Andrea, Ilma
4 °C
12 °C

Szabadságharc kolera idején

2021.03.15. 06:03 Módosítva: 2021.03.15. 14:03

1848 májusa előtt a Magyarországon állomásozó császári-királyi csapatok egészségügyét a bécsi tábori orvosi főigazgatóság irányította. Az önálló magyar hadügy megteremtése során az ehhez fűződő szálakat lassan elvágták, és 1848 októberéig a magyarországi főhadparancsnokságok, illetve az ezek alá tartozó tábori törzsorvosi igazgatóságok intézték a cs.-kir. katonaság egészségügyét.

Az önálló katonai egészségügy megteremtése a honvédség megszervezésével vette kezdetét. 1848. május 23-án jelent meg Sauer Ignác országos főorvos felhívása, amelyben a 10 honvédzászlóaljhoz 10 fő- és 30 alorvosi állásra kért jelentkezőket.

Június 14-én Sauer már megerősítésre terjesztette fel a jelölt személyeket, és július elején Batthyány megerősítette kinevezésüket. A törzsorvosok őrnagyi, a főorvosok századosi, az alorvosok hadnagyi jelzést viseltek egyenruhájukon, amely megegyezett a honvédekével. Szeptember 20-án Batthyány Lajos miniszterelnök Sauert nevezte ki az Országos Nemzetőrségi Haditanácshoz igazgató főorvosul: ezáltal hozzá tartoztak a honvédség, az önkéntes mozgó nemzetőrség és a mozgósított nemzetőrség orvosi ügyei. 

Az Ausztriával való szakítás után Kossuth Lajos, a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke október 13-án Stáhly Ignácot nevezte ki tábori főorvossá, és megbízta őt egy külön tábori orvoskar felállításával, illetve a szükséges gyógyszerek beszerzésével. Stáhly alá azonban csak a magyar oldalon maradt sor-, határőr- és volt cs.-kir. huszárezredek, valamint egyéb cs.-kir. katonai hatóságok ügyei tartoztak. A nemzetőrség és honvédség ügyeivel foglalkozó Országos Nemzetőrségi Haditanácsnak a hadügyminisztériumba történt beolvasztása után Stáhly lett valamennyi katonai orvosi ügy felelőse, Sauer pedig a polgári orvosi ügyeket irányította. Az orvosi szükséglet biztosítására 1848. november 1-jén tanfolyamot indítottak az egyetemi tanulmányaikat még el nem végzett orvossegédek és alorvosok számára.

A magyar oldalon harcoló cs.-kir. csapatok saját orvoskarral rendelkeztek, a honvédzászlóaljakhoz az Országos Nemzetőrségi Haditanács nevezte ki az orvosokat. A mozgósított nemzetőrség zászlóaljaiban a megyék vagy városok polgári orvosai szolgáltak. Az orvosok feladatai igen sokrétűek voltak: a sebesültek ellátásán, a betegek ápolásának megszervezésén kívül az ő feladatuk volt a járványok leküzdése is. 

1848 nyarától az országban ismét felütötte fejét a kolera, és a számítások szerint 1849 végéig legalább annyi áldozatot szedett, mint a hadi események. A magyar II. hadtest például 1849. június első napjaiban úgy veszítette el állományának 10 százalékát, hogy még egy puskalövést sem adott le. Sőt, az orosz intervenciós hadsereg teljes veszteségének közel 90 (!) százalékát a kolerás és egyéb betegségekben elhunytak alkották.

Gyakoriak voltak a különböző lázas betegségek, a tüdőbaj, valamint – az érintettek fiatal életkorából adódóan – a nemi betegségek. (A tábori kórházi kimutatások szerint gyakran ugyanannyi vagy több hadfi került be ilyen kórral, mint sebesüléssel.) A szabad ég alatti táborozás, a téli egyenruha hiánya – 1848–49 telén nem volt ritka a mínusz 15–25 fok sem – tovább növelte a betegek számát. 

Az elszállásolás és az ellátás minőségétől függően változó volt a gyógyulások aránya. 1848 őszén a Görgei vezette feldunai hadsereg hét kórházában két hónap alatt 5492 személyt kezeltek, ezek közül 310 halt meg, és 2079 fő távozott gyógyultan. Ugyanebben az időben a Perczel Mór tábornok parancsnoksága alatti Mura menti hadtest kórházaiban egy hónap alatt 259 betegből mindössze 2 halt meg, 140 fő hagyta el gyógyultan a kórházat.

A főváros kiürítése után Stáhly Pesten maradt, és 1849. január 22-én Flór Ferenc, Pest város volt főorvosa vette át a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetését. Az ő hivatali időszakában történt meg a tábori orvosi ügyek végleges rendezése. Az orvosoknál négy, illetve öt rangfokozatot állapítottak meg: segédorvos vagy orvossegéd (rang nélkül, még tanuló orvos- vagy sebésznövendékek); alorvos (hadnagy vagy főhadnagy, okleveles sebészek vagy végzett, esetleg szigorló orvosnövendékek); főorvos vagy ezredorvos (századosi rendfokozattal, diplomás orvosok és sebésztudorok, kivételes esetben az alorvosi szolgálatban kitűnt sebészmesterek); törzsorvosok (őrnagy, orvostudorok, más néven doktorok).

A hadseregek és hadtestek orvosi ügyeit törzsorvosok, a hadosztályokét, dandárokét, önálló különítményekét rendező főorvosok irányították. Ők voltak az ezekben található alakulatok főorvosainak főnökei is. A honvéd-, mozgó nemzetőri és sorgyalogságnál, valamint az utászoknál zászlóaljanként, a vadászoknál osztályonként (azaz két századonként) 1 fő- és 2 alorvos, a lovasságnál osztályonként (két század) 1 fő- és 1 alorvos teljesített szolgálatot. A tüzérségnél hadosztályonként valószínűleg 1 fő- vagy 1 alorvos tartozott a személyzethez. A lovasságnál és a tüzérségnél alkalmazott állatorvosok és gyógykovácsok szükség esetén szintén elsősegélyt nyújtottak.

A legsúlyosabb sebesüléseket természetesen az ágyúk lövedékei okozták: már az ágyúgolyó szele is elég volt arra, hogy valakinek eltörje a lábát vagy agyvérzést okozzon. A puskalövések csak 200-250 méteres távolságból voltak igazán hatásosak.

A közelharcban szerzett szuronysebek a behatolás helyétől függően voltak súlyosak. A november 14-én egy határőr előőrssel vívott összecsapásban Jelics József főhadnagy több szuronyszúrást kapott a karjába, lágyékába és lábába, „nem számítva az olyan kisebb rendű sebeket, minőket huszár fel sem szokott venni”, és 1849 februárjára gyógyult fel sebeiből. 

A lovassági viadalok az ember ember elleni küzdelem miatt a részt vevő erőkhöz képest időnként aránytalanul nagy veszteséggel jártak. Georges Pimodan cs. kir. százados, aki az 1848. december 30-i móri lovassági közelharcban egy fej-, egy homlok- és egy vállvágást kapott, a saját, pontosabban a lova lábán hagyta el a csatateret, megdöbbentő képet fest az aznapi lovassági viadal sebesültjeiről:

Egymás után hozták a sebesülteket; majdnem mindegyiknek súlyos fejsebe volt; némelyiknek a nyaki vagy a halántékán lévő ütőerét vágták át; vérük lüktetve fröcskölt; másoknak az orrát, az ajkát vagy az állát vágták el; a sebészek azon szorgoskodtak, hogy nagy tűikkel minden húsdarabot visszavarrjanak.

A hadseregen belül külön sebesültszállító osztag nem létezett, a sérülteket az orvosok irányításával bajtársaik vitték a kötözőhelyre. Innen szekereken küldték őket hátra az ideiglenes tábori kórházakba, ahol a hadosztály rendező főorvosa gyűjtötte össze őket, s küldte tovább a mozgó tábori kórházakba, majd a hátország állandó tábori kórházaiba. Az ideiglenes tábori kórházak csak kötözőhelyek voltak, általában a legközelebbi település kocsmájában, iskolájában vagy a községházán. A mozgó tábori kórházak többnyire fél-egy-két napnyi távolságra a hadtest vagy hadsereg mögött állomásoztak.

Ezek már szabályos felszereléssel rendelkeztek, a hadtest vagy hadsereg törzsorvosa irányította őket. Az ápolásban és gyógyításban a polgári orvosok is részt vettek. A hadtest vagy hadsereg helyváltoztatása esetén a mozgó tábori kórházak betegeit összevonták vagy továbbították az állandó tábori kórházak valamelyikébe, anyagukat a mozgó hadsereg után küldték, s ott újabb mozgó tábori kórházat szerveztek. Az állandó tábori kórházak közvetlenül a hadügyminisztérium vagy a helyi katonai hatóságok (erőd- vagy hadmegyei parancsnokságok) fennhatósága alatt álltak. Helyüket nem változtatták, felszerelésük és személyzetük állandó volt. Itt hadifoglyokat is alkalmaztak a betegek ellátására, és fogoly orvosokat a gyógyításra. Ilyen kórházak a kormány székhelyén, az erődökben és a nagyobb városokban léteztek.

Komoly gondot jelentett a gyógyszerek biztosítása: a külföldről történő csempészésen kívül megkísérelték ezek hazai gyártásának beindítását is.

Flór Ferenc, aki 1847-ben Pest város kórházában már kísérletezett a kloroform sebészeti alkalmazásával, igyekezett éterrel és kloroformmal is ellátni a csapatokat. Az európai történelemben először az 1848–49-es magyarországi és itáliai harcokban alkalmazták először a kloroformot a hadisebészetben. Kötszerrel (tépéssel) a lakosság látta el a hadsereget. Ezek a tépések persze nem mindig feleltek meg a modern higiénia követelményeinek, így a katonák gyakran egy egyszerű végtagsérülésbe is belehaltak a vérmérgezés következtében. Ugyanakkor az újabb orvostörténeti kutatások szerint lehetséges, hogy a Semmelweis Ignác által szorgalmazott fertőtlenítést is alkalmazták, és ennek köszönhetően viszonylag csekély volt a vérmérgezések száma.

1849. április 16-án Kossuth kinevezte húgát, Zsuzsát országos főápolónővé, de az ápolónői szolgálat országos kiépítésére már nem került sor. Az önként jelentkező ápolónők azonban így is komoly segítséget nyújtottak a sebesültek ellátásában. A kormány pénzjutalmat, illetve földet ígért a megrokkantaknak, és Kossuth tervezte a franciához hasonló rokkantpalota (Invaliden-Palais) felépítését a fővárosban.

A megtorlás az orvosokat is érintette, ugyanakkor nemigen fordult elő olyan eset, hogy egy orvost letöltendő szabadságvesztésre ítéltek volna. Miután az orvosok egyaránt ellátták a magyar és az ellenséges sebesülteket, az eljárások során gyakran éppen az osztrák tisztek vagy a legénységi állomány tagjai álltak ki mellettük; ez történt a Kossuth Zsuzsa ellen indított per során is.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, Dualizmus-kori Kutatócsoport vezetője

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.