Rudolf
1 °C
13 °C

Beatkorszak gyászkeretben

Feró Miklóska klassz - 16 plusz
2021.03.16. 13:57

Nemrég zárt be a Beatünnep című kiállításom, amelynek már a megnyitója is fékezett habzásúnak bizonyult (max. 30 fő, maszkokban). November közepétől egy-egy tárlatvezető (köztük magam is) magyarázata és emlékezése az online világba költözött, az üres kiállítóterem falain végigpásztázó kamera kíséretében. Nem tudom, hogy normális állapotok mellett milyen látogatottsága, diskurzusa lett volna e 200 fekete-fehér képnek (10 000 negatívból válogattam ki 500-at, amit a kurátorommal, Rockenbauer Zoltánnal szűkítettünk tovább), de így is sok-sok cikk, rádió- és tévériport visszhangozta tovább. Tegyük hozzá: nem a szoclib vagy ellenzéki médiumokban – ami a mai kontextusokat illetően szignifikáns jelenség. Ugyanis a képek eredeti exponálásuk idejében a beatmozgalmat ábrázoló írásaim kíséretében a Valóság, a Mozgó Világ, a Világosság, sőt a Beszélő hasábjain láttak napvilágot.

A jelen viszonyait – a kiállítása témája pandantját – megtestesítő aktualitások is a pandémiával súlyosbított bezárt kiállítás idejére estek. Ekkor halt meg az Omega két alapító tagja, a Taurus super group két utolsó élő zenésze és Bergendy István. De ennél talán gyilkosabb tragédia is történt: 

Szörényi Levente és Bródy János durva s valószínűleg kibékíthetetlen szétválása, amely mintegy gyászkeretbe helyezte a felelevenített korszakot.

A kiállítás ötletét az adta, hogy a Műcsarnokban – előtte pedig a Nemzeti Múzeumban is – Keleti Évának rendeztek nagy sikerű kiállítást, amely az 50-es évek elejétől idézte meg a magyar színházi életet a rendszerváltásig, s benne a nagy csillagok szakmai és magánéletét, bensőségesen ábrázolva általuk a korszak történelmét. Egy ismerősöm megírta nekem e-mailben, hogy mennyire élvezte ezt a visszarévedést az ifjúkorába, miközben a magával vitt lánya halálosan unta. „Vajon hogy hatnának a te rockfotóid ma?” – kérdezte. A levelet bemásoltam a Műcsarnok igazgatójának, Szegő Györgynek – így indult a magunk mögött hagyott (közel)múltba leereszkedés újabb orpheusi utazása „az eltűnt idő nyomában”.

Azonban a régi színészek és a „régi csibészek” (Omega) között van egy jelentős különbség. Színházba nem mindenki járt, noha a filmek, a tévésorozatok révén – amelyeknek a kínálati piac szűkössége okán is sokkal nagyobb volt a nézettsége, mint ma (nem volt hét, hogy a Magyar Televízió ne sugárzott volna magyar készítésű tévéfilmet, sorozatot) – ugyanezek a színészek beivódtak a „kollektív emlékezetbe”. 

Azonban a beat-, rock-, popzene eredendően új jelenség Magyarországon és világszerte is. A színház több ezer éves kifejezési mód – amelynek korszakai, stílusai végtelen gazdagságot mutatnak fel. A zeneművészeti ág is hasonló karriert mondhat magáénak. Azonban a beatzene, ha hangszereken is játsszák, s művelése igényel is zenei előképzettséget, gyökeresen más, ezért gyökeresen új fejlemény, képződmény – s nemkülönben korszakot kifejező politikai-szociológiai jelenség. Már az előző mondatot is módosítani kell: hangszereken játsszák ugyan, de pick-uppal megfejelt hangosítók lökik hangjait ki a térbe, majd kifejezetten iparággá fejlesztett elektromos hangszereken, erősítőkön szólal meg. S itt nem feltétlenül szükségeltetik a zenei előképzés sem, erre számtalan példát tudnék mondani – nem csak énekesek esetében (pl. Tátrai Tibor vagy Török Ádám.) A hangszerek sem olyan változatosak: gitárok, s különösen a dob, melyen a négynegyedes amerikai blueszenéből leszűrt ritmus: a beat (innen az elnevezés) is oly karakterisztikusan meghatározó. S akkor még nem beszéltünk e műfaj előadásának vagy fogyasztásának a helyeiről, ami a klub, később a stadion és más fesztiválhelyszín, például a természet arénaformájú képződményei, mint Woodstockban vagy a tabáni „hegyoldalon”. („Gyere, gyere ki a hegyoldalba/ott játszik egy rock and roll banda!”)

A beatzenében nemcsak egy nemzedék mutatta fel az arcát, hanem maga a fiatalság mint korosztály. Ugyanis az új kulturális mainstream kialakítása egy olyan tizen- huszonéves korosztály kezébe került, amely a történelem során mindaddig nem jutott a társadalom életét formáló szerephez. (E cikk írása közben ötlik fel: lehet-e mozgalom és jelenség következménye, hogy ma annyi huszon-harmincéves államfő, felelős kormányzati tényező dolgozik világszerte, amire eddig csak elvétve mutatott példát a história.)

A második világháború utáni, két pólusra szakadt világ nyugati tekéjén, az USA-ban és Angliában indult a kulturális és életmódbeli forradalom, az „ellenkultúra”, amely megkérdőjelezte a történelemnek azt az irányát, amely az apokaliptikus világégésekbe hajtotta Európa s a vele kulturális és politikai kapcsolatban élő Észak-Amerika történelmét. E múlt- és jövőátértelmezés során kritikusan hozzányúlt ezen irányító hatalmak gazdagsági alapjaihoz: a kolonializmushoz és az azt kiszolgáló nagyhatalmi konstellációkhoz is. (Lásd a vietnámi háború hatását ezekre a mozgalmakra.) A mindennapi életet átalakító ellenkulturális forradalomnak voltak politikai leágazásai is – csúcsán a párizsi soixanhuitard-sággal. Az igazi, Európa arcát átformáló hatása a beatzene nyomán beinduló életmódbeli változásokban érhető tetten, velük párhuzamban pedig  az erkölcsök és szokások átértékelődésében. (Leginkább a tekintélyelvűség és a szexuális tabuk feloldása terén.)

Az „érzéki-erotikus” zene köré szervesülő mozgalom és életmód-forradalom lebírhatatlan erejét mutatja, hogy képes volt áttörni a hidegháborús vasfüggönyön és a születése után nem sokkal hasonló ellenkulturális folyamatokat beindítani a második világháború által két féltekére szabdalt világ keleti felén is. Magyarországon például, ahonnan szétspriccelt az egész Varsói Paktum területére, létrehozva a magyar ifjúsági zene popgyarmatait – egyedüli sikeres kolonizációnkat.

A közép-, még pontosabban (Hanák Péter után) köztes-európai ifjúsági zenei mozgalom átütő jellege – a siker szó nem lenne adekvát, mert itt többről van szó – egyetlen alapvető helyzettel ragadható meg: ez a médiumközeg volt az egyetlen legális terület, ahol megélhető, megfogalmazható volt a szocialista rendszerrel való szembenállás. Szerencsénkre a hatóságok egy ideig a szórakoztatószcéna múló, szélsőséges divatjának tartották, és ilyenként próbálták becsatornázni a kultúrpolitikájukba, mert nem esett le a tantusz – más szocialista országokban nagyon is –, hogy ennek a zenében megfogalmazódó életérzésnek gyökeresen más az üzenete és tétje. 

Mindezért a magyar ifjúsági zene még világrengetőbb jelentőséget vívott ki magának, mint nyugati mintái. Ugyanis a mi ifjúsági zenénkben homogenizálódott – szerintem esztétikai értékeket is teremtve – minden, ami az ember nembeli tulajdonságából adódóan a szabad mérlegelésen, ízlésen, szimpátián, azonosságon alapuló választás megélésén alapult. Az amerikai vagy a nyugat-európai fiatalember választhatott a politikai pártok között, s

Mick Jaggerről a mai napig nem tudjuk, kire szavaz. Azonban a késő kádári korban a Beatrice vagy a Neoton Família mellé tenni le a voksot, csoportosulni a koncertjeiken, hordani a beazonosítható jelvényeiket, csatos lakkcipőt vagy „biztosítótű és bőrnadrág”-ot demonstratív politikai kiállásnak, valóságos választásnak (vagy illúziójának) számított.

Sőt az uniformizált, de alapjaiban sokszínű társadalom más törésvonalai is felsejlettek – ha a korszak elmúltával csak most lehet is őket utólag értelmezni. Például már a nagy Illés–Metro–Omega-korszakban az Illés (nekik volt először magyar nyelvű daluk, a legendás „Az utcán”) a tradicionális magyar kultúrában kívánt kapaszkodót találni, míg az Omega a nyugati hatások átvételében, adaptálásában találta meg a maga szerepét és követőit.

Ebben a magyar ifjúsági ellenkultúrában kialakult – mind a zenekarokban, mind a közönségükben – egyfajta „népfront”, aminek a kohéziós motorját a rendszer elutasítása rúgta be. Ahogy a gulyáskommunizmus rapid módon uniformizálni kívánta a korábban sokszínű és sokosztatú magyar társadalmat, úgy az ellene lázadó s a populáris kultúra területére szorított ellenérzés szintén egy táborrá homogenizálódott.

A magyar ifjúsági zene kivirágzása mindezért törvényszerűen a rendszerváltással véget ért. (Szerintem a Beatrice „Európa” szvitjével tevődött ki a pont e gazdag elbeszélés végére, ami „Az utcán”-nal kezdődött.)

Persze azóta is léteznek fiatalemberek, akik ugyanolyan felállással – szólóénekes, egy-két gitár, dob, esetleg egy billentyűs, esetleg még egy fúvós – lépnek pódiumra, szintén javarészt fiatal közönség előtt. Adnak ki lemezt, lépnek fel fesztiválon vagy tévéműsorban. Azonban – a megtévesztő hasonlóság ellenére – mindez egész más: szórakoztató zene, jó esetben esztétikai produktum. A magyar társadalomban a szabad választást (vagy illúzióját) a politikai pártok és az általuk meghatározott „kulturális erőterek” harcai és programjai fedik le ismét – s ezért ez a műfaj, felszabadulván a rá nehezedő diszfunkcionalitástól, ismét az lehet, ami. 

Az ellenkultúrából észrevétlen fejlődése révén show-biznisszé, az eredet emlékeit, értékeit hordozó műfajjá változhatott vissza.

A funkcióváltásról-visszavedlésről sem a művészek, sem a közönségük nem tehet. Hiszen a pódiumon reflektorfényben játszó kiválasztottak s az őket csodálva csápoló rajongók egyaránt a világtörténelem nagy játszmáinak s egyetemes fejlődése által meghatározott idejének gyermekei. Ők együtt a korszakuk, a beatkorszak megtestesülései. 

Persze lehetne Kádár-korszakot is írni történészi eminenskedéssel, de az nem lenne igaz, még ha a beatkorszak kétségtelen kronológiai szempontból erre a történelmi periódusra is esett. Ugyanis a beatkorszak meghatározással valami olyasmit lehet mégis megérzékíteni, ami kivon-kiszabadít a ránk oktrojált idő törvényszerűségei alól – s mint ami a maga idejében valóságos, mert megélt.

Valami bensőbb-emberibb elvehetetlent jelölhetünk vele, amely all after all a diktatúrán belül/ellen létezett, s ezért az ezeréves magyar kultúra történelmének, hol látványosan, hol Atlantisz lesüllyedtségében, de szerves alkotó eleme marad, míg történelmét följegyzik és élik. 

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője. A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: A Beatrice egy koncertje. Fotó: Kőbányai János)