Rudolf
1 °C
13 °C

Van-e érték Demeter Szilárd „tartalomgyártási zsákjában”?

fortepan 190909
2021.03.24. 12:21

Egy napon jelent meg a Beatünnep gyászkeretben című írásom az Index véleményrovatában a kultúrarovatban közölt Demeter Szilárd-interjúval. Demeter mind a saját, mind a kérdésekre reagáló megnyilatkozásaiban jelentős szerep jutott a popzenének (könnyű-, szórakoztató-, rockzene) – amelyet egykor, részint azért, hogy magyar nevet adjak neki, részint tartalmi-azonossági okokból ifjúsági zene elnevezéssel próbáltam bevinni a közdiskurzusba.

Nem tudom, mennyien követték figyelemmel mind a két manifesztumot, s akik igen, azok friss olvasmányaik nyomán hogyan tájékozódtak mindezek után a tárgyban. Ugyanis Demeter (többek közt: „könnyűzenéért felelős miniszteri biztos”, ilyen poszt vajon van-e még egy a világon?) és jómagam nemcsak két világfelfogást képviselünk igencsak eltérő pozícióból, de homlokegyenest eltérő nézeteket is. Azonban azokat nem összeszikrázva, hanem fényévekre csendesen elúsztatva egymás mellett. Épp e végtelenbe táguló távolságok okán álláspontunk, a maga történelmi kontextusaival egyetemben, köszönőviszonyban sincs egymással. 

Muszáj egymásnak köszönni? Ebben az esetben – legalábbis fellépni – igen. Egyrészt állampolgári okokból, mert adóforintok milliárdos nagyságú diszfunkcionális elköltéséről van szó. (D. Sz.: „A következő öt évben több mint 23 milliárd forintból újrahangoljuk a tágabban értelmezett popkultúrát.”) Valamint a mozgalom védelméről, amelyért egykoron valamit magam is tettem, ezért felelősséggel tartozom érte. Ugyanis 

ezek a milliárdok megfojtással fenyegetik a műfajt.

Az említett írásomat azzal summázhatnám, hogy az ifjúsági (a beat)zene korszakának Magyarországon régen vége szakadt, mert megszűntek azok a politikai-társadalmi tényezők, amelyek egy viszonylag hosszú korszakon keresztül (a hatvanas évek elejétől a nyolcvanasok végéig) kivételes lehetőséget, szerepet (szelepet) biztosítottak számára. Nevezetesen azt, hogy a Kádár-kor puha vagy gulyásdiktatúrájában a magyar fiatalság szinte egésze a szórakoztató zene médiumán keresztül úgy „érezhette, hogy szabadon él”, s ezzel – előadóművészként vagy közönségként – nemcsak kifejezhette, de a személyiségébe is beépíthette a rendszerrel szembeni kritikus attitűdöt és orientációt. Ez az alapvetés egészen áthagyományozódhatott a mai időkre. A túlélőkben és utódaik nemzedékében meghatározza az ízlést, a hozzáállást a világ dolgaihoz, és a kulturális szokásokat is.

Lehet azon vitatkozni, hogy a fönt említett okok miatt ez a műfaj – társadalmi töltöttsége és tudatformáló ereje – valóban letűnt-e, hiszen ma is a gitárjukba csapnak tehetséges fiatalok, akik az önkifejezésüket dalban és költészetben fogalmazzák meg. Sok mindent lehet választani, de történelmi korszakot és annak tápláló levegőjét nem. Legfeljebb élni lehet vele azoknak, akiknek megadatott. Nem szeretnék a fiatalokat lefitymáló vén szivar szerepében feltűnni, de ez a kor nem az Illést, sem a Syriust vagy a Beatricét teremtő idő. Bizonyára születnek ma is jó kísérletek, azonban nem korszakot, nemzedéket befolyásoló hatással.

Azt sem lehet elvitatni, hogy ez a fajta zene és a köré kikristályosodott életmód, avagy csak szórakozási forma eredendő energiáját a lázadó ellenállásból nyerte. A hivatalosság, a rendszer, a közízlés- és normaellenességből – amely kizárja a hivatalosság támogatását, közeliségét, mert ezzel ezt az ellenirányultságot, ellenkultúrát fokozza le azonossághiányossá. (Bizonyos értelemben a popularitást kihasználó reklámipar is korrumpál, amely együtt fotóztatja magát a saját erejéből népszerűségre szaltózott zenekarok mellett, hogy a közönség tömegeinek valamilyen terméket eladjon – de ez gyökeresen más természetű kapcsolat.) 

Ez a műfaj vagy zenei látásmód sokkal inkább összetett, mint hogy anyagi eszközökkel befolyásolni lehetne: tehetség, akaraterő, talpraesettség összeadásából tör a popularitásra. Vadon, a társadalom természetéből kinövő virág, amitől teljesen idegen az üvegházi termesztés. 

Társak (csapat) verbuválása, próbaterem szerzése, a zene és a szöveg témája, a hangszerek építése, cserélgetése, az azokon való játéktudás elsajátítása és nívója spontánul szabad „vonzások és választások” sorozatából, s bizony a szerencséjéből is adódik össze. S itt van még egy kritérium: a műfajnak is nevet adó popularitásnak kell megfelelni. A közönség tetszése, rajongása semmilyen inkubátorban nem állítható elő. Az van vagy nincs – s az is oly hullámzó ütemben. Ez a felfelé törekvő küzdelem ízeit és színeit éppen e közegéből kitörés sok-sok mozzanatából és a történelmi atmoszférával közvetlen érintkezésből nyeri. S akkor nem beszéltünk a műfaj másik sajátosságáról, a karizmáról – ezzel, amennyire tudom, csak születni lehet. (Nemkülönben a jó vagy divatban lévő kiállásról, hogy bomoljanak a csajok.) A beatzenekar két személyiségtípusból áll össze – egy, avagy egész ritka esetben két karizmatikus személyiségből (pl. Szörényi Levente – Bródy János, Orszáczky „Jackie” Miklós – Ráduly Mihály, vagy Nagy Feró – Miklóska Lajos) és muzsikusokból. Utóbbiak általában nem idősebb mentoroktól sajátítják el ezt a készséget, hanem az egy és oszthatatlan zenei műveltségből. A magyar beat a Köztes-Európa szempontjából is kiemelkedő sikereit az ’56-unknak köszönhető gulyásos-háztájis kommunizmuson kívül minden bizonnyal a Kodály-módszernek és a Bartók–Kodály-zenepedagógiát kiváló tanítványok elterjesztette általános iskolai zenei oktatásnak, továbbá a magas színvonalú kóruskultúránknak köszönheti. (Sok-sok rocksztár kezdte a Magyar Rádió Gyermekkórusában.) Ugyanis minden beatkorszaki karrier csak egy későbbi korszakában vált professzionálissá – az alapja a kiélési kedvből, a spontán játékból álló muzsikálásból indult. 

Demeter „tartalomgyártási zsák” (jaj!) víziója ifjú Michelangelókat szorítana széklábfaragó műveletre. Vagy ami rosszabb – ezt a magam szakmájában is ismerem, ahol megkülönböztethetők, soha egymást nem fedő jelleggel, a jó írók és jó pályázatírók. El tudunk képzelni egy ifjú Radics Bélát, Révész Sándort, Demjén Ferencet, vagy akár Szakcsi Lakatos Bélát, ifj. Csoóri Sándort egy jó pályázat megfogalmazása után, amint felperdülnek a színpadra és megbabonázzák közönségüket?

Soha a műfaj hagyományaitól, természetétől, de még sajátos tereitől, gazdasági építkezésétől idegenebb orwelli feltétel-kaloda rendszert! Amit csak tovább tetéz, hogy mindez a koronavírus idején, arcpirító milliárdokkal a tegezben. Akiket Demeter meggyőzött a pénz legombolásáról – megfordultak valaha rockeseményen? –, vajon átgondolták-e mindennek a valóban újszerű üzenetét? Kenyér helyett cirkuszt!

Üres gyomornak üres „tartalomgyártást”?

Ha már a popszcénának ki lehet járni milliárdokat, akkor lenne ennek történelmileg is igazságosabb és főleg humánusabb módja. Akik a Kádár-korban megcsinálták és vitték a beatzene műfaját, a rendszerváltás utáni időkre nem tudták átkonvertálni akkori teljesítményüket, elképesztően kevés nyugdíjat kapnak. Néhány kiemelkedő jogdíjas alkotót kivéve nincs miből éljenek. Egykori bálványok panaszolják:

Amíg meg nem döglök, játszanom kell, 20 000 forint nyugdíj mire elég?

(Ez az oka a sok méltatlan szereplésnek: csak kevesen vonulhatnak vissza méltósággal, igazi – mert „ifjúsági” – sikereik nimbuszával.) Beatkorszakot teremtő életművük vagy munkájuk megérne egy méltányos anyagi rendezést, akkor is, ha kiszolgáltatottságukban benne van ifjúságuk bohém – de ez is a műfaj velejárója-feltétele – életformájának tücsököröksége. (Pár hetes hír, hogy a Fonográf együttes dobosának éjjeli őri állást kellett vállalnia.) Vagy, ha az építőiparnak is munkát kívánunk adni, akkor egy ingatlant idős rockzenészek otthonává kellene/lehetne átalakítani (az Omega- és Locomotiv-alapító Laux József idősotthonban halt meg – pincéjében a dobfelszerelésével), ahol azok a kiégett rockzenészek fejezhetnék be tisztességesen – jó társaságban – az életüket, akiket nem vett kotlósszárnyai alá valamelyik hűséges rajongójuk.

Mert hálás szemükben azok a „daliás” hősidők merevedtek ki örökre.

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Az Illés együttes nosztalgiafellépése, „A Koncert”, Szörényi Levente és Bródy János. A felvétel 1981. március 26-án készült. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)