Júlia, Rita
12 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Tom –tom –tom –torotom-tom (morajos, halk, halotti hang)

2019.05.16. 09:59

„Fordítva élek, és nem leszek már agilisabb

Ki tudja miért annál inkább szenilisebb

Remek a hangulatom –tom –tom –tom –torotom-tom”

(Alma együttes: Ma van a szülinapom)

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? – teszi föl a kérdést a költő, majd hosszan mereng régi kor árnya felé. (Kik laknak e romok ormán? Búsdüledék.)

A várhatónál talán – és itt lehetne elnézést kérni Vásárhelyi Máriától – kazahsztánibbá belaruszuló viszonyok közt – megtörve bár, de fogyva nem, él magyar, áll Buda még, és száll messze salutem, a lectori.

(Ehelyütt, mintegy zárójelben hívnám föl a Marvel-univerzum rajongóinak figyelmét arra a meghökkentő tényre, hogy Kisfaludy Károly 1824-ben megírta a Game of Thrones S08E04 forgatókönyvét, miszerint: „Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet/S pusztitó erejét rád viharozta dühe,/S vak diadalma jelét robogó villámival itten/Honni vitéz seregink holttetemikre süté.” És egyébként ezután jutott a költő arra az optimista következtetésre, miszerint áll Buda MÉG.)

Első kérdésem magamhoz mindig az, hogy gondoltam-e volna? Nem, nem gondoltam. Talán még most sem gondolom. Nem akarom gondolni. Ilyen nincs, és mégis van – ahogy a másik poéta fogalmazott.

Ettől még tény, ami tény, persze. Márpedig ténytiszteletre alapuló hogyishívják van folytatva, tényszerűen – ezt meg a mértékadó pártsajtóból tudjuk. Mint üveggolyót.

Személy szerint, ha magamat kérdezem, egy Vásárhelyi Mária-Kende Péter-publicisztikában élünk idestova uszkve kábé nyolc éve. (Elmúltnyólcév, foreva.)

Talán már el sem hiszik a körös körém gyűlő kisdedek, amikor szárnyat-combot nyújtva mesélek, óh, hősi kilencvenes évek, hogy volt idő, amikor a SAJÁTUNK volt, mindenestül, csináltunk, amit akartunk, és ezt akartuk, idegyűltünk lassan a nyomtatottból, szorgosan magolva a html-tageket, hogy Szekeres Imre szarvaspörköltpartnerjai idáig nem érnek el, nem beszélve (SOHA) a rettegett országos főkonyakozóról, aki később ismert és fokozhatatlanul ironikus módon ideiglenes mentőangyalként libbent elő trágárkodva, hogy aztán úgy tűnjön el a semmibe, mintha soha nem is lett volna, atombombája, ha volt is, a fészerben maradt.

Tessék, már- és mégis történelmi taplóba kavarodtunk, de elharapnám, nem azért, mert nem volnának tanulságok, amolyan – a közhelyekben a legnagyobb igazságok – „bajban ismerszik meg a sunyi féreg”-szerűk tömkelegével, hanem mert hol vagyunk, azóta már?! (Sehol.) De én már nem is tudom (már én sem tudom), pedig illene, és nem lenne érdektelen, hogy mi mitől meddig hány méter, kié a Deákné vászna, ki fizeti a cigányt, ki fingja a passzát. (Mr. Baines! Orrvitorlát kurtítani!) „Aki bújt, aki nem” – énekelte gyermekkorom kedvenc gitárosa, Oltyán, és nem is sejtette, mennyire igaza volt. Dunának, Oltyánnak egy hangja/Morajos, halk, halotti hang./Árpád hazájában jaj annak,/Aki nem úr és nem bitang.

Mire is tudnák visszaemlékezni én? A csakaszépen kívül.

Kegyelmi volt, ezek szerint, a pillanat, háromezer évente ha adódik ebben a geopolitikai alternatív valóságban. A normál állapot inkább a csontig történő spontán beoligarchásodás, a tartalomfogyasztási szokások gyanúsan udvari irányú gravitációja, és a többi és a többi, ne is soroljuk.

John Maynard Keynes valószínűtlenül derűlátó bonmotja szerint hosszú távon mind meghalunk. A macera a rövid meg a középtávval van. „Hass, alkoss, gyarapíts” – tréfálkozott végül a költő a romok ormán, némiképp tanácstalanul. Jobb ötlete nemigen volt.

Maradjunk abban, hogy áll Buda még. Ennek lehet örülni. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, s az agg föld tán vendéghajat veszen.

(Tartósított mosoly.)