Miért kockáztatnak a „tisztánlátó” hívők és az oltásszkeptikus racionálisok?

Hónapok óta olvasom, figyelem a pandémiával kapcsolatos posztokat, kommenteket, megosztásokat, ismerőseim és ismeretlenek állásfoglalásait. Úgy látom, hogy a koronavírus-vakcinák elutasítóinak markánsan két nagy csoportja van, e két tömb között számottevő kulturális és mentális természetű eltérés figyelhető meg. 

A konteóhívők a normakövető emberekben látják az irányított tömeget, miközben a zavaros világmagyarázatokkal való kritikátlan azonosulás pont őket teszi birkákká. Ebbe a tömbbe tartoznak továbbá az ezoterikus tanok hívői, a paranormális jelenségek fürkészői, a modern civilizációt elutasítók, a laposföldhívők, a földönkívüliekkel harmadik típusú találkozó élményét átélők. Ugyanakkor ehhez a táborhoz tartozik számos, a korábbi gazdasági-pénzügyi válságban ellehetetlenült, csalódott és frusztrált, a modern világ valamennyi intézményében bizalmát vesztett ember is, azok, akik számára világértelmezési keretként szolgál mindazon hit, eszme vagy téveszme és paranoia, amely köré szerveződik az elutasító attitűd. Színes szubkultúra ez, amelynek az internetes közösségi oldalak virtuális közösségi teret teremtettek. A körhöz tartozók eszmecseréje, közösségi aktivitása a véleményeket, beállítódásokat megerősítő álhírek, kontrollálhatatlan tartalmak fogyasztásából és vég nélküli megosztásából áll. Az oltástagadók kizárólag emocionálisan viszonyulnak a vírushelyzettel kapcsolatos hírekhez, állásfoglalásokhoz és intézkedésekhez, meggyőződéseikben érzelmi-indulati elemek dominálnak, félelmeik és szorongásaik tükröződnek vissza. A vírus- és oltásellenes nézeteket felerősíti az egyébként nem praktizáló orvosok és kamudoktorok szerencsére nem túl népes csapata. A százezres nagyságrendű virtuális közösségeket létrehozó áltudományos posztgyártók mögött viszont feltűnnek a gyógyhatásúként hirdetett placebokészítmények forgalmazói, akiknek poszterei hihetetlen vehemenciával átkozzák vélt riválisaikat, az „életellenes” egészségipart és a gyógyszerlobbit.

Az oltástagadók csoportjában nagyon erősen hat a kognitív disszonancia, a tényeket a saját nézeteikhez igazítják, az információk szelektálásánál nem a hiteles vagy hitelesíthető forrás, hanem a saját vélekedést megerősítő tartalom dominál. Éppen ezért az ebbe a tömbbe tartozó emberekre nem lehet észszerű, tudományosan megalapozott érvekkel hatni. Az orvosok, tudósok, politikusok meggyőző kommunikációjának hatásfoka nullához közeli számukra. Ugyanakkor nem elhanyagolhatók a populáris kultúra mértékadónak tartott reprezentánsainak, zenészeknek, sportolóknak, celebeknek, internetes véleményvezéreknek a megnyilvánulásai. A szelektív észlelés mechanizmusa persze itt is működik, az oltástagadók kizárólag azoknak az állásfoglalásaira figyelnek, akik megerősítik a téveszméiket. (Pataky Attila megint jó munkát végezett.)

A pandémia lefolyása alapvetően különbözik az olcsó thrillerek és katasztrófafilmek tematikájától: a fertőzés nem hozta el a zombiapokalipszist, a túlélők nem járnak hordákban boltokat fosztogatva, a világjárvány nem ásta alá a civilizációnkat. Ergo a Covid nem is annyira veszélyes: „a szomszéd is megúszta egy kis orrfolyással”, „a járvány a krónikus betegekre veszélyes”, „legtöbben az alapbetegségükben amúgy is meghaltak volna”. Másrészt a kételyt erősíti az a tény, hogy az oltottak is megfertőződhetnek, a vakcina elsősorban nem a vírus ellen véd, és mellékhatásai nagyon ritka esetben akár súlyosak is lehetnek. A mérlegelést nem könnyíti meg, hogy több, eltérő technológiával készült vakcina van forgalomban, a WHO és a nemzeti hatóságok állásfoglalásai az idők folyamán változnak, valamint a járványhelyzet és az intézkedéseket megalapozó információk kevésbé transzparensek. Az oltásszkeptikusok racionális alapállásból alakítják ki a viszonyukat a járvánnyal kapcsolatos intézkedésekhez, különös tekintettel az oltás szükségszerűségére. E közösség tagjai folyton mérlegelnek, de a rendelkezésre álló, hiteles, ugyanakkor nagyon szűkös információk alapján alulbecsülik a fertőzés okozta megbetegedés kockázatát, viszont túlbecsülik az oltások rizikóját. Alapvetően torzít a valóságészlelésük. A vakcinák teremtette védelemnek paradox módon csekély a láthatósága, hiszen az egészséges állapot a normális, a megbetegedés az extrém állapot. Ezért is van hírértéke és kap széles sajtónyilvánosságot a vakcina okozta mellékhatás. Horribile dictu: volt már több ember – ha nem is hazánkban –, aki sajnos meghalt az oltást követően, mert a vakcina hatóanyaga felerősített egy létező, de korábban nem diagnosztizált szervi rendellenességet. Hasonló módon a mogyorókrémvaj fogyasztása miatt is vesztették életüket emberek, és a moziban is halt már bele a rémületbe a horrorfilmre jegyet váltó.

Utóbbi, rendkívül szórványos, statisztikai értelemben releváns számosságot nem mutató esetekben a közvélemény mégsem az édesség vagy a film fogyasztásának tudja be az elhalálozás okát. Persze nem kötelező nutellás kenyeret enni, sem moziba járni. Jelenleg az oltás sem kötelező. Viszont a nasi vagy a szórakozás kizárólag az egyén vélt jólétét szolgálja, ellentétben a vakcinákkal. A szkeptikusok azt mondják, ismeretlen az oltóanyag összetétele (most a másik tábor chipbeültetéssel kapcsolatos idiotizmusáról ne beszéljünk). Amikor a szkeptikusnak brutálisan fáj a foga, és megkérdezi az orvos, hogy a foghúzás vagy gyökérkezelés előtt beadhatja -e az érzéstelenítő injekciót, mennyien mérlegelnek? Hányan érkeznek úgy a fogászatra, hogy elolvassák a kezelés során alkalmazott lokális anesztézia mellékhatásait? Aztán a kételkedők azt is mondják, hogy a vakcinák hosszú távú hatása nem ismert. Ez igaz. De a halálos betegek (vagy hozzátartozójuk) mekkora hányada mérlegelne, ha megkaphatna egy ígéretes, de még a klinikai tesztelés fázisában járó kísérleti terápiát? Igaz, a koronavírus-fertőzés okozta megbetegedés halálos veszélye nem látható előre. Vagy mégis?

A kockázathoz való viszonyban nagy hasonlóság mutatkozik a két tábor között. Az oltástagadók a pandémia egyéni kockázatát nullának tekintik, az oltásszkeptikusok minimálisnak. Ugyanakkor a vakcina kockázatát az oltástagadók a népirtáshoz mérik, a kételkedők az egyéni rizikót túlzottan nagynak vélik.

Ez így nem fair. Ugyanis az oltásellenesek, -tagadók és -szkeptikusok, tehát az oltatlanok is megfertőződhetnek, meg is betegedhetnek, nagy mintás adatbázisok alapján lényegesen nagyobb eséllyel, mint az oltottak. És tegyük hozzá, a nemzetközi kutatások adatai alapján hússzor nagyobb eséllyel meg is halnak az oltottakhoz képest. Ha az oltatlanok megbetegednek, ugyanúgy igényt tartanak a támogatott gyógyszerekre, szükség esetén térítésmentes orvosi ellátásra, intenzív terápiára, mint mindenki más. Vakcinakockázatot kerülő magatartásukkal nagyobb terhelést támasztanak az egészségügyi ellátórendszerre, ezzel másokat, így oltott társaikat fosztják meg az ütemezett egészségügyi ellátások, tervezett műtétek igénybevételének lehetőségétől. A kapacitáshiány miatt diagnosztikai és a terápiás ellátások időben való elhúzódása pedig jelentősen lerontja a krónikus betegek gyógyulási és túlélési esélyeit. Emellett eltörpül az a probléma, hogy a szükséges mértékű, kilencven százalékot meghaladó közösségi immunitás hiánya miatt beláthatatlanul hosszú ideig kell együtt élnünk a vírushelyzettel, a korlátozásokkal, a gazdasági problémákkal és az egyéni komfortérzetet mérséklő maszkhordással. Az abnormális állapottal.

Nem tartom járható útnak a védőoltás kötelezővé tételét. Nem a bizalom hiánya miatt, jómagam már három alkalommal szavaztam bizalmat a vakcinának. A kötelező oltás olyan indulatokat, társadalmi konfliktusokat szülne, amelyek tovább gyengítenék a társadalmi kohéziót, még inkább mérsékelnék a demokratikus intézményrendszer társadalmi legitimációját. Az én javaslatom, hogy az egyén és a társadalom közösen osztozzon mindenféle kockázaton. Ha az állampolgár él az oltás lehetőségével, mérsékli a pandémia társadalmi kockázatát. Ezt az egyéni kockázatvállalást el kell ismernie az államnak; a foglalkoztatottak esetében az egészségbiztosítási járulék legalább egyhavi összegének visszatérítésével, ha az oltás ellenére mégis megbetegszik az egyén, százszázalékos táppénzzel. Az inaktív népesség esetében állami cafetériával. 

Legyen az ő esetükben a koronavírus okozta megbetegedés esetében a jelenleginél kisebb mértékű, például 25 százalékos a járadék keresőképtelenség esetén, kisebb legyen a társadalombiztosítás által finanszírozott támogatás mértéke a koronavírus-fertőzés okozta megbetegedésre felírt gyógyszereken, a kórházi ellátások költségét részben térítse meg az oltatlan ellátott. Ha a kockázatok mérlegelésénél ez is szempont lenne, biztos vagyok benne, hogy növekedne az oltási hajlandóság. Akár számottevő mértékben. Az egyoldalúság semmiben sem szerencsés: a szerelemben sem, a kockázatvállalásban sem. Én oltottként elfogadom az oltatlan önrendelkezési jogát, az oltást elutasító fogadja el a kockázat megosztását. Mindannyian jobban járunk.

A szerző szociológus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Oltásellenes tüntetők felvonulása 2021. december 4-én Bécsben. Fotó: Michael Gruber / Getty Images)