16:00, December 02.
Ghána 0
Uruguay 0
al-Dzsanúb Stadion H csoport
16:00, December 02.
Koreai Köztársaság 0
Portugália 0
Education City Stadion H csoport
20:00, December 02.
Szerbia 0
Svájc 0
974 Stadion G csoport
20:00, December 02.
Kamerun 0
Brazília 0

Öt pozitívum, amit a koronavírusnak köszönhetünk

D ATI20210424056
2021.11.10. 15:27

A Covid–19-járvány 2019 vége óta tematizálja a bolygó mindennapjait, okoz tragédiákat, kellemetlen helyzeteket és hatalmas vitákat. A döntő dilemma nagyjából leegyszerűsíthető arra a banális kérdésre,  hogy valójában mennyire veszélyes ez a vírus. Annyira nagyon, hogy zárjuk le a társadalmi tereket, korlátozzuk a gazdasági működést, ezzel munkahelyeket tegyünk tönkre, kulturális kereteket bénítsunk meg, és az amúgy is depressziós XXI. századi emberiséget még inkább lelki beteggé tegyük, valamint okozzunk hatalmas, a járványra ránövekedő gazdasági krízist? Vagy csak annyira, hogy vállalni érdemes a vírussal való globális találkozás kockázatát, az ezzel járó esetleges veszteségeket, és lényegében megvalósulhat a back to normal, ezáltal megmenekül a gazdaság és újraindulhatnak a társadalmi-kulturális terek? Erre a kettős alapállásra – ha önmagában nem lenne elég – épül rá még az oltakozás körüli diskurzus. A vita ádáz, és ha kicsit is ki tudunk lépni a buborékokból, mindkettő mellett jó szívvel lehet érvelni, méghozzá azért, mert az igazság az, hogy nagyon keveset tudunk erről a vírusról, és fogalmunk sincs, néhány év vagy évtized távlatából kinek lesz igaza. 

A Terror Management Theory (TMT, magyarul: rettegéskezelési elmélet) az egyik legsikeresebb kortárs (idehaza sajnos alig ismert) szociálpszichológiai irányzat, amely abból indul ki, hogy minden élőlény legalapvetőbb célja az önfenntartás, de mivel mi, emberek tudunk is saját mulandóságunkról, ezért a halál állandó fenyegetést jelent a számunkra. Hogy ezt a fenyegetést le tudjuk küzdeni, és ne legyen folyamatosan a tudatunkban – hiszen így lehetetlen volna teljes életet élni –, fajunk lényegében három védelmi mechanizmust fejlesztett ki: a kulturális identitást, az önbecsülést és az érzelmi jelentőséggel bíró társas kapcsolatokat. Ezek adnak menedéket tudattalan halálszorongásunk elől, ezekbe kapaszkodunk. Azonban a nagy krízisek és az olyan világjárványok, mint ez a pandémia, felerősítik múlandóságunk rémképét, ezzel próbára teszik védelmi mechanizmusainkat.

Számtalan kutatás bizonyította már az elmúlt időszakból, hogy a koronavírus-pandémia lassan átcsúszik egy hosszan tartó pszichodémiába, vagyis a mentális problémák és pszichés zavarok általános erősödésébe.

Ezt csak fokozza a szintén feltartóztathatatlan infodémia, vagyis a médiában megfigyelhető reklám-, hatás- és kattintásvadász-verseny, amely rémisztő címválasztásra, holttestek feletti kegyelettaposásra és a tragédiákban való mártogatásra ösztönzi a sajtó munkatársait. 

A TMT két fontos megfigyelésére szeretném felhívni a figyelmet. Az első szerint akár a lockdown, akár az újraindítás pártján vagyunk, más-más formában, de ugyanaz a motivációnk. Szeretnénk megszabadulni a halálszorongásunktól. Az első csoport inkább a közvetlen (ők úgy mondják: proximális), a másik csoport pedig a közvetett (disztális) védelmet hozza működésbe. Az első szeretne megszabadulni a szerinte az életét közvetlenül fenyegető veszélytől, jelen esetben a vírustól, ezért nyitott a szigorítások felé, a másik szeretné a megszokott és jelenleg megtépázott védelmi rendszereit – kulturális háló, önbecsülés, társas kapcsolatok – ismét megerősíteni, ezért a mielőbbi nyitás felé húz. Talán sokat segíthetne elharapózó vitáinkban, ha jobban megértenénk egymást, és ráébrednénk, álláspontjaink kizárólagossága ellenére is ugyanazzal küzdünk: 

szorongó főemlősök vagyunk. 

A másik fontos üzenet pedig, hogy minden tragédia és minden nehézség ellenére a koronavírus-járványnak vannak pozitívumai is, amelyeket érdemes kiemelni és megérteni, mert ezzel talán épp az egyre inkább eluralkodó pszichodémiát mérsékelhetjük. Ennyi tudományos bevezetés után, és elszakadva a TMT-kutatásoktól nézzünk hát öt szubjektív érvet, amely bizonyítja, hogy a pandémia nemcsak halálhozó, de tanítómester is.

1. A történelem első globális élménye

Az emberiség történetében még nem fordult elő, hogy a világ minden pontján ugyanaz legyen a fő téma. Voltak már világjárványok, világháborúk, de ennyire totálisan még soha nem terjedtek el a bolygón, ráadásul a világ sem tudta ennyire egyszerre és könnyen nyomon követni a történéseket, mint mi a globális internet korában. Sohasem hasonlítottak még egy dél-amerikai sorozatszínész, egy olasz pizzafutár, egy üzbég állattenyésztő és egy nigériai tanító problémái és gondolatai ennyire egymásra, mint most. A Földet a pandémia tette először és valóban globális faluvá, az internet csak megteremtette az infrastruktúrát. Persze szomorú, hogy mindez egy tragikus esemény által történik meg, de ettől még érdemes ízlelgetni, hogy végre mind a nyolcmilliárdan átéltük: egymásra vagyunk utalva. Nagyon is. Ezt az élményt pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni, ha belegondolunk XXI. századi kihívásainkba. 

2. Azért a víz az úr

A tudomány mint a modern kor vallása hosszú ideje ringat bennünket a „jó úton haladunk” álmában. „Ugyan vannak problémák, kisebb kilengések és némi tisztáznivaló, de pár év kutatás, és minden rendben lesz.” Ez a mítosz olyannyira részévé vált a gondolkodásunknak, hogy már nem is mindig észleljük, egyszerűen csak létezünk benne. Az ember nem hinni akar valamiben, az embernek hinnie kell valamiben, különben megőrül. 

A mi korunk istene pedig a tudományos kísérletekre alapuló megismerés, amely majd elhozza az új Kánaánt. Aztán jön ez a mikroszkopikus szar, és mindent tönkretesz.

A tudomány, amely a Holdra röpít bennünket, napenergiát hasznosít és streamelhetővé teszi a celebek szülését, két éve nem tud mit kezdeni vele, egyik nap ezt, másik nap azt mondja. Természetesen nem akarom a tudomány jelentőségét megkérdőjelezni, de talán fontos tanítása ennek a pandémiának, hogy kicsit szálljunk le a magas lóról mi, emberek. Lehetünk akármilyen okosak, csinálhatunk bármennyi csodálatos kísérletet, attól még a természet az erősebb, nem mi. A teremtmény lázadása a teremtő ellen mindig csak bábeli zűrzavarhoz vezet, úgyhogy nagyobb globális szerénység kéretik, több önreflexió és sebezhetőségünk tudomásulvétele.

3. A társas és kulturális terek fontosságának felértékelődése

Egy népszerű pszichológiai irányzat, a mindfulness (tudatos jelenlét) arra hívja fel a figyelmet, hogy életünk nagy részét vagy a múlton való rágódással, vagy a jövővel kapcsolatos aggódással töltjük, tehát kimaradunk a saját jelenünkből. Ezért meg kell tanulnunk a jelenünkbe tudatosan visszatérni, real time átélni és élvezni azokat az élményeket, tapasztalásokat, melyek mellett gyakran elsiklunk. Nos, a mindfulness már a pandémia előtt is divatos volt, de talán most mindenki megérthette a lényegét. A kezdeti bátortalan zavartság után, amit az újranyitáskor megéltünk, mennyire felszabadító volt újra meginni egy kávét, egy sört a teraszon, színházba menni, találkozni, együtt ünnepelni, együtt szomorkodni és a többi. A pandémia megtanított bennünket arra, hogy az élet, a kultúra és a kapcsolataink sokkal színesebbek és értékesebbek, mint azt korábban megéltük. 

4. Ismerd meg önmagad!

Egy szintén közismert pszichológiai irányzat, az egzisztenciális pszichológia (itthon egyre népszerűbb képviselője Irvin D. Yalom) szerint az életünk a nagy, létünk gyökerénél sarjadó kérdésekkel való szembesüléstől válik azzá, ami. Ezt persze igyekszünk kerülni, megspórolni, mert ezek a kérdések félelmetesek, ám ettől még léteznek és tudattalanul is alakítják a gondolkodásunkat. A lezárások és a vírus által teremtett helyzet újdonsága kiszakított bennünket abból a kollektív rutinból, amelyben éltünk, dolgoztunk, tanultunk, és amely nagyon sokszor éppen abban segített, hogy a lehető legkevésbé helyezzük mérlegre saját életünket. Mindig volt valami fontos tennivaló, program, szórakozás, bármi, ami lehetővé tette, hogy elhalasszuk a döntő kérdéseket. A pandémia ennek a kétségbeesett menekülésnek zárta el az útját, és kényszerített rá, hogy szembenézzünk a világ legfélelmetesebb dolgával: saját magunkkal. Az önmagunkkal való érdemi találkozás pedig mindig a nagy változások pillanatait hozhatja el, amikor új esélyt adunk magunknak, hogy életünket tartalmasabbá tegyük. Hogy ki-ki mennyire élt ezzel a lehetőséggel, már személyes ügy.

5. A kapcsolataink letisztulása

A járvánnyal kapcsolatos lezárások elviselése, az így kibontakozó slow life azonban nemcsak arra adott lehetőséget, hogy önmagunk benső kuplerájában elővegyük a porszívót és a virágföldet, hanem arra is, hogy értékeljük a másokkal fenntartott kapcsolatainkat. Az a fajta apokaliptikus érzet, amely indokolatlanul ugyan, de eluralta az első és második hullámot, mindenkinek segítségére lehetett abban, hogy mérlegre tegye ismerőseit. Ha legközelebb jönnének a marslakók, hogy leigázzák a Földet, vagy egy aszteroida vetne véget a világnak, már nagyrészt tudjuk, kik azok, akikkel együtt töltenénk utolsó napjainkat. Pozitívabban megfogalmazva: lehetőséget kaptunk arra, hogy valódi krízishelyzetben vizsgáljuk meg, kik is fontosak nekünk igazán, kik azok, akiknek rövid földi zarándokutunk két legdrágább kincsét, az időnket és a figyelmünket odaadjuk, és akik ugyanezt teszik velünk. 

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője, a Jobbik korábbi elnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Házaspár ül egy étterem teraszán Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdőn 2021. április 24-én. Fotó: Balázs Attila / MTI)



  • Hírek
  • Hírek