Olga, Liliána
20 °C
35 °C

Tárgyalás vagy ütközet lesz a Putyin–Biden-csúcstalálkozón?

000 9C78M9
2021.06.16. 05:58

Az amerikai szakértői közösségen és (kül)politikai eliten belül zajló vita segíti a közelgő amerikai–orosz csúcstalálkozó megértését. Alapvetően két nagyobb csoport, két megközelítés szakmai vitájáról van szó. Ezek ismerete alapján rájöhetünk, hogy Biden–Putyin-csúcstalálkozó utáni bejelentések és tettek alapján mely politika érvényesül majd a következő időszakban, és az milyen hatással lehet az Európai Unió külpolitikájára.

2020 nyarán a Politico hasábjain megjelent az első nyílt levél, melyet 103 külpolitikai szakértő írt alá, és amely szorgalmazta az Oroszország iránti amerikai politika újragondolását. Az aláírók névsorából látható, hogy az amerikai (kül)politikai elitről van szó, nemcsak szakértőkről, elemzőkről, kutatókról, hanem korábbi és potenciálisan jövőbeli döntéshozókról is szó van. A levél fő üzenete szerint az amerikai politikát Oroszország irányában meg kell változtatni. Az új politikának abból kell kiindulnia, hogy Oroszország milyen a realitásban, és nem abból, hogy milyennek szeretnék látni Oroszországot az amerikai döntéshozók. („We must deal with Russia as it is, not as we wish it to be…”) Az általuk javasolt megközelítés, az aláírók szerint, lehetővé tenné, hogy az Egyesült Államok egyszerre képes legyen válaszolni az Oroszország által támasztott kihívásokra és kialakítani Oroszországgal egy konstruktívabb, kiszámíthatóbb kapcsolatot. Az együttműködés és a versengés vegyítését vizionálták (coopetition). 

Realista fordulatot javasoltak, elismerve, hogy az addigi politika nemcsak kudarcot vallott, hanem egy veszélyes zsákutcába vezette a két állam kapcsolatát.

Megítélésük szerint a katonai és így a nukleáris konfliktus lehetősége újra realitássá vált. Az általuk kritizált, az addigiakban használt külpolitika eszköztára: a szankciók, a nyilvános megszégyenítés (public shaming) és a kongresszusi határozatok, nyilatkozatok elfogadása. Legfőképpen pedig kísérlet arra, hogy Oroszországot kizárják a nemzetközi közösségből, leépítve szinte az összes korábbi közös nemzetközi fórumot. A 2014-es ukrán eseményekre adott válasz részeként a két ország leépítette szinte az összes kormányközi kapcsolatot, drasztikusan leépítette a diplomáciai missziókat (és ugyanezt elvárták a szövetségesektől). Abból a hibás feltételezésből kiindulva cselekedtek, hogy a párbeszéd és a diplomáciai kapcsolat valamiképpen jutalom lehet helyes orosz viselkedés esetén. 

A valóság, nevezetesen annak a felismerése, hogy a közös globális kihívások (mint például az éghajlatváltozás vagy a pandémia) és a két nukleáris hatalom stratégiai együttműködésének hiányából fakadó kockázatok új politikát követelnek meg. Ennek sarokpontja a diplomáciai kapcsolatok visszaépítése és a közös érdekeket jelentő témakörök kapcsán folytatott párbeszéd újraindítása kell legyen. A párbeszéd az egyedüli biztosíték a félreértések és az akaratlan katonai konfliktus ellen. A viták és érdekkülönbségek számos területen így is megmaradnak, de a kapcsolat kiszámíthatóbbá válik. A szankciók is megmaradnak, de azokat megfontoltabban és az amerikai nemzeti érdekek összességére való tekintettel szabad csak alkalmazni. Az amerikai politika lehetőségei Kína irányában is ezen a stratégiaváltáson múlhatnak. 

A párbeszéd és a szelektív, stratégiai együttműködés politikája nem új és nem egyedülálló. A reálpolitika (realpolitik) régóta jelentős mozgatórugó a nemzetközi rendszeren belül. Európában ezt a megközelítést képviseli többek között Franciaország a stratégiai-biztonságpolitikai dimenzióban, Németország a geoökonómiai-gazdasági dimenzióban, stb. Hazánk ebben követi a francia–német megközelítést. 

Válaszként pár nappal később jelent meg a Politico hasábjain a második nyílt levél, melyet már csak 33 külpolitikai szakértő írt alá, és amely a korábbi Oroszország-politika folytatása mellett foglalt állást. Az aláírók ezúttal is a (kül)politikai elit szereplői közül kerültek ki. A levél fő üzenete, hogy 

nem az Egyesült Államoknak kell változtatnia a politikáján, hanem Oroszországnak. Ezúttal az érvelés nem a külpolitikai eszköztár és a külpolitika eredményei alapján szól, hanem az Oroszország ellen felhozott vádak alapján. 

Az ideológiai, értékelvű megközelítést támogató szerzők szerint nem érdemes törekedni olyan stratégiai párbeszédre, szankciós enyhítésre, mely magában foglalhatja az Oroszországon belüli emberi jogi helyzet figyelmen kívül hagyását. Míg az előző levélben a szakértők a 2013–14 óta folytatott politikát bíráltak, addig ebben a levélben a szerzők a Trump-adminisztráció döntéseit kifogásolják, többek között azt, hogy Trump csapata nem bírálta eléggé az orosz belpolitikai helyzetet. A szerzők szerint az eddigi eszköztár elemeit (a szankciókat, a nyilvános megszégyenítést és a kongresszusi határozatok, nyilatkozatok elfogadását) erősíteni szükséges, és azokat ki kell egészíteni további elemekkel, mint amilyen például az orosz civil társadalom támogatása, a korrupcióellenes nemzetközi fellépés, Oroszország szomszédos államainak erősítése, többek között katonai támogatás révén. A párbeszédet csak akkor szabad folytatni az aláírók szerint, amikor Oroszország megváltoztatta a viselkedését és a hozzáállását. Kivételt képez a fegyverzet-ellenőrzéshez és az atomenergia békés célú felhasználásához, a nukleáris fegyverkezés visszaszorításához kapcsolódó párbeszéd, bár arra nem térnek ki, hogy a felvázolt kiterjedt konfliktus és ellenségesség légkörében mi motiválhatja Moszkvát erre a részpárbeszédre. 

A kiterjedt nyomásgyakorlás és a nemzetközi elzárás politikája sem új jelenség. Bár még korábbra nyúlik vissza, de a 1990-es évek óta domináns megközelítés alapja az USA hegemón szerepe a nemzetközi rendszerben és az ebben az időszakban végbement, kiterjedt orosz krízis. Európában ezt a megközelítést képviselik többek között a balti és skandináv államok vagy éppen Lengyelország. 

Ezt bizonyítja, hogy az amerikai szakértői vitába becsatlakoztak európai szakértők is egy harmadik nyílt levéllel. Ez is egy-két hétre rá a Politico hasábjain jelent meg. Az aláírók jelentős része a balti államokat és Lengyelország (kül)politikai elitjét képviseli (40 szakértő). A harmadik levél aláírói döntően egyetértenek a második levéllel, de fontosnak tartják a saját megközelítésük ismertetését. Érvelésük szerint az amerikai katonai jelenlét és támogatás Európában nem növelte a feszültséget, hanem éppen hogy csökkentette azt („…done much to defuse the dangerous dynamic…”). A levél szerzői szerint a 2014 óta meglévő minimalizált kapcsolat Oroszországgal bőven elegendő, és ennek keretében lehet egyeztetni a globális kihívásokról is (pandémia, éghajlatváltozás stb.); saját bevallásuk szerint nem értik, hogy az eddigi nyugati politika és ez utóbbi célok miért állnának konfliktusban, és miért kellene kompromisszumra törekedni. 

Itt is prioritásként jelölik meg a fegyverzet-ellenőrzési együttműködés helyreállítását, de itt sem térnek ki arra, hogy az eddigi ellenséges légkörben, a párbeszéd és a diplomáciai kapcsolat elhalása mellett, ezt miképpen lehet kivitelezni. A harmadik levél szerint az euroatlanti szövetség megerősítésével lehet szembeszállni egyszerre Kínával és Oroszországgal, ez csak újabb ok az USA és az EU kapcsolatainak felélesztésére. 

Ez a nyilvánosság előtt lezajlott vita bizonyítja, hogy az Oroszország kapcsán megfogalmazott amerikai (kül)politika erős viták tárgya, ráadásul ezek a viták a politikai eliten belül is zajlanak, ezek az álláspontok nem marginális, kisebbségi vélemények.

A vázolt vita nem zárult le. 2021 tavaszán a Politico beszámolt egy kiemelt amerikai agytrösztön (Atlantic Council) belüli vitáról. Ebben az esetben a szervezet új munkatársai írtak egy olyan cikket, mely nézetrendszerében kapcsolódik az első nyílt levélhez, miközben a szervezet hagyományosan a második és harmadik nyílt levélben megfogalmazott álláspontot és megközelítést képviseli. A Politico beszámolója nem tér ki erre a tágabb összefüggésre, az újságíró szerint a szerzők megközelítését csupán a finanszírozó személyével lehet megmagyarázni, nevezetesen a libertariánus és konzervatív politikát támogató Koch testvérekkel (Charles Koch Institute). Azonban más elemzések bemutatták, hogy az utóbbi vita/konfliktus csupán egyik megnyilvánulása az átalakuló külpolitikai gondolkodásnak az Egyesült Államokban, és a Restraint (önkorlátozás) alapú külpolitika népszerűségének növekedését jelzi. 

A Biden–Putyin-találkozó utáni nyilatkozatok és lépések a két ország részéről megmutatják, hogy mely megközelítés lesz domináns a következő időszakban, a szelektív együttműködésre és önkorlátozásra épülő kiszámíthatóbb viszonyrendszer fenntartása vagy a kiterjedt nyomásgyakorlás és az eddigi konfliktusspirál folytatása. Egyfelől a Biden-adminisztráció eddigi kommunikációja az első megközelítésre utalhat. Másfelől az elnök személyzeti politikája, melynek keretében az első levél egyik meghatározó szerzőjét végül nem kérte fel a Nemzetbiztonsági Tanács szervezetébe, a második megközelítésre utalhat. Oroszország el tudja fogadni az első megközelítést, ilyen kompromisszumra nyitott, ugyanakkor a második megközelítés ellen megtesz mindent, ahogyan eddig is, beleértve az aszimmetrikus válaszokat. Mindkét esetben a találkozónak jelentős hatása lesz az Európai Unió külpolitikájára is, bár kétségtelen, hogy az EU tagállamainak megosztottsága ebben a kérdésben ettől a találkozótól nem fog megszűnni.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!

(Borítókép: Angela WEISS and Alexey DRUZHININ / AFP)