Pongrác
11 °C
27 °C

Klímavédelem: ne célkeresztbe, hanem a középpontba állítsuk az embert

GettyImages-873692550
2021.04.22. 09:31

Az önhibáztatás kultúrája

A természet egy nagy élő szervezet, amelyben összetett önszabályozó folyamatok biztosítják az önfenntartást, az élőlények rendszerszintű, harmonikus együttélését. Ebbe a folyamatba avatkozott bele az ember, és ezzel megbontotta a természet organikus egységét, összhangját és stabilitását. 

Leegyszerűsítve ez a James Lovelock által megfogalmazott, Gaia-hipotézisből eredő alapvetés az, ami ma a környezetvédelemről történő globális gondolkodásunkból átszüremkedik. Az ember felteszi magának a kérdést, ki a felelős a környezetkárosításért, majd leszegett fejjel jelentkezik is, nincs is más rajta kívül. 

Ez önmagában nem gond; a probléma inkább azzal van, hogy saját felelősségünk szinte szenvedélyes felkutatása során az önostorozás és az önsorsrontás szélsőségeitől sem riadunk vissza. Az elmúlt félszáz évben mi, emberek felelősből vétkessé, majd bűnössé avanzsáltunk, a bűnösnek pedig bűnhődnie kell. Galbraith és Latouche közgazdaságtani elveire támaszkodva egyesek szerint a föld bajaira gyógyír, ha az ember ellentmond a fogyasztás, a modern civilizáció ördögi csábításának, és nem dől be a jólét ígéretének. Fúrjunk kutat, vessünk magot, műveljünk földet, süssünk kenyeret, és csak annyit vegyünk el a földtől, ami feltétlenül kell. 

Sőt, tovább is megyünk ennél. Nem félünk azt állítani, hogy az emberiség nem más, mint betegség, vírus, rákos daganat a föld testén, aminek terjedését meg kell előzni. A bolygónk túlnépesedik, a gyakoribbá váló természeti szélsőségek, az árvizek, az aszályok, a légszennyezettség, még a Covid is, mind ember által okozott problémák. Ezeket csak magunknak köszönhetjük, ezért nem is baj, ha pusztulunk, mert legalább okulunk, és kisebb lesz az ökológiai lábnyomunk – vallják az elvakultak. 

A ’80-as években kezdődött, robbantásokkal, mérgezési kísérletekkel, gyújtogatásokkal fémjelzett ökoterrorizmust – ahol ember támadt emberre a környezetvédelem zászlaja alatt – talán sikerült felszámolni, de a köz- és önveszélyes agresszió puha verziói ma is virágkorukat élik. A klímavédelem kánonjába ma az is elfér, hogy valljuk, a bolygó szempontjából jobb lenne, ha kevesebb gyermek születne, így legalább nem szipolyoznánk tovább a földet. A környezetvédelemnek ez a groteszk, öngyilkos változata a Brian élete című film egyik zárójelenetében feltűnő Judeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulatára emlékeztet, amelynek tagjai úgy küzdenek a rómaiak ellen, hogy rituálisan kivégzik magukat, ezzel ügyük is velük együtt sírba száll.

Emberi természet és szerep

Több szempontból problémásnak látom az emberi életet a klímavédelem érdekében súlyosan degradáló felfogásokat. Egyfelől el akarják venni az embertől azt, ami az evolúcióból fakadóan nemcsak neki, de hozzá hasonlóan minden élőnek is sajátja és természete. Minden élőlényt fajtájának fenntartásának ösztöne hajt előre. Minden élőlény alapvetően saját életének meghosszabbítására, sokszorosítására törekszik, és az ehhez szükséges feltételek jobbításán fáradozik, és eközben nincs különösebben tekintettel másokra. Egy faj sem törekszik a halálra, életkörülményeinek csorbítására vagy populációjának szándékos csökkentésére. Extrém és természetellenes ezt magunktól, emberektől elvárni. Másfelől az a föld, amelyet magunkkal szemben meg akarunk védeni, tagadhatatlanul a mi otthonunk is, de nem mindig volt az. A föld jóval idősebb, mint az ember, és számos kataklizmatikus változáson esett már át. Kontinensek vándoroltak, földtörténeti korok követték egymást, jégkorszakok és felmelegedések váltakoztak, az eltűnő és formálódó klímaviszonyok fajok millióinak kihalását és születését hozták magukkal. Mindez úgy és akkor történt, amikor mi, emberek még nem léptünk színre, ezért hiúság és balítélet magunkat egyedüli bolygóformáló bűnösként beállítani, akiknek az eltűnése karikacsapásra elhozná az örökös békét a föld élőlényei számára. A természet persze létezhet ember nélkül is, de a föld szegényebb lenne, ha nem lakná legintelligensebb teremtménye. Nem a természet fedezi fel ugyanis az emberi értelem határait, hanem fordítva: az emberi értelem tárja fel és járja körül a természet törvényeit. A természet öntudatlan, önmagát megismerni képtelen. Még ha összefüggő rendszert alkot is, a természet nem ismeri saját csodáit, működésének finomságait, rejtett összefüggéseit nem fürkészi, alkotórészeinek sokrétűségét és széleskörűségét sem látja át. Az ember az, aki ezt képes megtenni – nem a természet helyett, hanem általa és annak részeként –, ennélfogva a világ azt gondolom a szó szoros és átvitt értelmében is az ember által nyer értelmet.  

Ember és hit

El szabad-e kenni az ember felelősségét az őt körülölelő világ szándékos és elsősorban saját érdekét szem előtt tartó átalakításában? Nem, de

a felelősség elismerése nem torkollhat meddő önhibáztatásba. A felelősség cselekvésre sarkall, az önhibáztatás viszont megdermeszti az embert.

A felelősségteljes ember tettre kész, akit azonban bűntudat gyötör, nem kellően ösztönzött, inkább befelé tekint, magába temetkezik. De mi a felelősség megfelelő módja és mértéke?

Konzervatív emberként olvasatom szerint a természet és az ember közötti egyensúlyi helyzet, valamint az élővilág iránt érzett egészséges felelősségtudat egyik lehetséges forrása a hitben keresendő. A vallások hagyományosan és egyöntetűen tisztelnek minden életet, köztük az emberéletet, és véletlenül sem taszítják alárendelt vagy kívülállószerepbe az embert a teremtett világ többi élőlényéhez képest. A nagy világvallások: az iszlám, a buddhizmus, a hinduizmus, a zsidó és a keresztény vallás különböző módon, de egyértelműen meghatározzák az ember felelősségét a teremtett világ megóvásában. Az európai és magyar kultúrkörhöz legközelebb álló keresztény teremtéstörténetben Isten egyetlen, több napon át tartó, mégis összefüggő aktusban ad életet a növényeknek, az állatoknak és az embernek. Isten megteremti az embert, és vele kapcsolatban azt mondja: „[…] uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik.” (Mózes I., 26) A több ezer éves írás, ami a nyugati civilizációs gondolkodást és kultúrát alapjaiban határozta meg, tehát nem le- hanem fölértékeli az embert. Látni kell azonban, hogy az uralkodás szó itt nem feltétlenül az élővilág bántó alávetettségét jelenti.

Az uralkodás nem egyenlő a környezet megengedett leigázásával, kizsákmányolásával, elnyomásával.

Ha visszamegyünk a Vulgata szövegéig, a Biblia eredeti, 5. századi fordításáig, az idézett mondat latinul így hangzik: „Praesit piscibus maris et volatilibus caeli et bestiis universaeque terrae omnique reptili quod movetur in terra.” A praesum többjelentésű szó, ami jelenti az uralkodást, de egyben azt is magában foglalja: élen járni, vezetni, óvni, megvédeni, felelősnek lenni valamiért. Az ember tehát első lehet az élőlények között, de első helyen vállal felelősséget is a többi élőért is. A természetről szóló jövendöléseken és prédikációkon, a növényekkel és állatokkal kapcsolatos példázatokon át egészen az olyan egyházi személyiségekig, mint például Assisi Szent Ferenc, a kereszténységet az a középutas felelősségérzet hatja át a teremtett világgal kapcsolatban, ami az embert helyezi a természeti hierarchia élére, de nem ad neki szabad kezet annak pusztítására. Nemcsak a kereszténység, de az összes nagy vallás esetében is az ember inkább lehetőség a természet számára, ellentétben azzal, amit ma a szélsőségesek gondolnak a világban elfoglalt helyünkről és szerepünkről.   

Az emberi ego

Több magyarázat adható arra, hogy az ember teremtett világgal ápolt kapcsolata mikor és hogyan változott meg, mert kétségtelenül megváltozott. A nyugati világban az egyik ilyen ok, illetve fordulópont a felvilágosodás volt. A felvilágosodás, amit a történelmi fejlődés lemarkánsabb és legfontosabb korszakának tekinthetünk, átírta az ember és a természet közötti viszonyrendszert. A felvilágosodás számos egymással versengő irányzatot termelt ki magából, de domináns eszméje szerint Isten helyett az emberi észt kell a legfőbb tekintélyként meghatároznunk. A felvilágosodás szerint a tudománynak köszönhetően az ember képes a természet, ezáltal a teremtő Isten titkainak megismerésére. A newtoni fizikának köszönhetően a világ szabályszerűségei feltérképezhetők, nincs többé misztérium, csak még felfedezésre váró természeti törvények. Az új igazodási pont többé már nem a tradíció, a szokásjog, a vallás, az erkölcs, a természetfeletti, hanem az emberi tudás. Bár az istenhit nem tűnt el, és számos klasszikus felvilágosodás korabeli szerző életében mindvégig jelen volt, teret nyert a deizmus, ami a hitet a vallásosságtól élesen elválasztotta. A deizmus azt hirdette, hogy létezik egy abszolút teremtő erő, ami a világot tökéletesnek alkotta meg, de abba utólag már nem avatkozik bele. Az Istentől magát függetlenítő ember úgy gondolta, a világot már nem Isten, hanem ő tartja fenn, aki immár kizárólag saját maga irányítja sorsát, és környezete egyedüli urává lépett elő. A civilizációs fejlődés útja elé, amit maga számára akart kijelölni az ember, a természet megóvásáért érzett korábbi felelőssége többé már nem gördíthetett akadályt. A középkor univerzális szemléletét a polgári társadalmakban kialakuló individualizmus váltotta fel, ami megágyazott annak a hit nélküli liberalizmusnak, kapitalizmusnak és ipari forradalomnak, amely felgyorsította a környezetkárosítás folyamatait. 

Ember mint probléma és megoldás 

Az önostorozás kultúrája bizonyos értelemben a transzcendens elveszejtése miatti elhibázott és túlzott korrekció. A posztmodern kor flagelláns mozgalma. De ha ez nem helyes, akkor mi a megoldás? 

Fogadjuk el, hogy minden tökéletlenségével együtt az ember a természet fontos, ha nem a legfontosabb része. Úgy szeressük magunkat, mint a természetet, és úgy becsüljük meg a természetet, mint embertársainkat!

Hozzuk újra egyensúlyba a természeti és emberi rendszereket, és találjuk meg a középutat! A szélsőséges önostorozás helyett érezzünk egészséges felelősséget. Ne tagadjuk meg az természetben elfoglalt elsődleges helyünket, de ne is éljünk vissza kiemelt helyzetünkkel. Az emberi ész előrevisz, a tudomány fontos, de be kell látni, hogy a világnak van misztériuma, és olykor az emberi szív többet nyom a latba, mint az értelem. 

Még ha szimbolikus történetről van is szó, az embernek a föld jövőjének formálásában betöltött szerepét a bibliai özönvíztörténet teszi a legjobban megragadhatóvá. Az emberek gonoszságát látva az Úr megparancsolta Noénak, hogy építsen bárkát, és minden állatból vigyen egy párt a hajóra, majd özönvízzel árasztotta el a földet. Noé bárkájának köszönhetően az emberiség és az többi élőlény következő nemzedékei esélyt kaptak a túl- és együttélésre. Ebben az ősi történetben az a szép, hogy az ember a probléma okozója és megoldása egy időben. Az ember ma is egyszerre kockázat és lehetőség a föld számára. Amit elrontunk, azt mi is tudjuk helyrehozni. Ezért el kell vetnünk azt a logikát, ami dehumanizálja a környezetvédelmet, és ahelyett, hogy a középpontba helyezné, célkeresztbe állítja az embert.

A szerző a Klímapolitikai Intézet stratégiai és kommunikációs vezetője

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Emberek a visszavonuló Martial-gleccsernél sétálnak 2017. november 9.-én Argentínában. Fotó: Mario Tama / Getty Images)