Puzsér Róbert: A demokratikus intézmények reformja sürgetőbb, mint valaha

DSC 9668
2021.10.10. 16:27

A demokráciák kilencven év múltán újra válságban vannak. Az önmagukat szabadnak nevező államok a világpolitika színpadán mind gazdaságilag, mind katonailag illiberális tekintélyuralmak kihívásával szembesülnek, miközben a demokratikusnak szánt verseny, mely elméletileg a közös ügyek konszenzuális intézésére és a konfliktusok békés megoldására szolgál, végeláthatatlan acsarkodássá és uszítássá, marketingesek által korbácsolt gyűlöletorgiává válik. A Facebook algoritmusai rendkívüli hatékonysággal élezik a tomboló kultúrharcot, az identitáspolitika meg a sérelmi hisztéria pedig egyre fokozódó ütemben polarizálja és weimarizálja a Nyugat társadalmait. A politika egyre kevésbé racionális vitát, mindinkább jelképek és életérzések összecsapását jelenti. A közélet elaljasulása nyomán maguk a politikusok is egyre hitványabbak: a mindenki által megvetett pályára rossz képességű semmirekellők és néhány naiv idealista mellett csak igazán szociopátiás menedzserek lépnek.

Ehhez fogható válságból rosszabb esetben csak egy súlyos, háborús kataklizma vezetheti ki az emberiséget – jobb esetben a világ sorsáért felelős vezetők talán még időben behúzzák a fékeket, és hozzálátnak a lejárt szavatosságú struktúrák sürgős reformjához. Ami biztos: nincs egyszerű válasz arra, hogy miként is kellene ezt tenniük, hisz közjogi reformok kritikus tömegére volna szükség, hogy a politika kerekét a jelenlegi rossz kerékvágásból kibillentsék.

A képviselő-választás reformja megkerülhetetlen, a jelenlegi rendszerben ugyanis két farkas meg egy bárány szavaz arról, hogy mi legyen a vacsora.

Ezzel szemben a jelöltek és pártlisták kívánatos sorrendjére vonatkozó preferenciális választás a szélsőségesek helyett a mérsékelteknek, a diktátumok helyett a kompromisszumoknak, a szekták helyett a társadalmaknak kedvezne, s gyengítené a pártok meg a pártoskodás szerepét azzal, hogy az „egy ember – egy szavazat” elvét az „egy ember – több szavazat” elvére váltaná.

Kívánatosnak tűnik továbbá a hivatalban tölthető idő maximalizálása. Rendkívül káros működés az, amikor egy politikai osztály oly mértékben elszakad a társadalomtól, hogy tagjai annak problémáit már nem tudják a magukénak érezni. Ha akad is olyan a politikusdinasztiák, a politikus házaspárok, a harminc-negyven éve hatalmaskodó „profik” körében, aki történetesen érdemes a hivatalára, ez rendszerszinten akkor is vállalhatatlan. Így fonódik össze a közhivatal a burzsoáziával – így hozza vissza a leválthatatlan arisztokrácia hatalmi osztályát a polgári társadalmakba. A legtöbb, amire a hatalomba gyökerezett politikai osztály hajlandó, hogy időnként csak az egyik fele kormányozzon, és a másik fele ellenzékeskedjen, aztán cseréljenek. Örvendetes volna, ha az uralmukba belefelejtkezett hölgyek és urak legfeljebb két ciklus elteltével visszamennének a munkaerőpiacra dolgozni és adót fizetni, aztán újabb két ciklus múltán ismét meg lehetne nyitni előttük az utat a politikába.

Legyen már némi fogalmuk azoknak az életéről, akik felett uralkodnak!

Rendkívül fontos lenne minél jobban erősíteni az önkormányzatiságot, minél több jogot és hatáskört telepíteni az intézkedések végrehajtásához közelebb álló, országos adminisztrációnál ellenőrizhetőbb helyi államhoz, melynek tisztviselői egyrészt több regionális vonatkozású információval rendelkeznek, mint az országos vezetők, másrészt pedig a döntéseikkel együtt kell élniük. Szomorú igazság, hogy az elmúlt harminc év valamennyi kormánya csökkentette az önkormányzatok hatáskörét és anyagi forrásait – egyszer s mindenkorra meg kellene szüntetni azt a szemléletet és gyakorlatot, amely a helyi államot a központi állam riválisának tekinti.

Az e-demokrácia intézményeinek alkalmazása által olyan tömegek lennének bevonhatóak a közéletbe, melyek rendszeres népszavazások révén egyre demokratikusabbá tehetnék a politikát. A közvetlen döntéshozataloknak és a részvételi költségvetéseknek a politika mindennapos gyakorlatává kellene válniuk, nem pusztán a jobb döntések reményében, hanem azért az élményért, hogy a hatalmat gyakorlók az embereket polgároknak tekintik, és nem alattvalóknak, akiknek nincs is más dolguk, mint négyévente választani a redvás szendvics meg a gennyes tus között.

A demokráciák kiüresedésének legfőbb oka pedig az, hogy a politika felvásárlása a tőke rendes működésének részévé vált: a multinacionális részvénytársaságok úgy fektetik be pénzüket az állam tisztviselőibe, akárcsak a tőzsde magas hozammal kecsegtető instrumentumaiba. A népszuverenitás ígérete helyett a cégszuverenitás gyakorlata valósult meg, a politikusok ugyanis hiába szavaznak meg maguknak tetemes béreket, a választók csak nem bírják a fizetési versenyt a nagyvállalatokkal. Az óriáscégek kivásárolták az állampolgárokat a szuverenitásukból, így váltak az állami intézmények piaci érdekek kijárószerveivé. A napnál is világosabb, hogy az államok ma már csak olyasmit tehetnek, ami nem sérti a vállalati érdekeket – ezért vánszorog csigalassúsággal az átállás a megújuló energiaforrásokra, ezért nem darabolhatta fel George W. Bush a Microsoftot, és ezért nem darabolhatja fel Joe Biden a Facebookot.

Ezért az az élménye az emberiségnek, hogy senki nem vezeti a világot:

a robotpilóta uralma alatt sodródó történelmet a piac láthatatlan keze a mértéktelen és fenntarthatatlan növekedés útján az elkerülhetetlen összeomlásba hajtja – az állami intézményekben pedig már senki sincs, aki megállíthatná vagy akár csak eltéríthetné a végzetes folyamatot. A megoldás kísérlete csakis a magántőke és az állami szektor hermetikus szétválasztásával kezdődhet: a céges lobbit minden létező eszközzel tiltani és üldözni kell. A cégek vezetőinek meg kell tanulniuk, hogy a kormányzat intézményei nem tőzsdei részvénycsomagok, az államoknak pedig vissza kell szerezniük a cselekvőképességüket, és gazdasági érdekek szolgálata helyett a közérdek szolgálatához kell visszatérniük.

Csakhogy amint a történelemben semmi, úgy mindezek a demokratikus reformok sem valósulnak meg maguktól: a politikai osztályok tagjai nem fognak az ebül szerzett jövedelmükről és hatalmukról önként lemondani – ha az állampolgárok változást akarnak, maguknak kell azt kikényszeríteniük. Erre azonban öntudatlan fogyasztók nem lehetnek képesek: a demokrácia megújításához az önmagáért felelős polgárságnak kell újjászületnie.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Puzsér Róbert. Fotó: Bődey János / Index)

Puzser

„Tizenkét év munkája ez a könyv. A legtöbb, ami tőlem telt.”
Puzsér Róbert.

MEGVESZEM

Elindult az Indamedia média és marketing-kommunikációs kiadványa.

További szakmai tartalmakért kattints és kövess bennünket!

MEGNÉZEM