Puzsér Róbert: Ellen kell állni mindkét oldal agymosásának

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ha így kezdeném ezt a szöveget, az Európai Bizottság iránymutatása szerint nem lennék politikailag korrekt, nem lennék eléggé szenzitív, nem lennék kellően európai és demokrata. Hisz a fenti bináris megszólítással kirekeszteném a számomra fontos emberek köréből az egyéb identitású személyeket, s annak jelét adnám, hogy két nemet tartok számon, a hölgyeket pedig gyengébbeknek tekintem, máskülönben miért köszöntöttem volna őket előbb, mint az urakat? 

Picit persze túlzok, hisz az Európai Unió már visszavonta ezt az iránymutatást, amely amúgy is csak az államszövetség bürokratáira vonatkozott – én, aki a fényességes centrum magasságos elitjétől távol szólítgatok meg embereket, bizonyára kapok még pár évet, hogy megtanuljam a globális újbeszélt, melyben 

Bár gyakran szórakoztatom magam a woke-mozgalom sérelmeivel és követeléseivel, az azonban csak az Európai Unió ajánlásából derült ki számomra, hogy már a „homoszexuális” kifejezés is elavult, boomer udvariatlanság – sőt: a „meleg” és a „leszbikus” szavakkal is baj lehet, a nyelvhelyességi dokumentum ugyanis a „meleg személy” megnevezést ajánlja. A forradalom nem pusztán a gyermekeit falja fel egyre gyorsuló ütemben, hanem a nyelvet is, előételnek pedig, úgy tűnik, épp a maga által korábban alkotott kifejezéseket szánja. Azzal, aki hosszabb időre nyaralni megy, és ezalatt nem olvassa a progresszív sajtót, könnyen megeshet, hogy bár európai polgárként távozott, mégis a patriarchátus és a fehér felsőbbrendűség képviseletében tér vissza. Ezért hasznosak az ajánlások, melyek segítségével a jó állampolgár gyorsan alkalmazkodhat a megváltozott érzékenységekhez és az azokhoz tartozó alapvető civilizációs elvárásokhoz.

A magyarokat ez persze nem különösebben érinti, hisz az Orbán-kormány valósággal sportot űz a politikai inkorrektségből és főleg a homoszexuálisok megbélyegzéséből. Míg Magyarországtól nyugatra azt követeli az elit, hogy mindenki felejtse el a nemekre vonatkozó személyes névmásokat, addig Orbán Viktor még azt a jogot sem biztosítja a melegeknek, hogy összeházasodjanak, vagy hogy intézetben élő, árva gyerekeket magukhoz vegyenek, és szeretetben felneveljenek. Egyik oldalon megszállott genderaktivisták hisztériáznak, akik agresszív és integrálhatatlan muszlimokkal akarják elárasztani Európát, miközben biztonságos térré próbálnak formálni minden utcasarkot, ahol többé se vicc, se fütty, se bináris személyes névmás nem hangozhat el, a másik oldalon meg összeáll Marine Le Pen, Matteo Salvini, Mateusz Morawiecki és Orbán Viktor szövetsége, hogy a kulturális baloldal erőszakos érzékenyítésének megszállottságával a nemzeti radikalizmus barbár erkölcseit és alufólia sisakos összeesküvés-elméleteit állítsa szembe.

Az, hogy az Európai Bizottság szerint a „karácsonyi szünet” fogalma sérti a bevándorlók érzékenységét, úgyhogy kéretik téli szünetnek nevezni, nem nagyobb elmebetegség, mint azt képzelni, hogy egymás alapvető tisztelete, az empátia és a kultúra minimumának gyakorlása nélkül élhető társadalmak működtethetők. Az európai politika ugyanolyan rohamosan és végletesen polarizálódik, mint az amerikai közélet vagy a magyar hétköznapok. A norvég posta karácsonyi reklámja, melyben a Mikulás egy ötvenes férfival csókolózik, épp annak az érmének a másik oldala, melynek egyik oldalán a magyar kormány társadalmilag teljesen konszenzuális kérdésekről rendez népszavazást, csak hogy a homoszexuálisokat a pedofilokkal összemossa. Ennek az újra meg újra feldobott érmének számos neve ismert: identitáspolitika, polarizáció, hideg polgárháború, kultúrharc, weimarizáció, társadalmi közgyűlölet – mindegy, hogy épp melyik oldalára esik: az elit mindenképp nyer, a társadalom mindenképp veszít. 

A kétoldali identitásdiktátumra egyetlen helyes válasz létezik: ellen kell állni mindkét oldal agymosásának. Európa polgárainak fel kell ismerniük, hogy a kurzusok politikai tisztjei a maguk által termelt irritációs üzemanyaggal kölcsönösen egymás kohóit fűtik. Európa polgárainak fel kell ismerniük, hogy bármelyik oldalra álljanak is a kultúrharc frontján, választásuk mindkét szekértábornak megfelel. Bibó István szerint demokratának lenni annyi, mint nem félni. Egyetlen polgárnak sem szabad félnie a woke szellemétől, mert akkor az illiberális intolerancia védősáncai mögé menekül, és egyetlen polgárnak sem szabad félnie a trollkurzus barbárságától, mert akkor a kultúrbalos komisszárok szellemi védnökségének oltalmába vonul.

A polgári társadalmak tagjainak fel kell ismerniük a szekértáborok egyetlen közös titkát: az egymás ellen vívott epikus harcuk nem egyéb, mint marketing-szemfényvesztés önmaguk történelmi törvényszerűségének igazolására – a közép a valódi ellenségük.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Gombkötő Emma / Index)