Buda, Richárd
-3 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

Ők, mi, meg a mi Pokornijaink...

2020.01.17. 16:41

Lehet, hogy hír sem lett volna az eseményből, de mégis, azt hiszem, nagyon sajnálatos, szerencsétlen hiba, baj volt az, hogy Pokorni Zoltán elpityeredte magát a beszéde közben. Azért, mert most mindenki szinte csak ezzel foglalkozik, hogy ez vajon teátrális színészi gesztus volt, vagy őszinte, belülről jövő megrendültség. Ami szerintem tökéletesen érdektelen ahhoz képest, amit Pokorni mondott, és, amin, hát, jó sokaknak el kellene töprengeniük, tán mindannyiunknak.

Ez a beszéd, és annál tán jobban, a sírás, amit Pokorni a minap előadott, az sokakat, így e sorok íróját is zavarba ejtette. A jelenség értelmezése és magyarázata igencsak nehéz feladat, mert a szokásos közbeszédhez képest maga a szöveg is zavarba ejtően új elemeket tartalmazott. Ezt csak fokozta a sírásban kifejezésre jutó érzelmi töltet, no meg az a kontextus, amelyben Pokorni tettei (pl. a Turul-szobor helyén maradása, rajta a gyilkosként beazonosított nagypapa nevével) nem egészen erősítik mondandójának hitelét, no pláne azt, hogy levont-e, netán helyesen vont-e le bármilyen következtetést az elmondottakból.

Nem vitatva azt, hogy a beszéd tágabb körülményei és kontextusai is vitára méltó témát jelentenek, én az alábbiakban szeretnék mindezektől eltekinteni. Mellékesnek és elhanyagolhatónak tekintve azt, hogy ki, miért, hol és hogyan mondta el a szöveget, azt hiszem, hogy sterilen maga a szöveg is újdonságértékű problémákat vet fel – ezeket próbálom meg kiemelni az akár anonimizálható P. által elmondottakból.

1. Áldozatok (és ritkán hősök) vagy cselekvő társadalmi szereplők vagyunk, és voltak őseink?

P. szövege mindenképpen kitörés abból a szokásos magyar történetinarratíva-paradigmából, amelyben a magyar népet mindig csak a balsors tépte, amelyben a magyar történelem mindig az áldozat tehetetlen pozíciójából elmesélt történet. (És, amelyből kivételt jelenthetne az, hogy olykor őseink jókor és jó helyen hősökké emelkedhettek – de ez is visszacsúszik mindig az áldozati narratívába: igazából a hős őseink is mindig rosszkor és rossz helyen voltak, és hősként is inkább mártír áldozatként emlékezünk róluk.

P. szövegének drámai súlyt ad az, hogy a szövegben az ősök kapcsán felemlegetett társadalmi cselekvés történetesen sötét és aljas bűn – de, autonóm, emberi döntések nyomán végrehajtott cselekvés. Nem szükségszerű, nem sorszerű az, hogy a cselekvés a bűnnel legyen azonos – de, ha esendő emberek mindenféle nehéz és szerencsétlen helyzetben cselekednek – akkor rosszul is dönthetnek, hibázhatnak, vétkezhetnek, sőt, olykor aljas és strici bűnöket is elkövethetnek – amelyért nekik és utódaiknak is – valamiféle felelősséget is kell(ene) vállalniuk. Az áldozati narratíva mindenkit megkímél az efféle szembesülésektől. Az áldozat passzív, tehetetlen és ettől felelőtlen, viszont utólag a túlélő, szerencsétlenségbe taszított mártíromság erkölcsi felemelkedettségével (és azok, a bűnöket elkövetőkkel és áldozattá tevőkkel szembeni) lenéző megvetéssel lehet történelmet írni.

Ma Magyarországon mindenki ebből az áldozati narratívából meséli a maga történelmét, az áldozati narratíva a törzsi alapú politika megosztottságának az alapja (a „ballib”, az Horthy és a nácik bűneinek áldozatai és ezen áldozatiság örökösei, a „jobb” a kommunisták áldozatai és ennek örökösei) – amihez képest, P. szövege zavarba ejtően cselekvő, mi több, bűnösen vétkes cselekvő ősök, elődök történetéről szól.

Valószínű, hogy zavarba ejtően helyesen. A tehetetlen és felelőtlen áldozatiság pozíciójából magunkat fosztjuk meg a társadalmi cselekvés képességétől, maguk írjuk ki magunkat a sorsukról dönteni képes, autonóm „ágensek” köréből. P. szövege kilépés az „áldozati narratíva” szokásrendjéből, mert, bár aljas bűnöket elkövető, de cselekvő, aktív, ezen az alapon morálisan meg- és elítélhető ősről szólt.

2. Társak, közösségvállalás, Köztársaság

P. szövege teátrálisan erős akkor, amikor azt mondja: „Az áldozatokban is lássuk a testvéreinket, társainkat, honfitársainkat.” Na jó, hogy így „lássuk”, ahhoz elég a szánalom, az együttérzés olykor szépelgő érzése is. De vajon helyes következtetés-e az a zavarba ejtő kiterjesztés, hogy „ne csak az áldozatokban, hanem a bűnösökben is lássuk testvéreinket, társainkat, honfitársainkat?”

Könnyű lenne erre elutasító választ adni: na neee, miért is venném a vállamra mások bűneinek a terhét? Hülye is volnék, miért is kellene nekem bármiféle azonosságot vállalnom a bűnösökkel, mondjuk P. nagypapával? És, hát igen, ez a kényelmes álláspont, a kényelmes áldozati pozíció: a bűn, az kösz, nem az enyém, legfeljebb az áldozatiság. Viszont, ha netán osztozni akarnék a „magyarságban”, ha – bármit is tesz a jelenlegi kurzus azért, hogy a magyar nemzeten kívülinek tekintsen és tekintsek magamra, de mégis – valamiféle közösség, mondjuk egy Köztársaság politikai közösségének részeként akarok magamra tekinteni, akkor nem szelektálhatok és mazsolázhatok a közösség fényesebb és sötétebb örökségei között. Ha egy politikai közösség, mondjuk egy Köztársaság tagjának illúziójában akarok élni – akkor cipelnem kell a közösség minden közös kincsét is, meg a szarát is. A bűnt is, mert az is mi voltunk egykoron, és a francba, ha értelmet, jelentést és politikai jelentőséget akarunk tulajdonítani neki, akkor ez is a „mi” vagyunk.

Fáj kimondani, fáj szembesülni vele, púp a hátunkra, de, ha valaha Köztársaságot, arrafelé mutató rendszerváltást akarunk, akkor ahhoz nemcsak P.-nek az áldozatok hozzánk tartozásáról szóló belátására van szükség – hanem arra is, hogy P. nagypapa miatt mi is képesek legyünk megélni a szégyent, képesek legyünk nyögve-nyelve elfogadnunk azt, hogy a nagypapa is a „mi”, a magyar történelem, a közösség múltjának a része. (A francba, fáj ez, pedig igen.)

3. A család, a nagypapa (meg az unoka...)

P. szövegének különöse erős nyomatékot adott az, hogy nem valamiféle absztraktra desztillált magyarságról, magyar történelemről és annak gyalázatos bűnéről beszélt, hanem a saját nagyapjáéról (is). A magyarság, a politikai közösség minden fényes és árnyas tette, dicsősége és szégyene, az nemcsak intézményekhez (politikához, hadsereghez, stb.), hanem egyes emberekhez is köthető. Az egyes emberek is ott voltak és vannak e közös történetekben, és ezeknek az embereknek vannak leszármazottjai és ősei is, akik(nemcsak áldozatként...) részesei voltak a közös dicsőségeknek és szégyeneknek is.

Nem, nem gondolnám azt, hogy mindenkinek P. nagypapához hasonló aljasságokat lehetne a nyakába varrni, de azt igen, hogy bármennyire is azt gondoljuk, hogy a közös történelmünk a zsarnokságok története, attól még azt is gondolnunk kell, hogy a maga módján mindenki szem (volt) a láncban. Ritkán a maga bűneivel, gyakrabban a maga stiklijeivel, szabály- és normasértéseivel, ritkán elvtelen, de gyakrabban csak hülye és rossz döntéseivel, kompromisszumaival, másoknak okozott káraival. Amelyekkel persze áldozatként sem a privát, sem a kollektív történelmünkben nem kell számot vetnünk, és így nem is kell annak a tanulságait sem levonnunk, mindettől megóvhatjuk magunkat. Ami részben az álszentség erkölcsi problémája, de legalább ennyire a jelenkori politikai viszonyaink problémája is.

Dezső András bulváros, könnyen olvasható könyvében (Maffiózók mackónadrágban) az izgalmas sztorik alatt húzódik egy elég mély filozofikus szál is. Nevezetesen az, hogy a bűnözői maffiák virágzása nagyban köthető volt ahhoz, hogy kifosztásra kiszemelt áldozataik mindig is olyan kisebb-nagyobb bűnökben, stiklikben érintett figurák voltak, akiknél nem kellett attól tartani, hogy feljelentéssel élnek, amikor áldozattá válnak – merthogy, ezzel a saját vétkeikre is ráterelték volna a rendőrség figyelmét.

E szál nekem azért tűnt fel, mert a maffia(állam) ma is így működik, ma is ez teremt elfogadottságot, legitimitást számára. Mert mindannyian részesei vagyunk „megoldjuk okosba” stikliknek, mindenkire volna okuk rászállniuk a hatóságoknak, mindenki részese volt olyan hibáknak, vétkeknek, amit a fejére lehet olvasni, mert mindenki megkötötte a maga kis tisztázatlan kompromisszumait – és, mert mindenki veszélyben érezné, veszteségként élné meg e kispályás kavarásaiból származó előnyei elveszítését. Mert mindenkinek van bűntudata a magának se bevallott „sarak és vajak” miatt. A kollektív bűnökkel való szembenézés a köztársaság republikánus politikai közösségének megteremtéséhez nélkülözhetetlen becsületbeli és gondolati feltétel. Enélkül soha nem lesz köztársaság, enélkül csak az „áldozati törzsek” törzsi háborúja maradhat fenn – a mindenkori erősebb törzshöz tartozó erősebb kutyák szexuális előjogaival.

Az egyéni, családi stiklikkel, bűnökkel, hibákkal, elvtelenségekkel való szembesülés az önbesüléshez és önbizalomhoz nélkülözhetetlen tartás előfeltétele. Bármilyen bűn, hiba, vétek belátása – az ahhoz nélkülözhetetlen feltétel, hogy hitele legyen az emberi fellépésnek, hogy bárki önmaga, és bárkiről mások el tudják fogadni azt, hogy tanult a történtekből, hogy hasonló vétkeket, stikliket látván és beismervén nem akar, nem fog hasonlókat elkövetni a jövőben. Ez a belátás ma leginkább a politikai elitekből hiányzik, ők hallgatagan és sunnyogva leginkább csak azt érzékeltetik magukról, hogy „na, azért ekkora szemetek mi nem voltunk”. Ami sokat magyaráz politikai állapotunkból. De, tán még többet azokból a közösségi-társadalmi állapotunkból, amelyben sumákolunk, bizalmatlanok vagyunk mindenkivel (ki tudja mi van a füle mögött?), amelyben nem merünk kockázatokat vállalni és kilépni húgymeleg, tehetetlenségre és felelőtlenségre kárhoztatott áldozati identitássémáinkból és szar, de megszokott és belakott konformzónáinkból. Hogy kényelmesebb azt hinni, hogy lehet úgy változást elérni, hogy ahhoz csak nekik kell változtatni – nekünk meg nem is lehet, és nem is kell.

Nem akarnám azt mondani, hogy mindez „benne van” P. szövegeiben. Annyit mondtam, hogy P. szövege, minden kontextusától elvonatkoztathatóan, önmagában nézve is zavarba ejtően új és kényelmetlen problémák végiggondolására késztető. Remélem, meggyőző voltam abban, hogy tényleg.

Bár azt is kell gondolnom, hogy P. könnyeiről, azok hitelességéről sokkal könnyebb, sokkal kevésbé zavarba ejtő vitázni. Azok ugyanis letagadhatatlanul, kizárólag az övéi, abból semmi nem vonatkoztatható miránk is. A szöveg... hát, az továbbgondolandó és zavarba ejtő. 

A szerző szociológus.

***

Az Index várja a Pokorni Zoltán megszólalásával, a múlt feldolgozásának szükségességével, annak politikai jelentőségével foglalkozó írásokat erre a címre.