Konstantin
10 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Mi lenne, ha tényleg katonákat kéne küldeni meghalni?

2019.03.12. 05:13
Ezen a héten ünnepségek és konferenciák sorozata fog megemlékezni 1999. március 12-ről, amikor Magyarország – Lengyelországgal és Csehországgal együtt – csatlakozott a NATO-hoz. A katonai-politikai szervezet bővítése ma már magától értetődik és sikerek sorozatának számít, miközben azok számára, akik a „frontvonalból” csinálták végig az elmúlt húsz évet, inkább az áldozatvállalásról és helytállásról szólt.

Nagy változások kezdődtek el húsz évvel ezelőtt Kelet-Európában, amikor három ország – benne hazánkkal – csatlakozott az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetéhez, vagyis a NATO-hoz. Dupla évfordulót ünnepelnek a térségben idén, mivel a szövetség megalapításának hetvenedik évfordulója is most lesz. Az elért eredmények számbavételének és a sikerek felmagasztalásának számos alkalma lesz ezen a héten is. Szakmai fórumokon és zárt ajtók mögött inkább a NATO és a tagországok előtt levő kihívások megvitatása lesz a téma, mert a 2014-es ukrajnai orosz beavatkozás alapvetően változtatta meg, hogy mit és hogyan csinál a katonai szervezet. A mostani fenyegetés és az arra adott válasz egyfajta időutazás is azoknak, akik már a hidegháború alatt is a szövetség tagjai voltak, és az újdonság lesz azoknak, akik a szovjet táborból „jöttek át” a rendszerváltások után.

Magyarország elmúlt húsz éve a NATO-ban a lassú tanulás, az apró sikerek és az alulfinanszírozottságból és a politikai figyelem hiányából fakadó finom bírálatok együttese.

A 2000-es évtizedre jellemző missziózás Koszovóban vagy Afganisztánban fenntartotta a Magyar Honvédség működőképességének látszatát, amelyeket akár sikernek is nevezhetünk attól függően, hogy milyen magasra (vagy alacsonyra) tesszük az átugrandó lécet.

Mindezek az erőlködések és néhol a katonáktól valóban komoly áldozatokat kívánó erőfeszítések mellett szerintem volt egy belső, kevéssé látható transzformatív jellege a NATO tagságnak, amely a katonák egyéni, illetve a szervezetek kollektív szintjén jelentkezett. Ma már szerintem mindenki tudja a Magyar Honvédségben, hogy „hogyan kellene működni” és hogy a NATO katonai szervezetei hogyan működnek. A külföldi tanulmányok, kiküldetések vagy épp a válságkezelő missziókban való részvétel során, a Honvédség tisztjeinek és szerződéses katonáinak ezrei láttak bele egy hetven éve működő katonai szervezet működésébe. Ebbe nem árt belegondolni főleg akkor, amikor Magyarországon a NATO-tagságunkról szóló viták általában megállnak a politikai lózungok puffogtatásánál.

Mielőtt azonban valóban áttekinteném az elmúlt húsz évet, először arra az „apróságra” térnék ki, amiről hazánkban alig van vita vagy közbeszéd a NATO kapcsán, pedig a szervezet egyik, ha nem legfontosabb alapeleme

Kollektív védelem: higgyünk benne?

Húsz év után is még csak ismerkedünk a NATO-val. Vannak részei, amelyet már valamennyire ért a közvélemény és vannak aspektusai, amelyek továbbra is átláthatatlanok az emberek számára. Az talán mindenki számára közismert, hogy az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete azért jött létre 1949-ben, hogy valamitől – nevesül a Szovjetuniótól – megvédje azokat az országokat és társadalmakat, amely erre hajlandóak voltak szövetkezni az Egyesült Államokkal. Kölcsönös dolog volt ez Európa és az USA között.

A hidegháború alatt európai országok azért csatlakoztak a katonai szövetséghez, mert a védelmüket akarták megerősíteni. Az 1999 után csatlakozó, egykori szovjet szatellit államok és jugoszláv utódállamok esetében a politikai elit és a közvélemény motivációja már más volt. Érdemben már nem volt kitől félni, viszont a belépni a NATO-ba (az EU csatlakozás mellett) egyet jelentett a nyugattal való reintegrációval, a békével, jóléttel.

És ez kardinális különbség. A NATO létezésének alapja a kollektív védelem, amit lefordíthatunk összefogásának vagy bizalomnak is. A tagországok összefogásának eredményeként a közös biztonság nagyobb lesz, mintha 15, 18 vagy 29 ország egyenként próbálná a saját biztonságát garantálni. A kollektív védelem azt is jelenti, hogy a koordináció szükségessége miatt rengeteg információt osztanak meg egymással a tagországok, olyanokat is, amelyeket „öngyilkosságnak” tartanánk egy normális helyzetben.

A szervezet alapító okiratának híres ötödik cikkelye kimondja, hogy amennyiben valamelyik országot támadás érné, akkor a többi tagország: „támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben azonnal megteszi azokat az intézkedéseket - ideértve a fegyveres erő alkalmazását is -, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.”

Elhisszük? Ez a kérdés a magyar közvéleményben és még néhány NATO tagországban. Az intézményekbe vetett és egymás iránti bizalommal oly rosszul álló magyar társadalom kapcsán ez nem ördögtől való kérdés. A bizalom kérdése vagy hiánya ugyanis erősen befolyásolja, hogy most, amikor még csak hadgyakorlatokról, a védelmi költségvetés emeléséről, keményebb politikai megnyilatkozásokról van szó az európai ügyekben, mennyire érezzük sajátunknak az erőfeszítéseket.

És mi lenne, ha egy tényleg egy konfliktusra kerülne sor valahol a kontinensen és a sajtóban mostanság erre-arra elejtett, 2028-ra új német Leopard harckocsikkal (és még ki tudja mivel) felszerelt nehézdandárt el is kellene küldeni, hogy magyar honvédek másokért, a szövetség közös érdekeikért haljanak vagy sebesüljenek meg valahol Észtországban, a Dobrudzsában vagy a sarkkörön túl Norvégiában?

Nincsen valami jó csengése ennek itthon. Magyar katonák külföldön? Mások érdekében meghalni? Idegen országok parancsnoksága alatt harcolni? Olyan kérdések ezek, amelyek már előkerültek párszor a XX. században és mindig rossz vége lett. Lehet, hogy a magyar politikai és társadalmi elit számára ezek a kérdések eldöntöttek, a válasz rájuk megnyugtatóan annyi, „hogy ez most más”, de a közvélemény számára itt inkább csak homály van és érdektelenség van, és lesz addig a pontig, amíg komolyra nem fordulnak a dolgok (reméljük nem fognak).

A magyar társadalom az elmúlt évtizedekben biztonságban érezte magát, akkor is, amikor nem volt rá oka. A NATO tagság alapvető támogatottsága nem abból fakadt, hogy féltünk, tartottunk valakitől, hanem abból, hogy – szerintem – ezt is valami „nyugati dolognak” tekintettük, és ami nyugati az jó. És még fizetni sem kell érte, gyakorlatilag ingyen volt, amit tenni kellett a tagságért az kevesek (a katonák) dolga volt. A honvédség létszáma a 2000-es évek közepén a lakosság 0,3 százalékát tette ki. Mindez egy kellően érdektelen sajtóval párosulva azt is jelenthette, hogy Magyarország biztonságának szavatolása, a NATO tagságunk megjelenítése gyakorlatilag a közvélemény számára láthatatlanná vált.

Válságkezelő missziók és elmaradt modernizáció

Magyarország NATO tagságának hazai narratívája a folyamatos sikerek története. Már a csatlakozási erőfeszítéseink részeként jelentős erőkkel vettünk részt a boszniai békefenntartó műveletekben, ott voltunk az első körben csatlakozó országok között, majd két héttel később következett a koszovói háború. A csatlakozás és a konfliktus dátumának szorossága (március 12 és március 24) máris összeesküvések-elméletekre adott lehetőséget (csak ezért kellettünk az USA-nak, hogy innen lehessen támadni), majd a koszovói válságkezelő műveletben való részvétel ismét rámutatott, hogy még egy ilyen közeli területen végrehajtandó misszió elindítása és működtetése is gondot okoz a Honvédségnek.

Hitelességi szempontból nem tett jót az országnak, hogy a NATO csatlakozáskor a közös erőkben felajánlott „közepes dandárt” Magyarország a napjainkig nem volt képes kiállítani, illetve amit fel tudtunk ajánlani, abban is volt néhány képesség, tétel, amit idézőjelben kellett érteni. Amikor a NATO védelmi tervezői először folytattak tárgyalásokat – már a csatlakozásunk után – Magyarország védelmi képességeiről, súlyos félreértésekre derült fény. Az első nyilvános bírálatokat, még ha nem is az amerikai kormányzattól érkeztek, már 2000-2001-ben sikerült begyűjteni.

A 2001. szeptemberi terrortámadások új irányba fordították a NATO-t. Az úgynevezett területen kívüli (értsd: nem a NATO tagországok területén zajló) műveletek, elsősorban Afganisztán, fő hangsúlyt kaptak, és ez mentőövet dobott Magyarországnak is. Az elkövetkező évtizedben az USA és a NATO számára a tagországok erőfeszítéseinek „mérőszáma” az lett, hogy ki mekkora erőkkel van jelen a közép-ázsiai országban. A magyar politikai elit, némi amerikai nyomásgyakorlás mellett felismerte ezt, és a kritikák elhalkultak. A csúcsidőszakban mintegy 550 magyar katona szolgált Afganisztán különböző pontjain. Szervezeti és finanszírozási problémák miatt persze kint is belefutottunk néhány látható és láthatatlan kudarcba, a Honvédség több kritikát kapott kint a szövetséges partnereitől leginkább olyan dolgokért, amelyre itthoni katonai és politikai vezetésnek kellett volna figyelni. (érdemes elolvasni az Index egykori munkatársának könyvét a magyar szerepvállalásról: Maximum nulla áldozattal.)

Az afganisztáni szerepvállalás világosan jelezte a Magyar Honvédség teljesítőképességének határait, de ugyanakkor „bemerítés” is volt sok magyar katona számára, hogy hogyan működik a NATO, mint katonai gépezet.

Rajtunk kívül álló okokból, de a NATO afganisztáni missziója 2014-re lecsengett. Az USA belefáradt a háborúskodásba, megnyerni nem tudta, elveszteni nem akarta, így 2015-től egy kis létszámú támogató misszió maradt hátra, ebben is egy tisztes méretű magyar kontingenssel. Alig tért haza a katonák többsége és porolta le egyenruháját, amikor jött a krimi válság.

A Krím-félsziget elcsatolása után

Az orosz beavatkozás sok tekintetben pozitív hatással lett a NATO-ra. Egyrészt ismét előkerült a kollektív védelem, ami sokkal inkább megfogható, társadalmasítható, mint a hazától négyezer kilométerre a terrorizmus ellen, és a demokrácia felépítése mellett harcolni. Másrészt a közeli fenyegetés nem egy terrorszervezettől érkezett, hanem egy nukleáris fegyverekkel és egy hatalmas hadsereggel rendelkező államtól. Ez azért kulcsfontosságú, mert a NATO régi kritikájára is választ kínált: a tagállamoknak végre volt miért felhagyni a spórolással és a lakosság számára is indokolható lett, miért kell végre költeni egy működőképes hadseregre.

Miért, Afganisztánban nem voltak működőképesek a NATO tagországok seregei; tehetné fel a kérdést a kíváncsi állampolgár? Nem egészen. A közép-ázsiai országban a tagországok a hadseregük működőképes 5-10-15 százalékát küldték ki, oda elég volt ennyi. A német Luftwaffénak kb. 90 nehéz szállítóhelikoptere van papíron, ebből hat darabra volt szükség Afganisztánban, azaz soha nem volt szükség arra, hogy egész Németországban 18-20 darabnál több működőképes nehéz szállítóhelikopter legyen (ez egy a hadseregekben meglevő tervezési elv, hogy ha egy működőképes eszközt akarsz, akkor valójában három kell. Egy felkészül, egy misszióban, egy pedig hazatért és karbantartás alatt van).

Szóval a hadseregek működőképesek voltak, csak nem úgy, ahogy a kollektív védelem kapcsán elvárható.

Az USA és NATO elvárása (nem kötelező), hogy a tagországok költségvetésük két százalékát fordítsák védelmi kiadásokra. Nem Donald Trump találta ki (néha olvasok ilyeneket is), hanem egymást követő adminisztrációk kérték betartani szinte a NATO megalapítása óta. 2014-ben a tagországok ígéretet tettek erre, és a védelmi költségvetések nőnek mindenhol. Hogy mekkora spórolás volt az elmúlt 10-20-30 év, azt majd fogjuk látni, amikor a közvélemények hatalmas védelmi büdzsékkel fognak szembesülni. A NATO szerint ezek a források szükségesek ahhoz, hogy egyrészt a tagországok hadereje kellően modern legyen (azaz ne a 30-40 évvel ezelőtti haditechnika színvonalán álljanak), másrészt, hogy az egyes haderők egésze harcképes legyen, ne csak az az 500, 1000, vagy 3000 katona (országtól függően), amelyet misszióba küldtünk.

A védelmi költségvetés emelése persze nem minden, a NATO-nak önmagában is szervezeti átalakulásokon kell átmennie, a kollektív védelmet hitelesebbé kell tennie. Ennek jelei elsősorban a Baltikumban működő többnemzetiségű harccsoportok, amelyekben 22 ország egységei vesznek részt. A kollektív védelem erősítését jelzik az egyre növekvő számú és mértékű hadgyakorlatok is, amelyek láthatósága Magyarországon is megnövekedett az utóbbi években. A közvélemény mindezekből a folyamatokból persze talán annyit lát, hogy jönnek a haditechnikai beszerzések. Hogy miért van ezekre szükség, azt persze nem tudják, mert a honvédség leromlott állapota a megelőző évtizedekben agyon volt hallgatva, csak a szakma volt tisztában igazán a letargikus állapotokkal.

Az elkövetkező évek kihívásokkal telik lesznek, mind a NATO-nak mind Magyarországnak. Oroszország ismét jelentős kihívás elé állítja a katonai szövetséget, de szerintem ez csak pozitív hatással lesz a szervezetre. Felkészülni, fejlődni és erősíteni a belső szervezeti ellenállóképességet sokkal könnyebb akkor, ha van egy világos, jól körül határolható ellenfél, akinek a katonai ereje nagyrészt paritásban van a sajátunkkal. Ha mindez megfelelő erőforrásokkal párosul, akkor okos működés mellett a jövőnk biztonságát sincs mitől féltenünk.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. 

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!