horgászként – és hangsúlyozottan nem horgász szövetségi elnökségi tagként – mindig is határozott véleményem volt a kereskedelmi célú halászatról, és ezt a véleményt csaknem minden horgásztársam osztja, aki találkozott halászati kisiparossal bármelyik természetes vízszakaszon.

Ha a kormány a horgászoknak akarna kedvezni, akkor nem vezette volna be korábban a kis egyesületek működését szinte lehetetlenné tévő nyilvántartási kötelezettséget, az úgynevezett „SZÁK” rendszert, ami napi szinten keseríti meg a jórészt társadalmi munkában tevékenykedő egyesületi vezetők mindennapjait, egyszerűsítenék a horgászati okmányokat, nem írnák elő az idétlen víztér kódot a fogási naplóhoz. Egyébként 40 éve horgászok, és 40 éve egyetlen egy hiteles statisztikai adattal nem találkoztam, amit az évente összegyűjtött fogási naplókra alapoztak volna.

Persze nem kell New York állam szintjére lemenni, ahol a bevásárlóközpontokban bárki vásárolhat húsz dollárért az egész államra érvényes tíznapos horgász- és vadászjegyet, annyi megkötéssel, hogy a vadpulyka és a fekete medve elejtését be kell jelenteni interneten, de ha már annyira ragaszkodik a hatóság az informatikához, egy chipkártyával igazán kiválthatnák azt az 5 dokumentumot, amit magunknál kell tartani horgászatkor. Szóval, ha az összes halászt Lajtán, vagy a Volgán túlra száműzné a kormány, akkor sem húznának magukhoz több szavazót a horgászok köréből.

A halászat ősi mesterség, halljuk most a törvényjavaslatot bírálókat. Hagyományait meg kell őrizni, miközben nyilvánvaló, hogy a honfoglaló őseink nem csónakszállító utánfutót kötöttek a lovak után, a népvándorló, portyázó életmód nehezen egyeztethető halászattal.

Persze a halfogás tudományát magunkkal hoztuk az Etelközből, - bár most Etelközt is vitatják egyes történészek - de erre hivatkozva mégsem kellene szakértelem nélkül támadni egy maroknyi, most éppen alulmaradt lobbista érdekével szembemenő jogszabályt. A pákászat is ősi mesterség ennyi erővel és a csíkászokat se felejtsük el. Mégsem oldjuk fel a réti csík védettségét hagyományőrzés jogcímén.

Én ismertem klasszikus halászokat. Egy Tisza-parti kis faluban tanítottam egy évet egyetem előtt, olyan gyerekeket is, akiknek az édesapjuk valódi halász volt. Az az öreg, bajszos, gumicsizmás, fekete kalapos, Matula bácsi fajta. Aki tényleg ismerte a mesterség csínját-bínját. Aki, ha kiöntött a Tisza, az árterületre, kijárkált kosarazni – amikor lépegetve, fenék nélküli kosárral tapogatják a derékig érő vizet – és a klasszikus varsázás szabályaival is tisztában volt. Ugyanúgy tudta alkalmazni az évszázados eszközöket, mint a modern fonású hálókat. De a halért kínkeservesen küzdött meg, nem lerabolta a vizet, és igencsak szerény megélhetést biztosított ez a mesterség, még szövetkezeti formában is. Igazi jövedelmet talán a halastavi bérhalászat adott, már ha éppen az adott szövetkezetre bízták.

Néhány éve egy Tisza holtágban rendezett horgászverseny után a halőr ismerősünk megkérdezte, szerezzen-e kecsegét a halásztól. Már akkor is ritka csemege volt ez a halfajta, szerezzen, mondtuk. Hozott fejenként három, megpucolt, lefagyasztott, méreten aluli kecsegét. Pedig tudtommal ezek a korlátozások a halászokra is vonatkoztak, de simán árusította, igaz bennfentes körökben. A halászati szövetkezetek által kezelt vizeken a halászok jogosultak ellenőrizni. De őket ki ellenőrzi? Persze a vízirendőrségnek és a halászati hatóságnak joga lenne, de nem nagyon élnek ezzel a lehetőséggel. Ellenben egyes Duna-szakaszokon nem egyszer lehet találkozni ívóhelyként szolgáló öblöt lezáró hálóval, és arrogáns stílusban, horgászokat vegzáló halásszal, akinek annyi köze van az ősi mesterséghez, mint nekem a hátranyilazáshoz lóhátról vágtában.

Vegyük már észre, hogy a halászok manapság nem Matula bácsi féle klasszikus figurák. Modern, bivalyerős csónakkal járják a vízterületet, halradarral és modern hálókkal felfegyverkezve, esélyt sem adva a halaknak, és a horgászoknak. Szó nincs itt halgazdálkodásról, - tisztelet a kivételnek - szimpla megélhetési vízrablás ez a műfaj. És utána legfeljebb ráfogják a kormoránra a halhiányt.

És így történhet meg, hogy egyes piacokon apró menyhalakkal, 6 kilós, ehetetlen süllővel találkozunk a pult mögött, és félbehajtott óriásharcsával az akváriumban a penészes pontyok között. Persze találnak indokot, miért fontos a halászat halgazdálkodási szempontból. De ezt is lehet ellenőrzött keretek közt folytatni. De kézzelfogható a különbség, ha egy vízterület kizárólag horgász kezelésbe kerül, jó példa erre a Szikrai holtág Tőserdő mellett.

Ha a halászatot, mint hagyományőrzést fenn akarják tartani, építsenek egy skanzent erre egy holtág partján. A néhány öreg, ladikos halászra dolgozzanak ki egy külön jogszabályt, szigorúan meghatározva az eszközök körét. Vagyis adjanak nagyobb támogatást az úgynevezett „kis szerszámos” halászat még élő művelőinek, - itt a kis szerszámot nyilván nem valami törvényalkotói humorként értelmezzük, ez a klasszikus, ősi halászati eszközökre vonatkozik - és biztosítsák az oktatást, mint a juhászoknak, és kössék szakképesítéshez.

A profi, modern technológiát használó halászok meg kamatoztassák a tudásukat a halastavak lehalászásánál. De a természetes vizeken megélhetési halrablóként semmi keresnivalójuk.