Taksony
-2 °C
3 °C

Miért Joe Biden lett Amerika új elnöke?

2020-11-06T220704Z 1710870974 RC2YXJ9KO3GI RTRMADP 3 USA-ELECTIO
2020.11.08. 15:15
A koronavírus-járvány, a gazdaság megroppanása és az etnikai feszültségek egymásba fonódó hármas válságát állították a demokraták az elnök alkalmasságáról ítéletet mondó referendum középpontjába.

Nem túloztak azok, akik történelmi referendumról beszéltek, mert az volt. Rendkívül szoros küzdelemben – de még nem hivatalosan – a demokrata Joe Biden lett az Egyesült Államok 46. elnökvárományosa. Az elektori szavazatok megszámlálását és hitelesítését követően a kongresszusban január 6-án hirdetik majd ki a hivatalos végeredményt. Ám addig a volt alelnöknek szerencsésen túl kell esnie a republikánusok bírósági pereskedésein az elnökválasztás tisztaságát és szabályosságát illetően. A csalódott vesztesek radikális csoportjai részéről utcai zavargásokra is számítani lehet. Amerika politikai megosztottsága tovább mélyült.

A MAGA – Make America Great Again (Tegyük Újra Naggyá Amerikát!) – ütős csataszavával váratlanul Donald Trump diadalmaskodott a 2016-os elnökválasztáson a biztos befutónak tekintett demokrata Hillary Clinton ellen. A MAGA-t a választási technikusok az utóbbi évtizedek leghatásosabb, legrezonánsabb kampányjelszavának tartják. Különösen az amerikai társadalom vesztes, leszakadóban lévő rétegei, a globalizáció vesztesei voltak igen fogékonyak rá, de nemcsak a globalizáció és a szabadkereskedelem áldozatai segítették Trumpot győzelemhez, hanem azok a mérsékelt politikai beállítottságú, középutas amerikaiak is, akiknek elegük volt a status quóból, a Wall Street pénzügyi mesterkedéseiből, a manipulatív médiaelit dominanciájából és az elképesztően tágra nyílt jövedelemollóból.

Stílusosan a MAGA volt Trump etnonacionalista elnöki platformjának baseballsapkajelképe. A hevenyészve összedobott program ezekre összpontosított: a túlzottan liberális szövetségi bírói kar konzervatív színezetű átformálása; a gazdaság saját forrásokra és deregulációra támaszkodó felpörgetése; a hanyatló feldolgozóipar felvirágoztatása; az ipari válságért felelős kínai gazdasági ragadozó megszelídítése; a roskadozó infrastruktúra újraépítése; az illegális bevándorlás megállítása; és az Amerika számára hátrányosnak tartott szabadkereskedelmi és katonai szövetségi rendszerek gyökeres átalakítása.

Nagyobb helyett kisebb Amerika

A négyéves kormányzási ciklus végén a szavazók egy kérdésre keresték a választ: tényleg naggyá tette Trump elnök Amerikát? Semmi nem tükrözi jobban Amerika polarizáltságát, mint az erre a kérdésre adott válasz. Az elnökért tűzbe menő trumpista tábor számára nem vitás, hogy az elnök – a demokraták szüntelen gáncsoskodása ellenére – máris sokat tett Amerika rendbehozataláért, de még egy ciklus kell ahhoz, hogy befejezze történelmi művét.

Elnökségének első három évében Trumpnak tagadhatatlanul voltak részsikerei: az Obama-kormánytól nem rossz állapotban örökölt gazdaság jól pörgött, a munkanélküliség fél évszázada nem látott alacsony szintre süllyedt, a reálbérek emelkedtek még a kékgalléros munkások körében is. Az adók csökkentek, bár aránytalanul a gazdagok és a nagyvállalatok előnyére. A gazdaság deregulációja is előrehaladt, részben a környezetvédelem rovására.

A demokrata párti ellentábor és a független szavazók többsége azonban mást látott: kaotikus, megosztó kormányzást és „lopakodó diktatúrát”. Ez a szavazóblokk fogékony volt Biden fő kampányüzenetére: „Donald Trump alapvető veszélyt jelent az amerikai értékrendszerre és demokráciára. A nemzet lelke forog kockán.” 

Biden egy hullámhosszon volt a demokrata választókkal és a független szavazók többségével, akiket az hozott lázba, hogy a gyűlölt Trumpot kifüstöljék a Fehér Házból.

A modern korban egyetlen amerikai elnök sem ütközött olyan fanatikus és szervezett politikai ellenállásba, mint Donald Trump. Biden az elszánt „ellenállók” voksaival diadalmaskodott, akiknek a republikánus oldalon besegítettek az elnökből mélyen kiábrándult „nevertrumpisták” is.

Biden kezére játszott, hogy Trump nagyratörő kampányígéretei közül sok nem valósult meg. Kevesebb illegális bevándorlót deportált, mint a demokrata Obama-kormány. A bevándorlási rendszerre a szervezetlenség és a kapkodás nyomta rá a bélyegét. A merkantilista gazdaságpolitika és vámháború a visszájára sült el, az áremelkedéseken keresztül mindenekelőtt az amerikai fogyasztókat rövidítette meg. A jól fizető állások nem tértek vissza külföldről Amerikába, és elmaradt a feldolgozóipar reneszánsza is.

Trump Achilles-sarka

Trump bukásához a koronavírus-járvány, a gazdaság megroppanása és az etnikai feszültségek egymásba fonódó hármas válsága vezetett. A demokraták arra törekedtek, hogy a tripla válságot tegyék meg az elnök alkalmasságáról ítéletet mondó referendum kulcstémájává. Közben a világ első számú szuperhatalma lett a  globális gócpontja a járványnak, amely a választások idejére már közel negyedmillió emberéletet követelt. Az elnök az empátia legkisebb jelét sem mutatta az áldozatok és családjaik felé. A választás véghajráját is a Covid-politika uralta: miközben Biden arról beszélt, hogyan lehetne a járványt a tudományra támaszkodva leküzdeni, Trump arról győzködte híveit, hogy „nem olyan nagy durranás ez a vírus”.

Gazdasági és etnikai krízis szinkronban

A második világháború utáni időszakban csak akkor nem választották újra a hivatalban lévő elnököt, ha a gazdaság az elnökválasztás évében recesszióban volt. Az utóbbi hónapok erős gazdasági visszapattanása és a tőzsdék szárnyalása ellenére 2020 a recesszió éve lesz, négy százalék körüli GDP-csökkenéssel és magas, 7–9 százalékos munkanélküliséggel. Hasonló makrogazdasági mutatókkal egyetlen amerikai elnök sem tudott újrázni Amerika modern történelmében.

„A fekete életek számítanak” (BLM) mozgalom által a nagyvárosokban kirobbantott nyári tüntetések, zavargások mérete és elhúzódása összefüggött azzal, hogy a járvány és a gazdasági válság aránytalanul nagy mértékben sújtotta a fekete kisebbséget, amely a leginkább Trump-ellenes politikai közösség Amerikában. 

A Demokrata Párt vezérkara lecsapott a kedvező alkalomra, maximális támogatásáról biztosítva a BLM-mozgalmat. Nem siették el az erőszakos, gyújtogatásokba és üzleti fosztogatásokba torkolló cselekményektől való elhatárolódást sem. Közben az égő belvárosok és fosztogatások egy erőtlen elnök képét mutatták.

Mit adhat Amerikának Biden elnök?

Az amerikai választók azokat az elnökjelölteket kedvelik, akik valamiért és nem csak valami ellen vannak. Az obamai politikai örökség folytatójának, a „középosztály Joe”-jának szerepét készségesen felvállaló Bidennek nagyratörő elnöki programja van. A vártnál kevesebb engedményt tett a Demokrata Párt Bernie Sanders és Alexandra Ocasio-Cortez vezette, megerősödött progresszív szárnyának, amelynek ambiciózus és méregdrága terveit sokan – helytelenül – már-már a szocializmussal azonosították. A centrista politikai beütésű Bidennek az első naptól számítania kell a balos progresszívek erős nyomására, akik az elnökség „résztulajdonosának” tekintik magukat.

Biden visszavágná a nagyvállalatoknak és a szupergazdagoknak kedvező trumpi adócsökkentéseket. Az általa tervezett adóemelés háromnegyed részét a dúsgazdag családok egy százalékán hajtaná be. Kiáll a 15 dolláros minimális órabérért. Tökéletesíteni akarja az öregedő Amerika első számú társadalompolitikai prioritását: a több sebből vérző egészségbiztosítást, amelyből amerikaiak tízmilliói kívül rekedtek. 2035-re a villamosenergia-termelés – kizárólag a megújuló forrásokra alapozva – karbonsemleges lenne (az atomenergia meghagyásával). A „lopakodó diktatúra” trumpi örökségére célozva Biden sokat beszél Amerika morális megújulásának és a demokrácia megerősítésének szükségességéről.

Nem csak a republikánus oldalon vannak sokan, akik eleve megvalósíthatatlannak tartják Biden méregdrágának vélt terveit a középosztályra is kiterjedő adóemelések nélkül. A törzsi háborúhoz hasonlítható ideológiai és politikai szembenállás, az etnikai ellentétek és az elképesztő jövedelemi/vagyoni egyenlőtlenségek már régóta éleződtek.

A választási rendszerre teljes súlyával rátelepedett a pénz és a lobbisták hada, aminek következtében Amerika lépésről lépésre sodródik a pluralisztikus liberális demokráciából („egy fő – egy szavazat”) az oligarchikus kapitalizmus („egy dollár – egy szavazat”) felé.

A törvényhozás és a végrehajtó hatalom közötti rendszeres patthelyzetek, a kétpárti együttműködés elsorvadása (az átkozott gridlock) – párosulva az elavult alkotmánnyal – annyira megbéklyózzák Washington cselekvőképességét, hogy nem kevesen már a „kudarcállam” rémképét festik fel.

A Biden-kormánynak azzal is számolnia kell, hogy Donald Trump bukásával a trumpizmus – mint illiberális-közeli mozgalom – nem szavazódott ki az amerikai politikából. Az etnonacionalista, protekcionista, antiglobalista elveket és az erős vezető kultuszát megtestesítő mozgalom nem fog a történelem süllyesztőjébe kerülni. A konzervatív Tea Party is egy nagy republikánus (John McCain) bukása után, Barack Obama 2008-as választási győzelme hatására szerveződött mozgalommá. A Tea Party azonban eltörpül Trump 45 millió embert kitevő lojális törzstábora mögött. Valószínűleg a trumpizmus lesz a Biden-kormány legádázabb tömegellenzéke.

Milyen lesz a bideni külpolitika?

A külpolitikában rendkívül otthonosan mozgó Biden a kampányában anti-Trumpként jellemezte magát. Ám ő sem hagyhatja figyelmen kívül a trumpi örökséget a világpolitikában. A civilizált külpolitikai stílusban és a kiszámíthatóságban várható a leggyorsabb fordulat. Kínával szemben Biden is kemény vonalat fog vinni a katona- és kereskedelempolitikában. Csökkenti majd például a kínai függőséget a nemzetbiztonsági és közegészségügyi szempontból kritikus termékek körében (telekommunikációs berendezések, orvosi műszerek, gyógyszerek). Viszont Trumppal éles ellentétben a NATO megerősítésére fog törekedni. Leszögezte, hogy számára a NATO nem dollárügylet, hanem Amerika nemzetbiztonságának a védőbástyája.

Vlagyimir Putyin rendszerét Biden hangosan bírálja, és tekintélyelvű kleptokráciának nevezi, amely szerinte a nyugati demokráciák alapjait támadja, a NATO meggyöngítésére, az EU megosztására és az amerikai választási rendszer aláásására törekszik.

Felturbózott retorika ide vagy oda, nem szabad túlértékelni Biden elnök manőverezési lehetőségeit. A fegyverhajsza felújítása neki sem érdeke, s a rövidesen lejáró START-szerződést nyélbe kell ütnie az oroszokkal. Ukrajna kapcsán Biden Trumpnál jóval tevékenyebb lesz, fokozhatja Kijev katonai támogatását. Reálisan nézve azonban Washingtonnak nincs jelentős mozgástere az oroszokkal szemben. Nincs az a megerősített nyugati szankciórendszer, ami Moszkvát azon stratégiai célja feladására kényszerítse, hogy Ukrajnát „finnlandizálja”, a Krím félsziget visszaadásáról nem is beszélve.

Washington–Budapest-kapcsolat: megint mosolyszünet?

Donald Trump elnöksége alatt 180 fokos fordulat következett be a magyar–amerikai politikai kapcsolatokban. Trumpot hidegen hagyták az emberi jogok. Bátorította az illiberális rendszereket, Magyarországtól kezdve Lengyelországon keresztül Brazíliáig. Bident viszont a határozott kiállás jellemzi a demokrácia megerősítése mellett otthon és külföldön egyaránt.

Biden győzelmével fennáll a veszélye annak, hogy a magyar–amerikai politikai kapcsolatok visszaesnek az Obama-kormány szintjére, amikor hazánk miniszterelnöke de facto nemkívánatos vendég volt a Potomac partján.

Biden szerint a demokratikus értékeknek nemcsak Trump fordított hátat, hanem világszerte terjed a tekintélyelvűség, a nacionalizmus és az illiberalizmus.

Orbán Viktor diplomáciai fiaskót követett el, amikor az elnökválasztás hajrájában – teljesen célszerűtlenül – nyíltan Donald Trump „győzelméért szorított”. Ezt fejelte meg azután Szijjártó Péter nagy feltűnést keltő túlreagálása Biden egyik rögtönzött kampánykiszólására Magyarország és Lengyelország tekintélyelvűségével kapcsolatban. Ismeretes, hogy a külügyminiszter egy elképesztő videóüzenetben szólította fel az Egyesült Államok jövőbeli elnökét, hogy Magyarország bírálata helyett inkább a saját korruptságára vonatkozó kérdéseket válaszolja meg Ukrajnával kapcsolatban. Ezzel súlyosan beavatkozott az amerikai belpolitikába, annak is a legkényesebb részébe – a választásokba –, amire mindkét párt szuperérzékeny. Ezzel az öngóllal Budapestnek még a Biden-kormány hivatalba lépése előtt sikerült a kétoldalú politikai viszonyt potenciálisan rossz pályára terelni.

Véget érhetnek a rövidre sikerült szép napok? Visszajöhet az udvarias hanyagolás, vagy annál is rosszabb jön? A következményeket a legfontosabb szövetségesünkkel való viszonyban majd jövőre fogjuk látni.

A szerző a Világbank Amerikában élő volt vezető közgazdásza.

Borítókép: Reuters/Hannah Mckay