Viola
-6 °C
-2 °C

A tantervreformtól a nemzethalálig

DROTI20181110012
2018.11.21. 05:37

Arthur Koestler írja magáról, hogy jellemző volt rá a krónikus felháborodás, amit ő általános állapotként ír le. Valószínűleg népbetegségről van szó. A krónikus felháborodók egyik kedvenc témája az oktatás és mostanában az, hogy vajon minek nem szabad kikerülnie a tananyagból, mi az, aminek az elhagyása új barbarizmust, szellemi öngyilkosságot, emberi mivoltunk hanyatlását vonja maga után. Remek terep ez, ugyanis végeláthatatlanul lehet róla vitatkozni. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy tulajdonképpen bármiről bizonyítható, hogy annak megtanítása nélkül nem lehetnek kiművelt emberfők, a Maxwell törvényektől Fanni hagyományaiig mindenhez találhatunk érveke, hogy miért nélkülözhetetlenek a tananyagban. Ha ez nem lenne elég, akkor az értelmetlen vitát érdemes még némi fals dichotómiával is megdobni, az oktatás esetében ez tényanyag és készség tanításának kettőssége, amiről rettenetesen sokat lehet beszélni.

A vitának természetesen semmiféle értelme nincsen. Nem lehet készségeket fejleszteni, ha nem tanítunk mellé tényanyagot és a tényanyag magában semmire sem jó, hiszen legalább az információk rendszerezésének és tárolásának képességét fejlesztenünk kell ahhoz, hogy azt a diák vissza tudja mondani. De képzeljünk el két iskolát, az egyikben csak tényanyagot tanítanak, például a Révai Nagylexikont, elkezdik az abaka (más néven malinakender) címszónál elsőben és érettségire eljutnak a zsúrkocsiig (más néven görpikoló). A másikban csak a problémamegoldást, kooperációt és a tudás szintézisét tanítják, de úgy, hogy soha egyetlen létező dologról sem eshet szó, csak levont és absztrakt problémák kerülhetnek elő és csak elvont és absztrakt síkon lehet kooperálni is. Melyikbe járatnánk szívesen a gyerekünket? Én egyikbe sem.

A tényanyag a tégla, a készség az építészet, egyiknek sincsen nagyon értelme a másik nélkül. Nem nagyon lehet építésről beszélni, ha nincsen téglánk, de egy pont után a téglák halmozásának sincs értelme, valamikor el kell kezdeni építkezni is.

A dichotómia azért is fals, mert a valódi különbség nem a tényanyagot tanító és a készségeket fejlesztő iskola között van, hanem aközött, hogy egy iskola mit gondol tudásnak: a tények visszaadásának képességét vagy pedig annak a képességét, hogy az ismereteinkkel kezdjünk is valamit.

Azok, akik az oktatási reformok kapcsán nemzethalált vizionálnak furcsa tévedésben is vannak. Azt hiszik ugyanis, hogy attól, hogy valami elő van írva, azt a diákok meg is tanulják. Rettenetes tévedés. A gyerek szerencsére nem robot, amit kedvünkre programozhatunk, hanem egy önálló lény, aki a saját érdeklődését követi. Amennyiben az iskolában olyan dolgok kerülnek elő, amik érdekesek a számára, akkor azokat meg fogja tanulni, ha nem érdekesek, akkor nem. Igaz ez még az eminens tanulókra is, hiába kapnak ugyanis jelest, az elvben megtanultak jelentős részét azonnal elfelejtik. (Nézzen magába a kedves olvasó, mi az, amire emlékszik a tanulmányaiból, főként azokból a tárgyakból, amiket nem szeretett igazán?) Közben pedig nagyon sok olyan dolgot is megtanulnak, amiket nem az iskola tanít nekik, de érdekesnek és/vagy hasznosnak tartják, filmet letölteni és biciklizni. Nem is értem, hogy mitől gondolhatja valaki, aki túlélte a közoktatást, hogy az, hogy valamit tanítanak azt is jelenti, hogy azt meg is tanulják. Ez a furcsa elképzelés, hogy a gondolkodás rendeletekkel irányítható az autoriter rendszerek sajátja és a történelem során nem bizonyult sikeresnek.

A világ változik (egyes görögök szerint alaptulajdonsága ez nekik), most elsősorban a gyors technikai változások időszakát éljük. Az elmúlt évtizedekben átalakult az információ rögzítésének, terjesztésének és előhívásának lehetősége. Ez a technikai változás maga után vonja azt is, hogy megváltozik, mit jelent az emberi tudás. Nem az első ilyen változás időszakát éli meg az emberiség, az írás és a könyvnyomtatás is hasonló következményekkel járt, átalakította, hogy mit jelent a tudás és ennek következtében át kellett alakulnia az iskoláknak is (amik legalábbis részben céljuknak tekintik a tudás átadását). Akár tetszik, akár nem, újra kell gondolnunk, hogy azt, amit ma a tudás jelent hogyan lehet átadni, fejleszteni és ehhez milyen iskolára van szükség.

Talán természetes is, hogy az ilyen változásokat nem könnyű megélni. Miért kellene más tananyag mint amit én tanultam, ha egyszer belőlem is remek ember lett? És ha ma már más kell, akkor én idejétmúlt vagyok? Amikor megszűnt az ógörög kötelező tanítása a középiskolákban többen a mostani felháborodókhoz hasonlóan a kultúra sírásóinak tartották a reformereket, mert számukra az volt a fájdalmas változás.

Mégsem tehetjük meg, hogy ne változtassunk, ugyanis az iskolára leselkedő legnagyobb veszély nem az új barbárság, hanem az, hogy egyszerűen érdektelenné válik. Ha a gyerekek számára a fontos dolgok, az élethez szükséges dolgok nem az iskolában kerülnek elő, akkor a diákok még ennyire sem fognak tanulni benne.

Ezzel pedig a társadalom, a közösségek elvesztik azt a lehetőségüket, hogy a számukra fontosnak tartott értékeket és készségeket adják tovább. Már most látszik, hogy a munkahelyek jelentős része alig kíváncsi arra, milyen egy jelentkező iskolai teljesítménye. A jó eredmény mutatja a kitartást és a monotóniatűrést, talán valamennyit az általános intelligenciából is, de a lényeg (problémafelvetés és -megoldás, együttműködés, kommunikáció, önszabályozás, kezdeményezés) úgy is a gyakornoki idő alatt dől majd el.

Mit lehetne tenni a felháborodás helyett, vagy legalább mellette? Elsőként is átgondolni, hogy mit jelent ma a tudás, mi az, ami szükséges a változó világban. Azután átgondolni, hogy ezek miként fejleszthetők és a fejlesztésükhöz milyen tényanyagra van szükség. Szükséges-e például minden európai ország gazdaságföldrajzáról tanulni, vagy jobb-e, ha egy két ország esetében mélyebben tanulják meg a diákok, hogy függ össze a természeti adottság és a történelmi múlt, miért alakul olyanra az adott gazdaság, amilyen. Azt is el kellene dönteni, hogy egy ilyen mélyebb elemzéshez vajon melyik ország a legmegfelelőbb. A harmincéves háborút érdemes-e részletesebben tanítani, ha azt akarjuk bemutatni, hogyan vezetnek a gazdasági és társadalmi konfliktusok háborúhoz vagy a hétéveset? Ha arra jutunk, hogy ahhoz, hogy a diákok megértsék, miként formálódnak az emberi érzelmek, mit jelent a sors, a személyes és a közélet konfliktusa és miként lehet erről egy történetben beszélni Az arany ember a legjobb eszköz, akkor tanítsuk Jókait. De azt a gyerekeink iránti felelősségünk miatt nem tehetjük meg, hogy az iskola feladatát tények magoltatásában lássuk és ezeknek a tényeknek a körét is a saját nosztalgiánk állítsák össze.

A szerző tanár, a tanarblog.hu szerkesztője

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!