Koronavírus adatok

2022. jan. 20.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Ágnes
-5 °C
2 °C

A trianoni revízió felé vezető „harmadik út”

DHTIM1940  90910
2021.11.26. 14:06

A régi Magyarországot a területének, illetve lakosságának mintegy kétharmadától megfosztó, és több mint három millió magyart kisebbségi sorba kényszerítő trianoni békeszerződés revíziója a két világháború közötti magyar külpolitika egyik sarokköve volt. Ugyanakkor a revízió kívánatos módját és mértékét illetően többféle elgondolás létezett egymás mellett. A közvélemény túlnyomó része mindvégig az integrális revízióban, tehát az összes 1920-ban elcsatolt terület visszatérésben reménykedett, míg a különféle baloldali, valamint liberális csoportosulások inkább az etnikai elvű határkiigazítást, tehát a döntően magyarlakta vidékek visszaszerzését támogatták. E két elképzeléstől merőben eltérő módon próbálta meg orvosolni a Duna-medence nemzeti–nemzetiségi ellentéteit a népi mozgalom, amelynek e kérdésben kifejtett állásfoglalásaiból közölt kimerítő válogatást Péterfi Gábor történésznek, az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium kutatótanárának a szerkesztésében frissen megjelent Trianon és a revízió. A népi írók tanulmányai, cikkei és feljegyzései (1920–1944) című kötet.

A rangos társadalomtudományi könyvműhely, az Osiris Kiadó gondozásában napvilágot látott antológia összeállítóját kettős cél vezérelte: egyrészt a kiadványban közölt forrásokat – melyek közül két dokumentum is most először került publikálásra hazánkban – nyilvánossá kívánta tenni a tudományos kutatás számára, másrészt pedig ismeretterjesztő, illetve oktatási szerepet is szánt művének, mivel a pedagógusi tapasztalatai alapján napjainkban a tanításban felértékelődött a szövegelemzés szerepe, amihez hasznos támpontul szolgálhat e munka.

A magyar népi mozgalommal már hosszú évek óta behatóan foglalkozó Péterfi Gábor a könyvében ezen eszmei irányzat legjelesebb képviselőinek – úgymint Féja Géza, Németh László, Szabó Dezső és Tamási Áron – e téren kidolgozott elképzeléseit nyolc fejezetben foglalta össze. A történelmi Magyarország felbomlásának körülményeire válaszokat kereső első résztől, az 1938 és 1941 között nagyhatalmi segítséggel megvalósuló részleges revíziós sikereken át, egészen az 1930-as években született nemzetiségi és geopolitikai tervezetekig húzódik a kötet szellemi íve. Rendkívül hasznos módon minden fejezet a szerző tömör és lényegre törő bevezető soraival kezdődik, ami segít elhelyezni a szövegrészleteket az adott korszakban, egyúttal megkönnyíti az olvasó dolgát a források hátterének értelmezésében.

Miként arra a szerkesztő rámutatott, a népiek elsődlegesen írók voltak, nem politikusok és diplomaták, emiatt nem is rendelkeztek egységes külpolitikai koncepciókkal. A mozgalom legfontosabb céljait Németh László fogalmazta meg, illetőleg képviselte, aki nagymértékben támaszkodott a népiek által a közvetlen szellemi elődjüknek tekintett Szabó Dezső nézeteire. 

Az antológiában ennek okán a legtöbbet idézett szerzőknek Németh és Szabó számítanak, mindenekelőtt pedig Szabó egykori tanítványa, Féja Géza,

aki egymaga nagyjából annyiszor értekezett a külpolitikai eseményekről, mint az összes többi népi író együttvéve.

Az évszázados történeti magyar állam szétesése egy hosszú folyamat végén következett be, amihez Németh meglátása alapján a modern nacionalizmusok 18–19. század fordulóján való megjelenése, valamint ezzel összefüggésben a multietnikus Osztrák–Magyar Monarchiában a nemzetiségi kérdés megoldatlansága vezetett. Hozzátéve, hogy a kis népek nacionalizmusát az első világháborúban győztes antanthatalmak segítették diadalra, miután 1917–18-ra világossá vált számukra, hogy a cári Oroszország összeomlása után a dualista állam nem képezheti Németország keleti ellensúlyát. Az erdélyi származású Szabó Dezső pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyarságnak az osztrákokkal történt 1867-es kiegyezés, és a német dominanciájú Ausztria–Magyarország kereteinek elfogadása helyett a Monarchia más nemzetiségeivel kellett volna megállapodást keresnie az emigráns Kossuth Lajos által (is) szorgalmazott dunai államkonföderáció tervének megvalósítása mentén.

A határok „légiesítése”, valamint a Duna-völgyi népek együttműködése a későbbiek során is a népi írók gondolkodásának homlokterében állt. A világos szerkezetű, és ezért könnyen áttekinthető kötetben külön fejezet tárgyalja ezt a kérdéskört. Hangsúlyosan állást foglaltak a térségben élő kis nemzetek összetartozása és sorsközössége mellett. Németh László például egyenesen „tejtestvérekként” írt róluk, akikkel „egy sors száraz emlőjét” szopja a magyarság. 

Németh és Féja Géza is pártolta az egységes Közép-Európa eszméjét, amely önálló erőközpontot alkothatna a nemzetiszocialista Németország, valamint a bolsevista Szovjetunió szorításában.

Ehhez az itt élő etnikumoknak felül kellene emelkedniük az egymás közötti, nemritkán igen éles nézeteltéréseinken, és a közös érdekeikre, illetve az ugyancsak közös történelmi hagyományaikra építkezve együttműködni. A magyar népiek által a megbékélés, a „tejtestvériség” kiindulási alapja az etnikai revízió lett volna, az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer elhibázott döntéseinek részbeni felülvizsgálata, hiszen ahogyan Féja Géza 1933 tavaszán papírra vetette: „Közép-Európa mai válságos helyzetéért elsősorban a békeszerződések felelősek.”  

A ’30-as évek második felében azonban a köztes-európai kisnemzetek egymással történő kiegyezése helyett két nagyhatalom, Németország és Olaszország rajzolta át a régió térképét. Az antológia gerincét azon jó érzékkel válogatott szövegek teszik ki, amelyek alapján képet kaphatunk arról, miként viszonyultak a népiek a Berlin és Róma segítségével 1938 és 1941 között négy részletben (1938-ban az első bécsi döntés révén visszatért a Felvidék déli, illetve Kárpátalja délnyugati sávja, 1939 márciusában a Magyar Királyi Honvédség visszafoglalta Kárpátalját, 1940-ben visszakaptuk Észak-Erdélyt, 1941 tavaszán pedig honvédjeink a néhai Délvidék egy részét szerezték vissza) megvalósult revíziós eredményekhez.  

A felvidéki Léváról származó Féja Géza az önmagát független politikai napilapként meghatározó Magyarország tudósítójaként járta be a visszatért országrészeket. Péterfi Gábor az általa készített riportokat elemezve arra hívta fel a figyelmet, hogy az író – a politizáló közvélemény döntő többségéhez hasonlóan – nem mérte fel eléggé a terület visszacsatolások tágabb, nemzetközi összefüggéseit. Az első bécsi döntést követően példának okáért egyetlen cikkében sem szólt a nagyhatalmak meghatározó szerepéről, hanem a sikeres revíziót a cseh „beolvasztó politika” kudarcából, valamint a két világháború között a nemzeti öntudatában megerősödött felvidéki magyarság hősies helytállásából eredeztette. Három esztendő múltán, a délvidéki bevonulás idején is az országgyarapítást a magyarság államalkotó képességének tulajdonította Féja, aki az első felesége, Farkas Gizella révén, bácskai kötödéssel is bírt.

Féjával szemben ugyanakkor Szabó Dezső például 1939-ben nyílt levelet intézett Imrédy Béla kormányfőhöz, amelyben óva intette a miniszterelnököt attól, hogy hazánkat a további területi nyereségek miatt a háborúra készülő tengelyhatalmak járszalagjára fűzze. Ehelyett a semlegesség politikája mellett tört lándzsát, kiemelve, hogy népünknek „semmi érdeke, hogy belekeveredjék az eredeti, keleti és a lemásolt nyugati bolsevizmus küzdelmébe.” De Németh László is aggódva jegyezte meg a második bécsi döntés után született Erdély ünnepére címet viselő írásában, hogy 

a revízió okán a németeknek és az olaszoknak lekötelezetté vált ország akár véglegesen is elveszítheti a saját további sorsának irányítását.

Szavai szerint: „Mi bármely rész-revízió, ha egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé?”

S bár a részleges revízió eredményeit a magyar társadalom túlnyomó része lelkesedéssel üdvözölte, eme kötet ismerteti, hogy a terület visszacsatolások módjával kapcsolatban milyen nézetkülönbségek feszültek a népi írók között. Akik ugyan a Trianonban megcsonkított Magyarország legfontosabb problémáit, köztük a revízió kérdését is, egy általuk „harmadik útnak” nevezett szellemiség jegyében kívánták megoldani, Péterfi Gábor művéből mégis kiolvasható, hogy a céljaikhoz olykor más és más „ösvényen” át akartak eljutni. Ezen gazdag gondolati hagyomány felmutatása az antológia nagy erénye, melyet illetően igazat adunk a könyv hátsó borítójára ajánlót jegyző kiváló történésznek, Papp Istvánnak, aki szerint a kiadványban közölt „régi vitacikkek nyelvezete, stiláris igényessége, műveltséganyaga, a geopolitikai horizont tágassága üdítően hathat nemcsak a jelen korunk publicisztikai vitáin edződötteknek, hanem a magyar múlt rejtett eszmei kincsei közt búvárkodók számára is.”

A szerző a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: 1940 -  A Csíkszereda közelében fekvő Csíkcsomortánról érkezett férfi kezében irredenta transzparenssel a Magyar Királyi Honvédség erdélyi bevonulásakor. Fotó: MTI / Hadtörténeti Intézet)



  • Vennék
  • Bankszámla