Antal, Antónia
-7 °C
-2 °C

Ismerős a szöveg: éhes voltam, és ti ennem adtatok..., de kiért tartozunk felelősséggel?

2020.11.29. 08:53
„A becsületes szegényember néha megfeledkezhet a szegénységről, a becsületes gazdagember soha” – írja a filozófus, teológus Chesterton, s ez bennünket is eligazíthat dilemmáink erdejében. Krúdy Tamás írása.

Sosem hittem volna, hogy én valaha az Indexnek cikket fogok írni. A szeretteim mondták is, hogy ez nem a Nők Lapja – egészen a közelmúltig ugyanis a Nők Lapja munkatársa voltam –, itt nem fognak bejönni a szokásos vicceim és trükkjeim. Majd meglátjuk. Egyébként leginkább attól félnek, mármint a családtagjaim, hogy róluk fogok írni, ami nem teljesen alaptalan. Róluk tudok ugyanis a legtöbbet, és ha jót akar magának egy író, akkor csak olyasmiről ír, amiről sokat tud. 

A család – nem csak az enyém, mindenkié – egyébként jól leképezi az egész társadalmat.

A nagyvilágban tapasztalható konfliktusokból nem egy megjelenik kicsiben például nálunk is, persze nem teljesen ugyanabban a formában és felhanggal.

A múlt vasárnapi evangélium például komoly vitát váltott ki. Röviden arról van benne szó, hogy az utolsó ítéletkor nem a bűneinket fogják rajtunk számon kérni, sem azt, hogy mennyire voltunk vallásosak, de még csak azt sem, hogy mennyire hittünk Istenben vagy Jézusban, hanem hogy mennyire voltunk restek a jóra, azaz ha lehetőségünk lett volna valami jót tenni, megtettük-e. Talán ismerős a szöveg, hogy „éhes voltam, és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Ők azok, akik bejutnak az örök életbe, akik viszont mindezeket nem tették meg, azok mennek a lecsóba. Az evangélium állítása szerint mégpedig azért, mert „Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” – mondja Jézus. A vita a családban annak kapcsán alakult ki, hogy vajon miként kell ezt a mai embernek értelmeznie, legyen keresztény vagy nem keresztény. Kiért tartozunk felelősséggel? Magunkért? A családunkért? A kollégáinkért, barátainkért? A betegekért, a kirekesztettekért, a szegényekért? Esetleg az egész világért?

A válasz nem egyszerű. Gilbert Keith Chesterton, mint annyi mindent, ezt a dilemmát is remekül sűrítette egy aforizmába: „A becsületes szegényember néha megfeledkezhet a szegénységről, a becsületes gazdagember soha.” Egyik közeli ismerősöm, akit talán barátomnak is mondhatok, és aki egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik, úgy próbált meg lelkiismeret-furdalásán enyhíteni, hogy

ötük (feleség plusz három gyerek) mellé befogadott a családi házukba egy hajléktalant, akit az utcáról szedett össze. A bácsi azonban nem tudott a szokásain változtatni, lehet, hogy nem is akart.

Az együttélés sok feszültség forrása lett, úgyhogy a bácsi végül úgy döntött, hogy a tél elmúltával visszaköltözik a természetbe. Egy másik baráti család már kevésbé volt idealista, amikor azt engedte meg, hogy a kertjük végében felverheti télire a sátrát egy hajléktalan, aki használhatta a zuhanyzót és a vécét. (Talán nem köztudott, de egy hajléktalan számára nem is az étel, az ital vagy a ruházkodás jelenti a legnagyobb problémát, hanem a személyes higiéné, egészen konkrétan az illemhelyhasználat. Erről pedig még a múlt heti evangélium is hallgat, amit így egészíthetnénk ki: Szükséget szenvedtem, és beengedtetek. De ez mellékszál.)

Azt hiszem, ez a család igazán példamutató irgalomban és együttérzésben. De befogadás tekintetében az én szememben még rajtuk is túltesz az S. család. Három gyerekük volt már, amikor 11 évvel az utolsó után Ági, az anyuka újra várandós lett. Eleinte úgy nézett ki, rendben mennek a dolgok, aztán

a tizenkettedik héten közölték, hogy nagy a baj, ez a baba nem lesz egészséges.

Azonnal genetikai vizsgálatra küldtek, ahol megerősítették, hogy súlyos eltérések mutatkoznak: vastag a tarkóredő, tágult a vesemedence, abnormálisan nagy a húgyhólyag, ödéma veszi körül a baba testét, és agykamratágulata is van. Egyből felajánlották az abortuszt, és Áginak 24 órája volt a döntést meghozni. A baba élete mellett döntött. „Lehet, hogy a fiam rövid ideig él, nem kímélhetem meg a fájdalomtól, a szenvedéstől, a haláltól sem, de nem vehetem el az életét! Csak arra vágytam, hogy az együtt töltött idő szeretetben és elfogadásban teljen.” A terhesség 29. hétére megszületett Benedek. „Boldog és küzdelmes hónapok voltak ezek, tudtam, hogy minden perc ajándék számunkra” – folytatta történetüket az anyuka az Új Embernek adott interjúban.

Mindennap arra készültem, hogy lehet, hogy az a találkozás lesz az utolsó. Három és fél hónapot élt Benedek mosolyogva, sokszor kacagva. Csak néztem őt, és tudtam, jól döntöttem: ez a gyerek szeret élni, neki kell ez a három hónap. Fejtem a tejem, cumit is kaphatott, de a tüdeje fejletlensége miatt nem vihettük haza. Az utolsó három napon szerencsére olyan orvoshoz kerültünk, aki tudta, hogy ennek a gyereknek most az a legtöbb, ha az én karjaimban lehet. Életem legszebb napja volt május 16-a, amikor néhány órára összebújva megvárhattuk, míg elcsendesedik és elmegy Benedek. Amikor meghalt, tudtam, hogy eljött az elengedés ideje. Végre átélhettem, mit jelent ott lenni valakivel földi útja végén. A mosdatását, öltöztetését sem engedtem át idegen kezeknek. Tudtam, hogy ami történt, az nem pusztulás, hanem egy ajtó kinyílt.

Amikor az evangéliumi legkisebbekről van szó, hát Benedek biztosan közéjük tartozik. Egy ilyen gyerek befogadása bármely családnak a dicsőségére válik. Sőt, még többre. „Életem legszebb napja” – ezt mondta az anyuka, és nincs ok kételkedni a szavában. Ez is egy olyan jótett, ami önmagában hordozza a jutalmát. Amit a legkisebbek egyikével tettetek, velem tettétek.

A szerző a Nők Lapja volt vezetőszerkesztője