Ér-e ásítozni a szívműtét közönségének?

Egy maroknyi kopasz is eljött a romagyilkosok ítélethirdetésére szerda reggel a Kúria dísztermébe. Szigorú vasalt ingek helyett fiatalos holmikban, kapucnis pulcsi, miegymás, tarkójukon tetoválás, egyikük fején turul, sportos fazonú felsőjének hátulján "shooting club" felirat. Kilenckor kezdtünk, az első szünet egykor, ítélethirdetés háromkor volt. Eleinte azt hittem, talán balhézni jöttek, jelenetet csinálni, közbekiabálni. Néha rájuk néztem, figyeltem az arcukat. Unatkoztak.

Az elmúlt évtizedek Magyarországának legsúlyosabb, legaljasabb bűncselekményéről szóló per utolsó felvonásán ültünk. És unatkoztak még az újságírók, az operatőrök, a fotósok is. És amikor a tárgyalás közben először az okostelefonom után nyúltam, hogy megnézzem a híreket, kurva rossz érzés volt belátni, hogy unatkozom én is.

A jogászok bizonyos szempontból olyanok, mint a sebészek. Egyszerűen képtelenség lenne elvégezni a szívműtétet az óvodás Petikén, ha közben az orvos fejében van, hogy Petike kedvenc színe a barna, és karácsonyra mackót kért dömperrel. Bele sem tudna vágni. Munka közben a beteg munkadarab, és ez rendben is van így. A megrázó ügyekkel szembe kerülő ügyvédek, ügyészek, bírák sem engedhetik meg maguknak, hogy érzelmileg mélyen bevonódjanak. Sírva nem lehet dolgozni. A szenvtelen profizmus szolgálja az igazságszolgáltatáshoz fűződő társadalmi érdeket is, és ebben egyébként sokat segít a jogi szaknyelv is, amiben a gyilkosság "cselekmény" és az áldozat "sértett", nem pedig az ágyában alvó, 45 éves Balogh Mária Kislétáról.

Másfajta tárgyilagosság ez, mint a bűnösségét amúgy tagadó harmadrendű vádlott hátborzongató tárgyilagossága, amikor egy mellékes félmondatában teljes természetességgel lövészeknek nevezi a gyilkosokat, de a laikusnak ez is épp elég nyomasztó. Egy darabig. Aztán megszokja, és amikor egyszer észreveszi magán, hogy megszokta, az megint egy gyomorrúgás.

Iszonyú fontos különbség a sebészek és a jogászok között, hogy a műtéteket nem szokta közönség nézni. Én rosszul vagyok az igazi vér látványától, vérvételkor a térdem bámulom, ha a tévében véletlenül valami orvosi témájú dokuműsorra kapcsolok, ahol műtétet mutatnak, azonnal elkapcsolok. Mi lenne, ha egy székhez kötözve végig kellene néznem egy hétórás műtétet? Aztán később még egyet, még egyet és még egyet? Megszoknám? Megszoknám. De a végére egy kicsivel kevésbé érezném magamat embernek.

Ott voltam a romagyilkosságok legalább egy tucat tárgyalásán, mind a három ítélethirdetésen. Megszoktam, hogy a bíróságon Tatárszentgyörgy egy bosszantóan hosszú szó, ami lassítja a haladást, hadarni kell: Tat'rsz'györgy, annyira gyorsan, hogy az embernek ideje sincs arra, hogy beugorjon, ott lakott az ötéves Csorba Robika, akit az apja karjában lőttek agyon.

Majdnem hat és fél év telt el azóta, hogy a romagyilkosokat elfogták, azóta folyt a büntetőeljárás. A drámából ezalatt, ezek között a keretek között trivialitás lett. Jellemző, hogy a Kúrián a hallgatóság akkor volt a legélénkebb, amikor valami banális konfliktus adódott, az eljárási kifogásokat vég nélkül soroló ügyvédnőre éles hangon szólt rá a tanácselnök, hogy ne húzza az időt. Ez az egész nem a jogászok hibája, de ha valami, a romagyilkosságok maratoni ügye nagyon világosan megmutatja: az igazságszolgáltatás rendszere egyszerűen nem alkalmas arra, hogy katarzist hozzon.

A végzés kihirdetése után a tényleges életfogytiglanra ítélt Kiss testvérek kikéredzkedtek a tárgyalóteremből, közölték, hogy az indoklást már nem akarják meghallgatni. Nyilván kiszámított, passzív-agresszív gesztus volt ez, de talán egy kicsit önmaguk kímélete is. Nem akartak unatkozni.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!