Piroska
-3 °C
0 °C
Index - In English In English Eng

Őszinteség, bátorság, politika

2020.01.16. 10:48

Pokorni Zoltán megrendülten, egy ponton elcsukló hangon elmondta azt, amit magyar politikus az elmúlt években így nemigen mondott el. „Magyarok voltak az áldozatok és túlnyomó részt a gyilkosok is. A nehézséget is ez okozza, ha zsidó ügyként kezeljük a dolgot, gondolkozunk felőle... Az áldozatokban is lássuk a testvéreinket, társainkat, honfitársainkat. Amiért itt vagyok, hogy kimondjam, egyek vagyunk a fájdalomban, a részvétben.” S ezen a ponton hosszan hallgatott, szemérmes férfiember, nem engedte át magát a zokogásnak, megálljt parancsolt a remegésnek. Az 1945 januárjában halálos lövést kapott nagyapja, mint az pár napja tudott volt, egyike volt a tömeggyilkosságokban részt vevő nyilasoknak, s a gyilkosságok egy részét abban a Maros utcai épületben követték el, amelyben Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármestere beszélt.

A 8 perc 17 másodperces felvételről a magyar internetes média minden fóruma, újságja, blogja beszámolt, s a kommentekből percek alatt kiderült, hogy – szemben a tárgyilagosságot kereső cikkek döntő részével – számos honfitársunk szerint itt az idő, hogy most már a kommunisták is vallják be a bűneiket, a zsidók pedig hallgassanak el, beszélhettek eleget stb. „Ha a gyűlölet szennyhulláma elönt...” kezdődött Vas István régi dala, az Egy szerelem három éjszakája című 1960-es musicalben. Az antiszemita bejegyzések önmagukban véve sem voltak különösen vonzóak, ráadásul csak felmerült bennem a gyanú, hogy lehetséges némi összefüggés azok, s a politikai elitek hallgatása között.

Az egy Karácsony Gergelytől eltekintve sem Pokorni Zoltán politikai ellenfelei, sem jeles elvbarátai nem érezték szükségét annak, hogy ugyancsak a nyilvánosság előtt juttassák kifejezésre megrendültségüket, együttérzésüket és egyetértésüket. Nyilván nem tudom, mindössze elképzelhetőnek tartom, hogy lehetségesek az összefüggések a kommentek szennyhulláma s az elitek távolmaradása között. Ám ha az ok-okozati láncok nem is világosak, a kétoldali hallgatás finoman szólva is magyarázatra szorul.

Pokorni őszinte megrendültsége pusztán önmagában is megérdemelte volna az együttérzés szavait, s ez morálisan igencsak elvárható lett volna azoktól is, akik nem osztják a polgármester politikai nézeteit. S ami a dolog politikai, pontosabban filozófiai meggyőződésekkel kapcsolatos részét illeti, Pokorni álláspontja teljesen világos, s igen fontos, akkor is, ha ő maga, talán nem csak most, elég magányos.

S valóban nem csak az a kérdés, hogy a kormány garantálja-e 'a zsidók' biztonságát, vagy épp a zsidók zsidókénti létét, mint azt a Köves Slomóval való kapcsolatban látjuk. Már csak azért is, mert 'a zsidók', bármennyire is egyszerű volna, ugyanúgy nincsenek, mint 'a magyarok' sem, ellenben vannak, akik eltérő módon, mértékben, de ugyanakkor magyar zsidók, zsidó magyarok – számtalan kulturális, politikai mintázat létezik egymás mellett, s minden egyes, egymástól eltérő mikroközösség ugyanúgy reprezentálja az imaginárius egy magyar társadalmat. Azaz, számosan élnek (élünk) nem zsidó zsidókként, tehát nem lehet velük (velünk) mint a Másikkal ki- vagy megegyezni, mert ugyanabban az egy társadalomban létező számos politikai, kulturális közösségeinek tagjaiként élnek (élünk).

Ráadásul Pokorni egyedülálló lépése felszabadítóan kényelmetlenül (sic!) világossá tette, hogy az áldozatok és a gyilkosok leszármazottai bizony össze is tartozhatnak, örökségük ugyanis nem végzetes és felülírhatatlan. Pokorni Zoltán kilépett a determináló örökség, a végzetes hagyomány keretei közül, s amikor a maga kezébe vette a sorsát, akarva, akaratlanul is felidézte a sorstalanság kérdését, jelentését. S ez a zárt identitások mítoszait politikai gyakorlattá változtatni akaró kormányzás idején, valójában megengedhetetlen – s épp ezért is mindannyiunkra tartozó kérdés. Pokorni magatartása volt a válasz maga.

Azaz, mindez túlmutat azokon a határokon, amelyek között a mai magyar elit létezik. Tény, hogy – szemben a kommentek és plakátok széles mezőjével – az antiszemitizmus valóban nem játszhat szerepet a politikai identitások látható tartományában. A – magam sem tudom, hogy idézőjelben, vagy talán valóban jobb útra tért – Jobbik élvonalbeli politikusai éveken át tettek megoldási javaslatokat a zsidókkal kapcsolatban, ami tényleg épp oly abszurd volt, mint tarthatatlan és undorító. S aztán kiderült számukra is, hogy az első nyilvánosságban mindössze a cigányok tekinthetőek továbbra is szabad prédának, a zsidók már nem. (Amúgy ettől még nem érzem kedvesebbnek őket.) És ugyanakkor egy perc alatt kiderült, hogy ennek milyen kevés köze van a valósághoz.

Pokorni Zoltán akkor beszélt arról, hogy egyek vagyunk a fájdalomban, amikor a saját nagyapját kellett gyilkosnak tudnia, s így neveznie a nyilvánosságban, s ez épp olyan komoly tett morálisan, mint a politikai világban. Azaz, a személyesség megvesztegethetetlenségével szembesített mindannyiunkat.

Köszönettel tartozunk tehát Pokorni Zoltánnak, s aggodalommal tölthet el bármelyikünket, hogy mind őt magát, mind az áldozatok emlékével és saját családjuk árnyaival küzdőket egyaránt magukra hagyták azok, akiknek amúgy a tettértékű szavaink kimondása a foglalkozásuk, hivatásuk része lenne, s lett volna most is. Hirtelen láthatóvá lett, hogy mit jelent a nemzet sorsközössége.

És most persze nem véletlenül hallgattak. Oly ritkán van, hogy egy közhellyé vált, túlidézett, azaz megkerülhetetlen és jelentését vesztő mondat hirtelen visszakapja súlyát. „ ...az igazat mondd, ne csak a valódit,/ a fényt, amelytől világlik agyunk,/ hisz egymás nélkül sötétben vagyunk./”

A szerző esztéta

***

Az Index várja a Pokorni Zoltán megszólalásával, a múlt feldolgozásának szükségességével, annak politikai jelentőségével foglalkozó írásokat erre a címre.