Adalbert
15 °C
21 °C

Amikor az identitáspolitika leigázza a labdarúgást

GettyImages-1326674921
2021.07.05. 07:20

A nemzetközi labdarúgótornák, amelyeken válogatottak mérik össze az erejüket, ideális alkalmat kínálnak, hogy a különböző kultúrájú népek megélhessék a futball iránti rajongásukat és az egymással való versengésüket, s így égessék el azokat az energiákat, amelyek az elmúlt évszázadban két világháborút is tápláltak. Ez az Európa-bajnokság azonban valami más.

A lopakodó weimarizálódás a futballpályán is felütötte a fejét.

A válogatott-labdarúgás évtizedeken át volt kiváló eszköze a társadalmi egység megteremtésének: az egymással több száz éve hadakozó népek végre békés keretek közt élhették meg önmaguk büszkeségét és egymás alávetését – csakhogy az idei labdarúgótornán a hidegháború szelleme visszatért. Az illiberális államok már eddig is látványos sporteseményekkel és hatalmas, korszerű létesítményekkel jelezték, hogy újra van kihívója a nyugati demokráciáknak. A pekingi olimpia, az oroszországi meg a katari labdarúgó-világbajnokság és a magyar stadionépítési láz képezte trendbe illeszkedik az az incidens, amikor a 2016-os Európa-bajnokság alkalmával katonai hátterű, putyinista orosz ultrák szétverték az angol szurkolókat Marseille utcáin. Az erődemonstráció részeként az UEFA Bajnokok Ligája főszponzora lett az a Gazprom, amely döntően nagykereskedelmi értékesítést folytat, tehát semmi szüksége arra, hogy több száz millió európai fogyasztó nappalijába eljusson, hisz mindössze pár száz európai cégóriással és kormánnyal üzletel – van azonban, ami fontosabb a profitnál: jelezni kell Európának, hogy az oroszok már a spájzban vannak, és nagy kötegekben égetik a bankjegyeket, hogy érzékeltessék, nekik ez csak aprópénz. A nyugati civilizáció ethoszát pusztító élmény, továbbá az Alipay nevű kínai fizetési platformot meg a Tik Tok nevű kínai kémprogramot az Európa-bajnokság szponzorainak szerepében látni, csakúgy, mint az Atlético Madrid mezét, melyen az illiberális Azerbajdzsán hirdeti a baltás gyilkos hazájának dicsőségét.

Az Európai Unió illiberális latorállamában, Magyarországon a labdarúgás már rég nem a nemzeti egységről, hanem a jobboldal és a baloldal örök harcáról szól. El kell ismerni, hogy az elmúlt évtized állami transzferei valamit megmozdítottak a magyar labdarúgásban, amely így utolérte az európai középmezőnyt, vagyis Szlovákiát és Izlandot, tagadhatatlan továbbá, hogy a Puskás Ferenc Stadion impozáns létesítmény, Marco Rossi pedig egy olyan migráns, aki sikeresebbé és büszkébbé tette Magyarországot. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a magyar szurkolótábor kemény magja már nem a valamennyi magyar által elfogadott nemzeti színeket viseli, hanem az anarchista Black Block mintájára fekete ruhát ölt. 

A magyar válogatottmérkőzések elsőrendű tétje ma már egyre félreérthetetlenebbül az, hogy igazolják-e Orbán Viktor politikáját

– ennek fényében pedig aligha van szánalmasabb látvány azoknál az ellenzéki politikusoknál, akik két éve még fejhangon visítoztak a Puskás Ferenc Stadion költségeit látva, akik két hónapja még tömeggyilkossággal vádolták a miniszterelnököt, amiért járvány idején telt házas mérkőzéseket rendez, aztán pár jól irányzott szelfiért mégiscsak beültek a tömött stadionba, hogy ők se maradjanak ki a lájközönből, ha esetleg győz a magyar csapat. Az olyan nyomorúságos médiapillanatok, mint amikor a kormánypárti riporter azzal provokálja az ellenzéki politikusokat, hogy melyik csapatnak szurkolnak az Európa-bajnokságon, jól jelzik, hogy Magyarországon már a legalapvetőbb konszenzusok is megkérdőjelezhetők.

A trollkurzus egyre nyomasztóbb magyarországi uralma nem önmagában álló jelenség, hanem a szélsőségeket kiélező globális weimarizálódás tágabb kontextusába illeszkedik, melyhez azonban nem pusztán szélsőséges világnézetek tartoznak, de az a nagytőke is, amely befektet a politikába, hogy piachoz, szubvenciókhoz és megrendelésekhez jusson. A mártírkurzus szoros szövetségben a mutinacionális részvénytársaságokkal maga is jelen van az Európa-bajnokságon, hogy a neki tetsző identitáspolitika tüzét szítsa fel a nemzeti öntudattól izzó stadionokban.

Az elfogadásra szólító antirasszista üzenetek kapcsán évtizedek óta konszenzus uralkodik a futballpályákon – át kellett hát emelni az Egyesült Államokból a Black Lives Matter mozgalom szimbolikus gesztusát, a térdelést, hisz borítékolható volt, hogy ez konfliktust szít majd. A térdelés ugyanis nem pusztán antirasszista üzenettel bír: aki érzékeny erre, könnyen beleláthatja a Black Lives Matter mozgalomhoz tartozó szélsőséges erőszakot, fehérellenességet, antiszemitizmust, az eltörlés kultúráját és a kritikai fajelméletet is. Kétséges, hogy a szivárvány színeit felöltő céglogók mennyire érzékenyítenek a homoszexuálisok, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek elfogadására, az viszont biztos, hogy hatékonyan érzéketlenítenek az iránt, ahogy a multinacionális óriásvállalatok a politikát szervező identitások energiáit marketingerőműveikben tovább duzzasztják, hogy azokból profitot sajtoljanak, s hogy a társadalmi diskurzust a munka és a tőke, a környezet és a tőke meg az emberi jogok és a tőke relációiból olyan kultúrharcos medrekbe csatornázzák, amelyekhez semmi közük, s amelyek kapcsán így soha nem is vetődhet fel a felelősségük. 

A szivárványos céglogók kifejezetten és csakis a nyugati civilizációnak szólnak, ahol a fogyasztók többsége eleve elfogadáspárti, s ahol ez így sem üzleti, sem politikai kockázattal nem jár.

A Coca-Cola sem vállalt kockázatot a hitleri Németországban forgalmazott náci kólával, a Fantával, ahogy az sem meglepő, hogy a Közel-Keleten már nem olyan fontos a multinacionális nagyvállalatoknak az autók meg a banki szolgáltatások hirdetéseit LMBT-szimbólumokba csomagolni.

A világ gyorsan és elsöprő erővel polarizálódik. A maga absztrakt erkölcsét, a maga őrjöngve előadott, intoleráns és képmutató diktátumait mindkét kurzus megfellebbezhetetlen erőszakkal érvényesíti, hogy ezen a meccsen senki ne lehessen többé semleges néző. Le kell térdeltetni azoknak az államoknak a labdarúgóit is, amelyek soha nem vettek részt sem a rabszolga-kereskedelemben, sem a rabszolgatartásban, a válogatottak pedig többé nem nemzetek, hanem cinikus, tekintélyuralmú rezsimek és a maguk vérző szívét hirdető szivárványállamok sikeréért kell hogy küzdjenek a futballpályákon. A sport már megint a háború előjátéka, akárcsak az 1936-os berlini olimpián. Az egymással viaskodó narratívák egyre szélsőségesebbek, képviselőik pedig egyre süketebbek a másik fél igazságaira. Túl rég volt háború, a nagyszülők történetei pedig egyre kevésbé rettentik el az ingerült unokákat, akik nagyobb érvényt akarnak az életüknek annál, mint amit egy doboz szénsavas üdítőital vagy egy előnyös mobil-tarifacsomag megadhat. A történelem 1989-ben megtorpant, s azóta egyre növekvő erővel követel tétet magának – azt pedig túl kevesen értik, hogy ezért a tétért előbb vagy utóbb a vérükkel fizetnek majd.

A szerző kritikus, publicista. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  A belga Axel Witsel és Romelu Lukaku letérdel a Black Lives Matter mozgalmat támogatva az UEFA Euro 2020 bajnokság negyeddöntőjének mérkőzése előtt, Belgium és Olaszország között, az Allianz Arénában 2021. július 2-án, Münchenben. Fotó: Claudio Villa / Getty Images)