Teréz
5 °C
23 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Értelmetlen a TASZ felvetése a propagandáról

2017.10.20. 10:32
Két napja közöltük a Társaság a Szabadságjogokért cikkét, mely szerint a kormánypropaganda és a független sajtó működése nem csak az előállított tartalom, hanem a jogi megítélés szempontjából is különbözik. Elsőként Koltay András, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa tagjának reakcióját közöljük.

A sajtószabadság mibenlétéről sokat beszélünk, de ritkán mélyedünk el benne. Ezért jó hír, ha valahonnan az alapkérdéseket feszegető, akár provokatív felvetés érkezik – alkalmat ad a bevettnek, unalomig ismertnek gondolt alaptételek újragondolására. A média világa gyorsan változik, de a jogrendszer, és azon belül a sajtószabadság alapvetően konzervatív, azaz az új jelenségek, új kérdések legtöbbször a korábban, lassú fejlődés során kialakult válaszok alapján ítéltetnek és válaszoltatnak meg.

Megítélésem szerint nincs ez másként a TASZ által közreadott vitacikk lényegi mondanivalójával kapcsolatban sem. A cikk a „média” fogalmának szűkítésén keresztül a sajtószabadság jogának megkettőzése mellett érvel: „valódi” médiának csak az államtól, kormánytól független orgánumok számítsanak, és függetlenségük jutalma (másik oldalról: a függetlenség fel nem vállalásának büntetése) a sajtószabadság erőteljesebb védelme (másik oldalról: szűkítése) legyen.

Az e javaslattal szembeni aggályaim többrétűek. Először is, a TASZ szerint ahhoz, hogy a különbség világos legyen, először azt kell tisztázni, hogy a demokráciák miért védik a sajtót: a közéletet ellenőrző, tényfeltáró és véleményformáló szerepe miatt. A sajtó a közhatalom társadalmi kontrollját, az ország sorsát alakító döntéshozók intézkedéseinek és cselekedeteinek megismerését és megvitatását, a társadalmi viták tény- és tárgyszerűségét biztosítja.” Ez a megközelítés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a sajtószabadság biztosításának csak az egyik, bár valóban igen súlyos indoka a demokrácia szolgálata; a sajtószabadságot a médiában dolgozók egyéni autonómiájának biztosítása miatt is védjük. A jog egyszerre védendő az egyén és a közösség érdekében: aki sajtószabadságával él, ha akar, fütyülhet a demokráciára (és tehet közzé ételrecepteket, vagy éppen a demokráciával össze nem egyeztethető politikai nézeteket, a jog által meghatározott keretek között).

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a jog közösség-(demokrácia-)alapú védelme, amely a kilencvenes években az akkori politikai jobboldal vesszőparipája volt, hogy válik mostanában – megváltozott médiaviszonyok közepette – egyfajta „liberális” gondolattá. (Anno Antallt, Csurkát vagy Kónyát kinevették, ha a „médiaegyensúlyról” beszéltek, mára pedig ez a hamisítatlan, kilencvenes évekbeli magyar műszó a másik, akkor nevető oldalon szalonképessé vált.) Azonban, ha a sajtószabadság kizárólag a demokrácia szolgálatát jelenti, akkor valójában nem létezik.

A gondolat továbbfűzése a vitacikkben ahhoz a következtetéshez vezet, hogy „[a] kormánypropaganda nem ellenőrzi a kormányt, hanem szolgálja, nem világnézeti meggyőződésből ért vele egyet, hanem mert eleve ezért működtetik. A tényeket és információkat szelektíven, a kormánypártok érdekei szerint használja. A független véleményalkotást nem elősegíti, hanem ellehetetleníteni, a közéleti vitákat nem élénkíti, hanem gátolja.” Csakhogy, a sajtószabadság biztosításakor nem lehet azon az alapon differenciálni, hogy ki támogatja és ki támadja a mindenkori kormányt. Az újságíró, ha akar, választhatja azt, hogy kormánypárti legyen (ahogyan minden korban és minden országban léteztek a kormányok törekvéseit támogató médiumok), ezt az emberi jogok egyetemessége és egyenlősége miatt nem tilthatja meg neki senki.

Az emberi jogok gyakorlásának módja, minősége egyéni döntésen múlik, és a kormánypárti vélemény is vélemény, a jog számára éppolyan értékű mint bármelyik másik (mert a jog, ha valóban komolyan veszi az egyéni szabadság biztosítását, akkor nem tehet különbséget közöttük érték- vagy tartalom alapján). A vitacikk által preferált médiakínálat hasonlóan unalmas és világnézetileg egysíkú lenne, mint amilyennek a kialakulását felvetésével szeretné megelőzni.

A sajtószabadság ezért értelemszerűen csak az államtól ténylegesen független újságírókat és szervezeteket illetheti meg – olvasható a következő fontos gondolat a vitacikkben. Azt hiszem, ez túlzottan szűkítő megközelítés: a sajtószabadság ideálja szerint olyan újságíróknak, szerkesztőknek kellene minél nagyobb számban dolgozniuk, akik nem csak az államtól, hanem minden, a média tartalmába beavatkozni képes erőtől függetlenek, így többek között saját tulajdonosaiktól és hirdetőiktől is. Az állam csak egy az ilyen erők közül, és sokszor nem is a legnagyobb hatalmú. A kormányzatot támadó, kritizáló újságírók nem magától értetődően függetlenek, bár kétségtelen, hogy a mindenkori kormány kritikája, átlátszóvá tétele fontos eleme a demokratikus nyilvánosságnak. De ki mondja meg, hogy ki a független, egyáltalán – a zavaros magyar viszonyok közepette – kitől és mitől kellene függetlennek lenni? A vitacikk által e feladatra alkalmasnak tartott bíróságok biztosan nem képesek ennek eldöntésére, minden más lehetséges döntéshozó pedig csak még többet ártana az éppen, hogy erősíteni kívánt sajtószabadságnak.

A vitacikk azt a kérdést feszegeti, hogy „mi a média”. Nem egészen ördögtől való megközelítés – és a nyugati szakirodalomban is erősen jelen van –, mely szerint a média fogalmát pontosan meg kell határozni, mert ha mindenki (blogger, kommentelő stb.) „média”, akkor a sajtószabadság kiemelt védelme óhatatlanul leértékelődik, és ugyan bárki gyakorolhatja e jogot, de a védelmi szintje alacsonyabbra kerül. (E megközelítésnek akkor van értelme, ha – az európai jogrendszerek mintájára – egymástól elválasztandónak tekintjük a szólás és a sajtó szabadságát; előbbi legyen az utcai szónoké, a bloggeré, a kommentelőé, utóbbi a professzionális médiáé. Az elválasztás persze azt is jelenti, hogy a médiának többletjogokat és -kötelezettségeket biztosítunk, illetve írunk elő, elsősorban a demokratikus nyilvánosság erősítése érdekében.)

A „média” funkció (értsd: a demokrácia szolgálata, a közügyek megvitatása) alapján való azonosítása tehát megfontolandó felvetés, de a meghatározást nem lehet kormánypárti – nem-kormánypárti törésvonal mentén elvégezni. Túl azon, hogy a sajtószabadság gyakorlása lehet teljesen apolitikus is (kizárólag az önkifejezés vagy az anyagi haszonszerzés eszköze), a kormánypárti médiumok kirekesztése a sajtószabadságból éppolyan önkényes és a sajtószabadságot károsító lépés lenne, mint bárki más kategorikus távoltartása a jog gyakorlásától. Feltételez ugyanis egy döntést, amely megmondja, hogy kié a jog és kié nem, miközben az emberi jogok alapvető tétele az egyetemesség és az egyenlőség. Képzeljünk el egy bírói döntést, amely kimondja, hogy „Te, mint kormánypárti újságíró nem vagy jogosult a sajtószabadság gyakorlására!” – rémisztően hangzik, annál is inkább, mert innentől csak egy lépés lenne ugyanezt ellenzéki szimpátiával bíró újságíróra is ráolvasni.

A vitacikk példája szerint a sajtószabadság megkettőzésének akkor lehet jelentősége, amikor egy jogvitában egy politikus magánszférához fűződő joga és a sajtószabadság ütközik, mert mondjuk egy lap beszámolt arról, hogy a politikus több pénzt költ, mint amennyi a nyilvános vagyonnyilatkozata alapján a rendelkezésére áll. A propagandamédia ilyenkor nem hivatkozhat a sajtószabadságra.” Részletkérdés, de szerintem az említett tényállás alapján inkább jóhírnév-, semmint magánszféra-védelmi kérdés merülne fel.

Ami ennél fontosabb, hogy a példa rávilágít a vitacikk felvetésének gyakorlati alkalmazhatatlanságára, pontosabban értelmetlenségére. A magánszféra védelméről a sajtószabadsággal való ütközésekor (a példánál maradva) a bíróságok bizonyos elvek, mércék, megközelítések alapján döntenek. Ilyen például, hogy az érintett cikk közügy vitatásával állt-e kapcsolatban, a személyiségi jogát védeni kívánó fél fontos közéleti szerepet tölt-e be, maga tárta-e korábban a nyilvánosság elé magánéletének történéseit, esetleg már korábban megjelent az adott információ a nyilvánosságban, és így tovább. E kérdések megválaszolása után a bíróságnak el kell döntenie, hogy a konkrét ügyben a nyilvánosság érdeke (a sajtószabadság) vagy a személyiségi jogainak orvoslását kérő személy érdeke az erősebb. A vitacikk példája nem igényli a sajtószabadság megkettőzését: ha egy ellenzéki politikus ügyeskedik a vagyonnyilatkozatával, annak feltárása akkor is a közérdeket szolgáló tevékenység, ha azt egy kormánypárti lap, kifejezetten a kormány támogatásának szándékával teszi meg.

A sajtószabadság megkettőzése nem csak amiatt értelmetlen, mert a kimondhatóság határairól döntő bírósági ítéletek a vitacikk javaslatához képest egészen más jellegű szempontokat vesznek figyelembe, hanem azért is, mert a célzottal ellentétes hatást érne el. Amikor a sajtószabadság különválik a szólásszabadságtól, akkor ezt éppen a demokratikus nyilvánosság biztosítása érdekében teszi: a törvény szerint a média joga forrásai kilétének titokban tartása, az egyébként jogellenes cselekmények elkövetése az oknyomozás során, vagy a tulajdonostól, hirdetőtől való függetlenség. E jogok akkor „kelnek életre”, akkor van rájuk szükség, ha a média a demokráciát szolgálja. Mi értelme volna e jogokat megvonni kormánypárti médiumoktól, ezzel szűkítve annak lehetőségét, hogy súllyal vegyenek részt a demokratikus nyilvánosságban? Ha egy kormánypárti lap vagy újságíró forrásokat kutat fel, oknyomoz (akár ellenzéki politikus ügyeit feltárva), függetlenségét őrzi, akkor a jogrendszer ebben miért gátolná?

Még egy fontos szempont: a szabadságjog javasolt megkettőzése a social media és általában az internet világában megítélésem szerint túlzottan szűkítő, a múltba forduló megközelítés. A vitacikkből nem derül ki, hogy az online véleménynyilvánításra (Facebook, Twitter, blogok, kommentek, stb.) is alkalmazni kellene-e a kormánypárti – nem-kormánypárti differenciálást. A kormánypárti Facebook-felhasználónak legyen-e szűkebb a szabadsága, mint az ellenzékinek? Nyilván a vitacikk szerzője sem javasolná ezt. De az igazi törésvonal valójában itt található, bár ez nem függ össze a vitacikk felvetéseivel: a tét ma a professzionális sajtó túlélése, elsősorban az amerikai tech-óriások fenyegetésében, nem csak Magyarországon, hanem világszerte, és nem csak a nyomtatott, hanem az online sajtó esetében is.

A vitacikk felvetéséről összességében azt gondolom, hogy inkább további nehézségeket gördítene a sajtószabadság útjába, mintsem – szándékaival összhangban – a demokrácia üdvére pontosítaná annak értelmezését.