Jordán Tamás ügye sokkal súlyosabb és ijesztőbb, mint amilyennek látszik

Megírtuk, hogy bár egyetlen egy ember pályázott a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatói posztjára – a színházat tíz éve kitaláló, megalapító és igazgató Jordán Tamás –, a Fidesz–KDNP-s polgármester által vezetett közgyűlés mégsem jutott döntésre, eredménytelennek nyilvánították az egészet, és új pályázatot írnak ki. És ez sokkal súlyosabb gond annál, mint amilyennek elsőre látszik: ez volt az a pillanat, amikor a Fidesz és az állam kultúrpolitikája átlépett a Rubiconon, és a kultúrában (is) maga mögött hagyta a demokráciának még a látszatát is.

Pedig Eperjes Károly, meg nyilván az ügyben érintettek valamivel több mint fele szerint ez az egész teljesen rendben van. És a nagyon szigorúan, vagy inkább a debil módon szó szerint értelmezett papírforma szerint így is van, hiszen a törvény szerint tényleg az intézményt fenntartó közgyűlés felelőssége a döntés, ők meg elvileg azt csinálnak, amit akarnak.

Hogy elvileg, meg hogy amit akarnak.

Mert azt már rég megszoktuk – mármint tényleg megszoktuk, a szakma se nagyon kiabál már ellene, pláne más –, hogy a fenntartók, ha éppen úgy diktálja az érdekük, politikai alapon nevezik ki a színházak igazgatóit, egyáltalán nem törődve a csókosok hozzáértésével. De most több dolog is máshogyan történt, mint bármikor korábban a rendszerváltás utáni Magyarország történetében.

Egyrészt az, hogy most már egy látszatból megrendezett pályáztatási folyamatra se volt szükség, amiben a nyilvánvalóan és kizárólag politikai alapon kinevezett, sokszoros idézőjelben „szakmai” bíráló bizottság, hogy, hogy nem úgy dönthetett volna, hogy a másik pályázat jobb volt, jobban megfelelt a pénzt csengető fenntartó ízlésének és főleg kampányterveinek. Most viszont a filmrendező és operatőr Dér András, a színházi szakmában majdnem teljesen ismeretlen másik pályázó, aki három évtized alatt két tucat előadást sem rendezett, díjakat nem kapott, és nincs színházigazgatói tapasztalata, sajnos beleköpött a levesbe, és durcásan visszavonta a pályázatát, miután hiába próbálta eltitkolni annak tartalmát, és egy portál kiszivárogtatta azt.

És ezzel véletlenül leleplezte, vagy inkább megmutatkozásra kényszerítette a mai rendszer lényegét: a szakmai bizottság egyik fele – az alpolgármester, a minisztérium beosztottja és az a Kiss József és Eperjes Károly, akik rég kinyilvánították csókokkal édes támogatásukat a hatalom irányába – csak hápogott, és azt sem tudták, mit csináljanak, még arra sem voltak képesek, hogy legalább elolvassák a pályázatot, behívják Jordán Tamást, és azt hazudják,

sajnos nagyon szar volt, nem tudják támogatni.

Már ebből teljesen nyilvánvaló volt, hogy a színházigazgatói kinevezésnek semmi köze ahhoz, hogy ki milyen színházat hozna létre és mennyire alkalmas elvezetni egy ilyen intézményt, hanem valamilyen felső utasítást kellett végrehajtani. Ezúttal nyilván azt, hogy ne Jordán vigye tovább, amit elkezdett, hanem, hát, tök mindegy, kicsoda, csak ne ő.

Pedig ezt eddig mindig megpróbálták eltitkolni: még az Alföldi-féle Nemzeti Színház vagy az Újszínház esetében is volt két pályázat, volt bizottsági ajánlás, volt karok széttárása, hogy mit van mit tenni, a jobbik győzött. Mintha tényleg így lett volna. És pont ez a mintha jelentette azt, hogy azért még a kormánypárt is igyekszik úgy tenni, mintha betartaná a törvényes, alkotmányos, demokratikus kereteket.

A másik különbség az eddigiekhez képest, hogy korábban mindig volt kire hivatkozni, amikor a saját kutyájuk kölykét nevezték ki. Hogy látjátok, mennyien utálják Alföldit, hiszen ott tüntetnek fröcsögve buzizva az erkélye alatt, és hogy a nemzeti oldal meg a Gój Motorosok is megérdemelnek végre szegények egy színházat, ahová utána majd nem járnak el, de akkor is jó kézbe került az Újszínház.

Támogató nyilatkozatot írt alá ugyanis legkevesebb tizennégy szervezet vagy személy Jordán mellett, köztük olyanokkal, mint Törőcsik Mari, az összes Nemzet Színésze, az Örkény Színház, a Magyar Színházi Társaság, vagy az egyébként fideszes vezetésű Székesfehérvár színháza, amelynek vezetőit szintén a helyi narancsos önkormányzat nevezte ki annak idején. A szombathelyi önkormányzat épülete előtt tüntetett Jordánért a helyi színház egy-kétezer nézője, a Facebookon tízezren fejezték ki, hogy Jordánt szeretnék látni továbbra is az igazgatói irodában, és nagyon nem mellesleg Jordán társulata is kiadott egy nyilatkozatot hasonló értelemben, amit úgy írt alá az összes színész, hogy talán nincs még egy olyan ország ezen kívül, amelyben ennyire jellemző lenne még a színészek közt is a széthúzás.

És mindeközben nem volt semmiféle másik oldal: soha egy rossz szó nem hangzott el Jordán Tamásról, nem támadta senki, nem születtek ellennyilatkozatok. A közgyűlésen is annyi hangzott csak el kézzelfogható „ellenérvként”, hogy Jordán meghívta rendezni a színházba a mintegy negyven szakmai díjjal elismert rendezőt, Alföldi Róbertet. (Aki egyébként a Makrancos Katát rendezte a színházban, amelyben semennyi aktuálpolitikai vagy pártpolitikai utalás sem szerepelt: arról szólt, hogy nem kéne rongyokként bánni a nőkkel, és hogy a behódolás hogyan öli meg a lelket. Na nem mintha amúgy egy színháznak tilos lenne annyi minden máson kívül az aktuálpolitikáról beszélnie.)

Persze, erre lehet mondani, hogy ezek – mármint a látszatpályázat meg a látszatmegfelelés a látszatigényeknek – csak üres díszletek voltak. És ez igaz is: a demokrácia kiüresített díszletei. És nagyon nagy a baj, ha a kiüresítés után ezek még le is találnak dőlni.

Borítókép: Szimpatizánsok Jordán Tamás a Weöres Sándor Színház jelenlegi igazgatója mellett tüntetnek a szombathelyi városháza elõtt 2017. március 2-án. Fotó: MTI / Büki László