Olga, Liliána
20 °C
35 °C

Táncoljon a tánc világnapján!

GettyImages-2033182
2021.04.29. 18:08 Módosítva: 2021.05.24. 18:38

Volt egyszer egy barátom, még ma is van, akivel Budapest legjobb cukrászdájába jártunk a Paulay Ede utcában. Néha egyedül is elzarándokoltam, nemegyszer kizárólag egy méregdrága francia süteményért metróztam otthonról oda, majd vissza. Egyik alkalommal, amikor bóklásztunk, felfigyeltünk egy jelenetre vagy inkább érdekes látványra, és onnantól kezdve le nem vettük a szemünket róla. Azt korábban is tudtuk, hogy az utcában tánciskola van, óriási vörös lengő plakát hirdette: náluk a hölgyek választanak. Ám a cukrászdaidő a délután, és olyankor az emberek még nemigen táncolnak, tudomásul vettük a felhívást, és ettük tovább páratlan finomságainkat. Egyszer azonban már sötétedni kezdett, és az ablakokon keresztül beláttunk egy táncórára az utca félhomályából. Azóta sincs fogalmam se, milyen óra lehetett, talán salsa vagy valamilyen latin tánc, de nagyon vicces volt, mert a zenét kintről nem hallottuk, 

csak a ringó felsőtesteket láttuk, a színpompás, vidám kavalkádot, az arcokon látható felszabadult mosolyt és legfőképp azt az önfeledtséget, amit csak a táncoló testek és táncoló tekintetek tükröznek.

Ilyen a tánc látványa kívülről.

Hihetetlen irigység, sóvárgás és tehetetlenségérzés fogott el: milyen kiszúrás, micsoda pech az élettől, hogy nem vagyok bent közöttük, pusztán egy üvegfalon innen ácsingózva figyelem őket. Miért nézője, miért nem szereplője vagyok ennek a jelenetnek?

Aztán gondolataimat valami isteni szikra a megfelelő irányba terelte. Mégis mi lenne, ha bemennél, megkérdeznéd, mi folyik itt, mi ez, hogyan lehet elkezdeni, részesévé válni? Miért sóvárogsz, ha tehetsz is az ügy érdekében?

Aznap még nem merészkedtem be, de a kép, a táncolók önfeledt látványa annyira belém égett, hogy kis idő múlva besétáltam, és bizonyosságot tettetve két szót rebegtem teljes bizonytalanságban: zumba és dzsesszbalett. Mégis inkább dzsesszbalett.

Jött az újabb pofon: dzsesszbalett nincs. Hosszú hetek választása és önismereti próbálkozása dőlt romba a recepciós kisasszony válaszával. De nem hagytak magamra: van viszont klasszikus balett – mondták. Hát azt nem. Ahhoz alkat kell, izomzat, spárga meg hajlékonyság, hihetetlen légiesség, és különben is, a balettet annyira tiszteltem, volt szerencsém végignézni a totális beleábrándulást és elköteleződést a húgomnál a járni tudástól a balettintézeti diploma kézhez vételéig.

Gyönyörű, komoly műfaj, de egy hivatással nem lehet kacérkodni, nekem hobbi kell.

Újabb hetek következtek, mire újra próbát tettem. Bár nem szokványos, kikönyörögtem, hogy egy órát megnézhessek. Aztán vettem egy próbaórajegyet, felszerelést, lesz, ami lesz. Izgulva-várakozva, valójában idegenként álltam a rúdnál, mindenki hajlékonyabb, rátermettebb nálam, a profik nagyjából akkor öregednek ki, amikor én kezdem, most mi lesz?

Még jobbára csak a földön próbálgattuk a megfelelő testtartást laticeleken, s még további negyedévig ez következett, mégis éreztem, itt valami történt velem. Egyetlen óra után szökellve mentem az Andrássy úton, jobb tartással, szilárdabb öntudattal, három centivel a föld felett. Rajtam kívül senki nem tudta, mi történt. Beleszerettem a táncba, ennek immár nyolc éve. Azóta repülök hetente ötször a terembe, nincs az a program, az a férfi, az a munka, hogy kihagynám, se isten, se ember. (A pandémia persze megtépázta életünket.)

Olyan találkozás ez, amely páratlan, semmivel sem vethető össze. Az ember egyszerre fizikai, szellemi, zenei és művészi élményt él át, közben persze beledöglik, izzad, kétpercenként innia kell, kiakad, mert soha nem tud nemhogy tökéletes, de még elég jó se lenni, de pont ez az, ami örök motivációt nyújt: a remény, hogy önmagunk és fizikai korlátaink, határaink legyőzésével egyre jobb és jobb lesz. És tényleg egyre jobb lesz. Hála ezért minden mesteremnek.

Ha valaki táncol, az felér a világ legnehezebb egyetemével. A tánccal javul az ember ritmusérzéke, fülhallása, elemzőképessége, koordinációja, megtanul izolálni, vagyis a testrészeit egymástól függetlenül, külön-külön mozgatni, javul a memóriája, a térérzékelése, a finommotoros mozgása, az érzelmi és értelmi intelligenciája.

Egy táncóra egyszerre zenei képzés, összhangzattan, tánctörténet, matematika és művészet, kardió és maratonfutás, nyújtás és mélyizommunka, önfegyelmi lecke, verejtékezés, kudarc és önostorozás, testtudatfejlesztés, komoly közösségi élmény és a legfontosabb: találkozás önmagunkkal.

A tánc a kilenc múzsa egyike, a legérzékenyebb, legösszetettebb művészet.

A táncban nincs kor. Abbahagytam a táncot, mert megöregedtem, mondaná egy kívülálló. A mondás a tánc világában azonban így szól: megöregedtem, mert abbahagytam a táncot. Aki egyszer elkezdett táncolni, nem fogja soha abbahagyni. Ha az ember egyszer megtapasztalta, hogy a szabályokkal agyonterhelt, évszázados hagyományokon nyugvó műfaj, a balett mindennek dacára tökéletes szabadságot ad, amíg lélegzik, táncolni fog. És igaz ez minden táncra.

Ha az ember átmegy egy szobán vagy bejön egy terembe, a fejtartásán, a járásán, az egész testén látszik, milyen állapotban van, boldog-e, szomorú-e, lelkes vagy épp szorong – a test ugyanis nem tud hazudni. A táncra ez hatványozottan igaz, ám a tánc önmagában is jókedvet ad: a ruha, a fegyelem, a koncentráció és az elhatározás, a munkavágy mind berobban, amikor megszólal a zene. Táncoló embernek nem lehet rossz kedve, vagy ha az van, átalakul. Rosszkedvét, bánatát, fájdalmát is bele tudja tenni a mozdulatokba, ettől megnyugszik, és helyreáll a rend. Minden mozdulat egy érzés kifejezése, és ehhez nem kell tökéletesen hajlékonynak, lazának, tágnak vagy szuperizomzatúnak lenni. Ehhez az az elhatározás kell, hogy nem a többieknél akarok jobban táncolni, hanem önmagamnál. 

És ha az érzelmek elég erősek, a test engedelmeskedik. Mert a lényeg, hogy én irányítom őt, nem ő engem.

Táncolni lehet fiatalon, idősen, kövéren, soványan, laza vagy merev izomzattal, ép testben vagy kerekesszékben. Táncolni lehet betegen, nekem többször elmúlt a komoly fejfájásom tánc közben. A sejtek megtelnek oxigénnel, ami mindenre gyógyír. Amerikában hatvan fölött tömegek táncolnak, sőt balettoznak, a tánc bizonyítottan jó a demencia, az Alzheimer-kór ellen.

A tánc a művészetek között is egyedi. A színház, a film, az irodalom, még az opera is szavakkal operál. A kor, amelyben élünk, verbalitáscentrikus. A tánc ősi, szavak, nyelvek, nemzetek, kultúrák fölött átívelő. Óriási élmény és óriási hatalom legfontosabb akadályunk, önmagunk felett.

Az egyik évzárón táncoltunk egy olyan művet, amelyben szinte mindvégig széken ültünk. Nyolc nő szemben a közönséggel, széken. Az érzelmeket a fej, a nyak, a váll, a fel- és az alkar, a kézfej, a hát és a derék mozdulatai közvetítették, a lábfej, a rüszt, a vádli is mozoghatott, a combok is nyílhattak-záródhattak, de mindvégig a széken kellett maradni. Kivételes élmény volt. Ki-ki azt látott bele, amit akart: önmaga leküzdését, a test és a lehetőségek fókuszának áthelyeződését, a női sors a férfi meglététől függő megélését. Fájdalmasan szép és erős darab volt, drámai erővel.

Szóval Wittgenstein tévedett, amikor azt mondta, hogy amit szavakkal nem tudunk kifejezni, az nincs. Nagyon is van, csak máshol. Nem abban az agyközpontban vagy nem pusztán az agyban: az ember teljes valójában, a zsigerekben, az izomzatban, az izomzat emlékezetében, az egész testben és annak részében, a lélekben. 

Aki táncol, boldog ember. És a tánc nem csap be, nem hagy el sosem. Mindig ott van nekünk, minden élethelyzetben.

Ma van a tánc világnapja, e napon született majd háromszáz éve Jean-George Noverre világhírű francia balettmester, mintegy 150 balett szerzője. Ő vezette be a drámát a balettba az udvari balett merev világával szemben. Mert a tánc nem más, mint színház, a legérzékenyebb színház.

Tisztelegjünk Noverre előtt, és tegyünk egy próbát! Az olvasás végeztével álljanak fel, keressenek egy üres helyiséget, ahol senki nem látja önöket, elég öt-hat szabad négyzetméter. Táncolják el azt, akár egy helyben állva, ülve, térdelve, ahogy most érzik magukat. Bátran, merészen. Ami jön. Nem kell semmiféle előképzettség. Táncolni mindenki tud, maximum, ahogy én hittem anno ott kívülről ácsingózva, nem mer.

Bármilyen lesz is az eredmény, igaz lesz. És ki tudja, lehet, hogy egy titkos megfigyelőnek, aki véletlenül meglátja önöket, most változik meg az élete.

(Borítókép: Egy ausztrál társulat előadása Sydney-ben 2003. május 28-án. Fotó: Nick Laham / Getty Images)