Katalin
-2 °C
3 °C

Udvarias hanyagolásra vagy még rosszabbra számítsunk, ha Biden lesz az elnök?

2020.10.20. 14:10 Módosítva: 2020.10.20. 14:12
Felemlegetett sérelmek és a tisztelet kölcsönös hiánya árnyékolja be a magyar-amerikai kapcsolatokat. A geostratégiai szemléletet Biden győzelme esetén felváltó értékalapú külpolitika nem sok jót vetít előre Magyarország számára

Ha november 3-án Joe Biden diadalmaskodik az elnökválasztáson, amire jó esélye van, akkor a világpolitikában fölöttébb otthonosan mozgó elnöke lesz az Egyesült Államoknak. Várhatóan milyen külpolitikát folytatna az új elnök, s mivel járna az a hullámzó magyar-amerikai kapcsolatokban? 

Hosszú kongresszusi karrierje alatt Joe Biden demokrata színekben háromszor is a szenátus külügyi bizottságának az elnöke volt. 2009 januárjában a világpolitikában tapasztalatlan Barack Obama „külpolitikai alelnökként“ vette be a kormányába, ahol nagy befolyásra tett szert a legfontosabb külpolitikai döntésekben. A most folyó elnökválasztási kampányban Biden gyakran hivatkozik is az „obamai/bideni külpolitikára“, ellenpontozva Donald Trump „katasztrófálisnak, kaotikusnak, kiszámíthatatlannak“ tartott nemzetközi politikáját. 

Anti-Trumpként definiálva magát, Biden választási platformjában az amerikai világpolitika olyan restaurációja mellett száll síkra, amely az ügyletközpontú trumpi vonallal szemben értékalapú, demokrácia- és emberijog-hangsúlyos stratégiát testesítene meg. Szerinte a demokratikus értékeknek nemcsak Trump elnök fordított hátat még otthon is, hanem világszerte gyorsan terjed az autoritarianizmus, nacionalizmus és illiberalizmus. Felmerül a kérdés: mivel járna Biden világpolitikai restaurációja a Magyarországgal folytatott amerikai politikában? A válaszhoz célszerű visszapillantani a háttérre, a magyar-amerikai politikai kapcsolatok hullámvasútszerű mozgásához az elmúlt három évtizedben. 

Jóllehet egyes kérdésekben (például a státusz-törvény, haditechnika-beszerzés, orosz kapcsolatok) olykor voltak súrlódások Budapest és Washington között, a rendszerváltás utáni első két évtizedben egészében véve jól fejlődtek a kétoldalú kapcsolatok. A balkáni válság idején Magyarország geostratégiailag felértékelődött Washington számára, de utána is számottevő maradt a NATO-n belüli katonai együttműködés. 2008-ban megkaptuk a régóta várt vízummentességet és a gazdasági együttműködés is tempósan fejlődött, a kereskedelem bővülése mellett egyre több amerikai vállalat hajtott végre jelentős beruházásokat Magyarországon. Németország után az USA lett a második legnagyobb külföldi beruházó. 

2010-2016: diplomáciai mosolyszünet, leminősítés

2010 után, a második és a harmadik Orbán-kormány alatt mély hullámvölgybe kerültek a kétoldalú politikai kapcsolatok, s már alig emlékeztettek két szövetséges és egymást korábban barátinak tekintő ország viszonyára. A külügyminiszteri találkozók feltűnően megritkultak, a magyar kormány képviselőit rendszeresen rangon alul fogadták az amerikai fővárosban. A Washingtonban gyakran megforduló Szijjártó Péter külügyminisztert például három szinttel a rangja alatti államtitkár-helyettes, Victoria Nuland fogadta, aki a State Department európai ügyekért felelős hivatalát vezette. A két lobbanékony külügyér kezdettől fogva nem találta meg a közös hangot, s Nuland a magyar külpolitika egyik legnagyobb mumusa lett.

Gyakran hallhattuk az Orbán-kormánnyal kapcsolatban: 

demokráciadeficit, jogállami fogyatékosságok, állami szintű korrupció, túlhajtott populizmus, nem kellően erős elhatárolódás a rasszizmustól és antiszemitizmustól, „putyinizálódás”, gyöngülő atlantista elkötelezettség, keleti különutasság, a politikai orbánizmus regionális kisugárzása.

A legfőbb kifogás azonban a túlzott orosz orientáció volt: kirívóan gyakori Putyin/Orbán csúcstalálkozók, erősödő magyar energiafüggőség, az Oroszország elleni nyugati szankciók kitartó magyar bírálata, Budapest, a „trójai faló”. 

A barátságtalan politikai kapcsolatok magyar narratívája sem szűkölködött sérelmekben: lopakodó washingtoni politikai nyomásgyakorlás, nyílt beavatkozás a magyar belügyekbe (alkotmányozás, törvényhozás, bírósági rendszer, média- és vallásszabadság stb.), az egyenjogúság és tisztelet hiánya a kétoldalú viszonyban (Szijjártó Péter: „yes-man-eket akarnak csinálni belőlünk”), nyilvános amerikai politikai megleckéztetések, kettős mérce alkalmazása az állami szintű korrupció washingtoni megítélésében, az amerikai támogatás elmaradása a Magyarország számára fontos külpolitikai kérdésekben, mindenekelőtt a környező országokban élő magyarok kisebbségi jogaival és autonómiatörekvéseivel kapcsolatban. 

2017-2020: külpolitikai „élet” Trump alatt

A Donald Trump és Orbán Viktor közötti politikai rokonlelkűség és személyes szimpátia ellenére a magas szintű diplomáciai kapcsolatok igen lassan, fékezett habzással indultak be a két ország között. Nem kis meglepetésre tovább folytatódott a magyar politikusok rangon aluli kezelése Washingtonban. Ez főként annak volt tulajdonítható, hogy az orbáni politikát már huzamos ideje rossz szemmel néző amerikai külügyi apparátus munkaszinten Trump alatt is lényegében maradt a régi. Ráadásul a kongresszusban is ott maradtak a magyar miniszterelnök ádáz ellenfelei, mint például John McCain szenátor, a szenátus hadügyi bizottságának a külpolitikában is befolyásos elnöke, aki még 2014-ben azzal okozott diplomáciai bonyodalmat, hogy a magyar miniszterelnököt neofasiszta diktátornak nevezte. Az orosz választási beavatkozás és más belpolitikai bajok miatt lebénult Fehér Háznak jó ideig kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy a geostratégiailag harmadrendű kis országgal való minőségi kapcsolatjavításra figyeljen.

Orbán Viktorral kapcsolatban ekkortájt mi zavarta legjobban Washingtont? 

Nem annyira a Obama/Biden-kormány által sokat kifogásolt demokrácia deficit, mint inkább túlzottnak érzett orosz barátság, a szövetségi rendszerből kilógó különutasság, amivel Magyarország a térségben szöges ellentéte lett különösen Romániának és Lengyelországnak. Wess Mitchell, a State Department Nulandot felváltó államtitkár-helyettese így fogalmazta meg az amerikai külpolitika új kelet-európai vezérelvét:

Az Oroszországgal szembeni pragmatikus biztonsági együttműködés érdekében az Egyesült Államoknak tartózkodnia kell a demokratikus kormányzás terén alulteljesítő országok nyilvános bírálatától. A demokratikus értékek számítanak ugyan, de az Oroszországgal kapcsolatos biztonsági érdekek elsődlegesek.

Nem volt véletlen például, hogy a David B. Cornstein, a rövidesen távozó budapesti amerikai nagykövet is elsősorban a kül- és biztonságpolitikai kérdésekre helyezte a fő hangsúlyt, gondosan kerülve a belpolitikával kapcsolatos korábban megszokott, de hatástalan washingtoni bírálatokat. 

Trump elnök hivatalba kerülésének első napjától Budapesten nagy várakozások fűződtek az Orbán Viktorral való csúcstalálkozóhoz. A magyar diplomácia hibázott, amikor – a politikai értékközösségre alapozva – eltúlozta Donald Trump korai, informális meghívásának a jelentőségét. Lehet, hogy Trump és Orbán politikai rokonlelkek, de végül is nem ez számított a magyar miniszterelnök jócskán megkésett, tavaly tavaszi fehér házi meghívásánál, hiszen például a román elnököt és a szlovák miniszterelnököt már korábban fogadta a magát „kereskedő elnökként” örömmel reklámozó Trump. Azután, hogy mindkét ország milliárd dolláros nagyságrendű megrendelést adott fel korszerű amerikai haditechnika vásárlására, miközben Budapest az orosz katonai helikopterek felújításával volt elfoglalva. Amerikai nyomásra vagy az Orbán-kormány jobb belátására (plusz az amerikai cseppfolyós földgáz importjának kilátásba helyezésével) a közelmúltban e téren következett be fordulat: Budapest végre elkötelezte magát egy jelentős amerikai fegyver-beszerzési program mellett. Nem is késlekedett tovább a meghívó az évek óta hőn várt „nagy találkozóra” a Fehér Házban. A magas szintű politikai kapcsolatok múlt évi helyreállítása ellenére sem tökéletes azonban a kétoldalú viszony összképe a magyar kormány szempontjából. Például 

idén szeptembertől újra hallatja szavát a Szabad Európa Magyarországon, ha nem is rádió, hanem multimédiás honlap formájában, amelyet Mark Palmer, Charles Gati és Haraszti Miklós már 2012-ben szorgalmazott. Az amerikai kongresszus által finanszírozott médium 23 olyan országban működik, ahol washingtoni vélemény szerint a kormányzat akadályozza az információ szabad áramlását vagy nem elég kiterjedt a sajtószabadság. 

Az utóbbi négy évben – hétmilliárd dolláros szinten, jelentős magyar exporttöbblettel – stagnált a bilaterális kereskedelem, megtorpant az USA-ba irányuló hazai export korábbi lendülete. A versenyképesebb Szlovákia tavaly például már közel négyszer nagyobb értékben exportált autókat Amerikába, mint Magyarország.

Mire számíthatunk President Biden alatt?

Az Obama/Biden-kormány nyolcéves viszonyát Kelet-Európához „udvarias hanyagolásként” lehet jellemezni. Az „ázsiai fordulat” és az „orosz újraindítás” címkéjű külpolitikai prioritásváltások Kelet-Európát az amerikai világpolitika hátsó vizeire sodorták. Hosszan tartó alelnöksége alatt Biden ritkán tette be a lábát a térségbe (hazánkba egyszer sem), akkor is főként tűzoltás miatt. Például amikor az Obama/Biden-kormány – erős orosz nyomásra – lemondott a Lengyelországba és Csehországba tervezett előretolt rakétavédelmi rendszer („rakétapajzs”) telepítéséről, amit Közép-Európában sokan úgy értelmeztek, hogy Washington „beáldozta” a térséget az amerikai-orosz kapcsolatok oltárán.

Biden a demokrácia megerősítését olyan fontosnak tartja, hogy választási programjában kitüntetően belengette: elnökségének legelső évében globális demokrácia-csúcstalálkozót hívna össze Washingtonban, ahol „nyíltan szembesítenénk azokat az országokat, amelyekben a demokrácia visszaesése tapasztalható”. Választási kampányában Biden erős, többnyire értékalapú külpolitikai tanácsadói csapatot hozott össze, amelynek sztártagjai fontos szerepet játszottak az Obama/Biden-kormányban. Köztük van például Antony Blinken volt külügyminiszter-helyettes és Susan Rice volt nemzetbiztonsági tanácsadó, akik kulcsszerepet kaphatnak a lehetséges Biden-kormányban is. Washingtonban a Bidenhez közel álló Blinkent az egyik legesélyesebb külügyminiszter-jelöltként tartják számon. A szintén magas pozícióra esélyes

Susan Rice – Hillary Clinton volt külügyminiszterrel, Victoria Nulanddal és másokkal karöltve – nem kis szerepet játszott a magyar-amerikai diplomáciai kapcsolatok lefokozásában

, ami ritka jelenség szövetséges államok között. Hazánk nem kerülte el Rice figyelmét a Fehér Házból való távozása után sem. Vagy a demokráciadeficit, vagy Budapest nem atlantistának tekintett külpolitikai hangsúlyai miatt nyilvánosan bírálta az Orbán-kormányt, általában igen éles szavakkal. Legutóbb például a koronavírus-járvány kapcsán elrendelt rendkívüli parlamenti felhatalmazás miatt Rice odáig ment, hogy „hatalomkisajátítással” vádolta a magyar kormányt, és azt követelte Brüsszeltől, hogy Magyarországot ebrudalják ki az Európai Unióból. Tény, hogy a Bidenhez most közel álló külpolitikai elit Magyarországot mindinkább egy lapon említi az olyan demokráciadeficites, puha autokráciának tekintett országokkal, mint például Törökország. 

Erre jött Joe Biden múlt heti megjegyzése a Philadelphiában tartott televíziós választási fórumon, amely nagy visszhangott váltott ki Magyarországon, Szíjjártó Péter Bidennek címzett video-válaszüzenetével egyetemben. Ismeretes, hogy Biden – egy szavazó kérdésére válaszolva – Trump külpolitikáját élesen bírálva Lengyelországot és Magyarországot a Fehéroroszországhoz hasonló önkényuralmi rendszerekkel egy lapon említette, amelyek szerinte – Trump velük való barátkozása miatt – „felemelkedőben vannak a világban”. Ehhez hasonló kijelentéseket már hosszú ideje lehet hallani Washingtonban, nem beszélve a vezető liberális sajtóról (Washington Post, New York Times stb.), amely már régóta az orbánizmus Nyugatot veszélyeztető kockázatairól beszél.

A magyar külügyminiszter terjedelmes videóüzenete – amelyben Bident, Amerika várható elnökét Budapestről felszólította, hogy mielőtt Magyarországot bírálná, válaszolja meg a korrupciógyanús ukrán ügyeivel kapcsolatos kérdéseket – szükségtelen és diplomáciailag nagyon káros lehet.

Az indulatos túlreagálás ráadásul azt a látszatot kelti, mintha érvényes találat érte volna a magyar kormányt. A videóüzenet megtervezéskor mérlegelte-e a külügyminiszter azt, hogy milyen washingtoni fogadtatásban lesz része, november 3-a után, ha a bideni külügyi stáb költözik be a State Departmentbe? Tisztában volt-e azzal, hogy ugyanazt a hibát követi el – a belügyekbe való súlyos beavatkozás –, amelyet kitartóan és hangosan sérelmezett a Trump előtti Washingtonnal szemben? A legfontosabb szövetségesünkkel fenntartott stratégiai kapcsolat eme felelőtlen kockáztatása súlyosan árthat Magyarország nemzeti érdekének. 

A fentiek alapján Budapesten és Varsóban joggal tarthatnak attól, hogy a demokráciavédelem mellett elkötelezett Biden-kormány alatt a Donald Trump elnöksége idején élvezett szép napok elmúlhatnak, s különösen a stratégiailag marginális jelentőségű Magyarország újfent szembetalálhatja magát Washington udvarias hanyagolásával. Nem zárható ki azonban még ennél is rosszabb forgatókönyv, az aktív „büntetés”, ha a Biden-kormány úgy határoz, hogy az orbánizmus már jelentős amerikai és szövetségesi értékeket és érdekeket veszélyeztet. Ez a forgatókönyv még hatásosabb lehet, ha Washington és Brüsszel koordináltan lépne fel Budapest ellen, ami nem zárható ki. Elvégre Joe Biden a multilaterális diplomácia és nyomásgyakorlás lelkes híve.

A szerző a Világbank Amerikában élő, volt vezető közgazdásza