Taksony
-2 °C
3 °C

Találkozás az örök szerelemmel

shutterstock 289198097
2020.10.23. 14:35

Már meg is bánta az újságíró, hogy elfogadta a meghívást.

Amikor a budafoki állomáson felült a fehérvári személyre, még tele volt várakozással. A telefontársaság egykori szkopjei kirendeltségvezetőjével pontosan negyven éve nem találkozott, a dalszínház menesztett gazdasági igazgatóját legutóbb hét éve látta, amikor búcsúztatták gyógyíthatatlan betegségben meghalt évfolyamtársukat, az igazgató néhai feleségét. A prosperáló kommunikációs vállalkozás alapítójáról és többségi tulajdonosáról sem hallott már legalább tíz éve.

Legendás barátok voltak az egyetemen, együtt voltak sülve-főve. Az újságíró nagybátyja 1975-ben küldött Belgiumból néhány Free Club feliratú pólót, dzsekit, mind a négyen azt hordták, aztán meg is alakították a Free Clubot. Nomen est omen, 

szabad szellemű társaság volt, negyvenöt éve olyan nagyon nem politizáltak, bár a komcsikat valamennyien utálták, de legvérmesebb álmukban sem gondoltak arra, hogy a rendszer összeomolhat.

Aztán mégis összeomlott, de akkor ők már szanaszét széledtek. Az újságíró sorsszerűen kijelölt úton haladt, anyai nagyanyja családja kulák volt, földeket, malmot koboztak el tőlük Rákosiék, nagyapja református lelkész, az apai ágon pedig hemzsegtek a forrófejű forradalmárok. A nagybátyja '56 novemberében a bajtársaival bekente gépzsírral a Panorámánál a régi balatoni műutat, és amikor negyedikén elkezdték a bevonulást a ruszkik, a T–34-esek megcsúsztak a gépzsíron, belesodródtak az árokba, a budafoki srácok pedig megszórták a magatehetetlenné vált gépszörnyeket Molotov-koktélokkal. Persze hogy menekülnie kellett a megtorlás elől, legelőször 1990-ben mert hazajönni Antwerpen mellől.

Ilyen pedigrével az egymást követő szabad választásokon négyévente hol az MDF-re, hol a MIÉP-re, egyszer a Jobbikra, 2002 óta mindig a Fideszre szavazott, 2006 vészterhes őszén pedig ott volt az Erzsébet hídi csatában, kapott bőven a könnygázból harcias vízilabdázó barátaival együtt.

A telefontársaság egykori vezető beosztású munkatársáról nem sokat tudott, csak annyit, hogy többször támogatólag megjelent az SZFE-diákok nagygyűlésein, ami nagyjából beárazta politikai preferenciáit. A menesztett gazdasági igazgató katonatiszti családból származott, persze nem Horthy-tiszt volt a papa, hanem a néphadsereg katonája, vele kapcsolatban sem voltak illúziói, mint ahogy a cégalapítóval sem, akivel már gimnáziumban is osztálytársak voltak.

Biztos, hogy össze fogunk veszni, gondolta, és Kápolnásnyéknél nagyon kevés választotta el attól, hogy leszálljon, és az ellenvonattal hazamenjen, a kínos jeleneteket elkerülendő.

Aztán mégis maradt, és csak Velencén szállt le, ahol már várta Škodájával a házigazda, a kirúgott gazdasági igazgató.

Az újságíró óvatosan lépdelt a Škoda felé, ám amikor kinyílt a vezetőoldali ajtó, és kiszállt az egykori szolnoki pólós, szanaszét foszlottak a fenntartások, és fittyet hányva a vírusveszélyre, átölelték egymást.

Hosszú másodpercekig lapogatták egymás hátát.

Kit érdekelt már a politika, átszakadt a gát, megállíthatatlanul tolultak fel a régmúlt emlékei, az egymás előtt is gondosan titkolt udvarlások – ugyanabba a lányba voltak szerelmesek, és néhány hét eltéréssel mindketten célba is értek –, az első emeleti jazzklub megalapítása, ahol Csík Gusztitól Kőszegin és Jávorin, Lakatos Tónikán át Tomsits Rudiig és a Benkó Dixielandig a kor legmenőbb zenészei léptek fel. Szóba kerültek az idő előtt eltávozott korhely cimborák, a Manfréd, a Tori, akik képtelenek voltak kilépni a hajnalig tartó dorbézolások ördögi köréből, és kikövezett út vezetett számukra a sírig.

De ezt már egy pohár bourbon lehörpintése után beszélték meg, miközben megérkezett előbb az egykori szkopjei kirendeltségvezető, majd a cégalapító is.

Együtt volt a Free Club, negyven év elteltével újra, a népnemzeti, a libernyákok, az örök szkeptikus cégalapító, és már a kutyát sem érdekelte az SZFE, a Jobbik vagy éppen a MIÉP.

A bolgárul és macedónul (a két nyelv lényegében ugyanaz) folyékonyan beszélő egykori kirendeltségvezető előkapott a motyójából egy villanyrezsót, húsz-huszonöt értő módon bepácolt báránybordát, továbbá két kiló szuvidált vaddisznó-szűzpecsenyét, és feldobta a rezsóra. Pillanatokon belül ellenállhatatlan illatfelhő lebegte körül a teraszt a kellemes késő őszi napsütésben. „Gyertek, csónakázzunk egyet a tavon!” – proponálta a házigazda, és tíz perccel később már felberregett a villanymotor, a rocsó, benne a négy utassal, halkan suhant a habokon. A stellenboschi illetőségű vörösbor kézről kézre járt, és az újságíró azt kívánta, bárcsak állna meg most az idő, esetleg repüljenek vissza 1977-be, amikor egy fillér nélkül nekivágtak a későbbi cégalapítóval a Balatonnak, és mivel lehengerlő dumával áldotta meg őket a teremtő, négy nap alatt bejárták a magyar tenger környékét a csinos lányoktól összelejmolt – vajon ismerik-e a mai fiatalok ezt a kifejezést? – pénzzel, amiből még szállásra, borra és étteremre is futotta.

Ekkor jutott eszébe az újságírónak, hogy a Free Clubnak volt egy ötödik tagja is, aki a szó szoros értelmében eltűnt a radarernyőjükről. „Nem hívjuk fel Gábort?”, érdeklődött a firkász, és szerencsére a kirúgott gazdasági igazgatónak megvolt a telefonszám. Hosszan csengett ki a mobil, de néhány másodperc után kisípolt a készülék. Ebből se lesz már semmi, mormogta a bajsza alatt az újságíró, és folytatták a szuvidált vaddisznó elpusztítását.

Csakhogy ebben a pillanatban megcsörrent a telefon, a vonal túlsó végén Eszter volt, Gábor felesége. Mindnyájan megdöbbentek, hiszen egyikük sem gondolta, hogy Eszter és Gábor még negyven év múltán is együtt vannak. Valamennyien elváltak már, volt, aki nem is egyszer, és a feleségét hét éve rákban elveszítő kirúgott gazdasági igazgató is egy jóval fiatalabb hölggyel élt együtt.

Egymás kezéből kapkodták ki a telefont, az újságírónak szégyenszemre még a tekintete is bepárásodott, amikor felismerte a negyven éve nem hallott, kissé rekedtes hangot.

Eszter és Gábor… Legendás szerelem volt az övék, persze sok legendás szerelmet tépázott meg az idő, de az övéké kiállta az évtizedek próbáját. Miután fél órával később letették a telefont, és becsszóra megígérték, hogy egy hónapon belül megtartják a következő találkozót, immár hatan, az újságíró, a kirúgott gazdasági igazgató, a cégalapító és a telefontársaság egykori szkopjei főnöke hosszú másodpercekig nézték egymást.

Valamennyien ugyanarra gondoltak.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben mégiscsak létezik örök szerelem.

A szerző az Index főmunkatársa