KGST-országként szerepelünk a medve halállistáján

GettyImages-170804993
2022.02.27. 10:56

Mindenki ismeri a szakállas viccet, hogy elterjed az erdőben a hír: a medvének van egy halállistája, és az erdő lakói találgatni kezdenek, vajon ki lehet rajta. Ukrajna már biztos... Most is sok elemző úgy találgatja Putyin távlati céljait, mintha nem jelentette volna be nyilvánosan ezeket már decemberben a NATO-val szemben támasztott orosz biztonságigarancia-igények formájában, mert ezek alapján Moszkva egyértelmű végcélja az egykori KGST-térség feletti befolyás visszaszerzése

Emberileg érthető ugyan, ha ilyenkor az elemzők a napi aktualitások alapján próbálnak véleményt alkotni, de egyetlen háború tényleges okaira és kimenetelére nézve sem lehetett még soha érdemben következtetni a kitörésekor kialakuló hadihelyzetből. Ez csak nagyobb távlatból lehetséges, főleg miután maga Putyin is már előre nyilvánvalóvá tette fő stratégiai céljait.

'56-ban nagyon hasonló történelmi tapasztalatunk volt, mint most az ukránoknak

Saját történelmünk tükrében érthetjük meg közelebbről, mi is zajlik most Ukrajnában, mert a Nyugat pontosan ugyanúgy buzdított minket az oroszokkal szembeni ellenállásra 1956-ban, mint az ukránokat a narancsos forradalommal, illetve utána az Euromajdannal... és pontosan ugyanúgy hiú reménynek bizonyul most is, hogy a Nyugat érdemben közbelépne vagy megvédené az általa oroszellenes fellépésre feltüzelt népeket, ahogyan 1956-ban ez üres ígéretnek bizonyult nálunk. Ilyen az, mikor kisebb népek függetlenségi törekvéseit eszközként használják fel nagyhatalmi játszmákban. Ha vannak a történelemben könyörtelen szükségszerűséggel ismétlődő leckék, ez bizonyosan ilyen, mert a nagyhatalmi érdekek minden más szempontot felülírnak. Főleg háborúkban.

Ukrajna abban más és különleges státuszú, hogy egymástól markánsan különböző két részből áll: van egy „európaibb”, ukrán többségű nyugati része, és egy orosz többségű keleti része. Henry Kissinger, az amerikai külpolitika máig magasan legkiemelkedőbb alakja már 2014-ben, az Euromajdan-válság idején megjövendölte: ha a nyugati külpolitika célja nem az ország két részének megbékítése és az, hogy Ukrajna híd legyen az oroszok és Európa közt, hanem az a stratégiai cél, hogy a nyugati részt a keleti orosz blokkal szemben egyoldalúan támogatva még inkább sarokba szorítsák Moszkvát, annak nagyon hamar tragikus következményei lesznek. Igaza lett

Nemcsak elvakult putyinisták tették felelőssé a nyugati Ukrajna-politikát a kiélezedő konfliktusért.

Hatalmas tévedés azt hinni, hogy csak a putyinista jobboldali sajtó Moszkvából távirányított narratívája az, hogy ezt a konfliktust egy nyíltan oroszellenes nyugati külpolitika provokálta ki. Kissinger, aki az amerikai külpolitikában mindenki másnál mélyebben ismeri az orosz történelmet, ismételten figyelmeztetett a veszélyre, hogy a medvét nem szabad sarokba szorítani, mert azzal gyakorlatilag kikényszerítjük, hogy támadjon. Márpedig a nyugatbarát ukrán fordulat kikényszerítése előbb softpropaganda-eszközökkel („narancsos forradalommal”), majd a kifejezetten polgárháborús helyzetet provokáló Euromajdannal pontosan a medve geopolitikai sarokba szorítását jelentette – különösen a balti országok NATO-integrációjával megfejelve. A kettő együtt már kifejezetten bekerítési manőver volt Moszkvából nézve.

Kissinger világosan látta és megfogalmazta már 2014-ben: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszországnak Ukrajna sosem lehet külföld, sosem csupán egy másik ország. Az orosz történelem azzal kezdődött, amit Kijevi Rusznak neveznek. Az orosz vallás is onnan terjedt el.” Vagyis az oroszok számára Ukrajnának nemcsak geostratégiai jelentősége kiemelkedő és nemcsak az ország rendkívül gazdag erőforrásai miatt fontos érdekszférájukban tartani, hanem Ukrajna az orosz identitás integráns része... bizonyos értelemben még inkább, mint mondjuk, nekünk Erdély.

Most mit nem értünk? A nagyhatalmi logika mindig így működött

Pont így működött mindig a nagypolitika: amikor Oroszország átmenetileg meggyengült, a Nyugat addig nyomult korábbi érdekszférájának elfoglalásában, ameddig csak tudott. Most meg Putyin elérkezettnek látta az időt, hogy a Nyugat meggyengülését kihasználva visszaszerezze mindazt, amit csak tud. Vajon min vannak most sokan úgy megdöbbenve, amikor a történelemben ez sose volt másképp?

Maga Amerika és a NATO adott szabad kezet Putyinnak a háborúhoz azzal, hogy eleve kizártak bármilyen katonai beavatkozást Ukrajna védelmében. Bár Putyin már jóval régebben tudhatta, hogy a Nyugat nem fog érdemben beavatkozni, egészen pontosan a Krím elfoglalása óta, ami 2014-ben közvetlen válasz volt az Euromajdanra. 

Miről árulkodik a Budapesti Memorandum megsértése?

A Budapesti Memorandumban az USA, Nagy-Britannia és Oroszország garantálták Ukrajna területi integritását, cserébe azért, hogy Ukrajna végképp átadott minden területén található nukleáris fegyverzetet. Nemcsak Ukrajna számára volt tragikus üzenet a jövőre nézve az, hogy a Budapesti Memorandumot aláíró USA és Nagy-Britannia semmilyen komolyabb lépést nem tett a Krím annektálásakor. A térségben legfontosabb amerikai szövetséges Lengyelország külügyminisztere, Sikorski ezután tett zárt körben olyan kijelentést, hogy igazából nem számíthatnak Amerikára. A lengyel történelemben túl közeli traumatikus emlék, hogy a szerződésben garantált brit–francia hadba lépés elmaradt, mikor Hitler lerohanta Lengyelországot és teljesen magukra maradtak, ahogy most Ukrajna is. Kérdés, vajon mit érnek az ilyen írásos formában is megerősített szerződéses garanciák, ha a gyakorlatban pont akkor nem érvényesülnek, amikor szükség lenne rájuk? 

Kérdés, mit ér akár a NATO-garancia egy olyan destabilizálódó világban, ahol minden ország egyre inkább csak magára számíthat. 

A Krím elfoglalása után Putyin most újra nyíltan megszegi a Budapesti Memorandumot, megszállva újabb és újabb ukrán területeket... de vajon csak ő szegi meg? Dehogy csak Putyin veszi semmibe saját vállalásait, mert az USA és Nagy-Britannia sem tesznek eleget a Budapesti Memorandumban vállalt kötelezettségeiknek, hiszen a vak is láthatja, hogy egyáltalán nem garantálják Ukrajna területi integritását. Akkor mire számíthatunk? Marad az, amit erőből el lehet érni az adott helyzetben. Háborúval.

Aggasztó inkompetencia-jelek nyugati vezetők részéről

Ebben a helyzetben különösen aggasztó, ha egy brit védelmi miniszter olyanokat mond a tiszti kar előtt az ukrán válságról, hogy „Putyin teljesen begőzölt”, de a britek akár „ma is megtehetik azt, amit 1853-ban a krími háborúban, mikor elfenekelték I. Miklós cárt”, aki „ugyanazt a hibát követte el, mint Putyin, mert nem voltak barátai, szövetségesei”. Stílusában és tartalmilag egyaránt szürreálisan felelőtlen kijelentés, mintha a brit védelmi miniszter nem tudná, hogy 1853-ban még az oroszok nem rendelkeztek olyan nukleáris arzenállal, aminek a bevetését Putyin most egyértelműen kilátásba helyezte, amennyiben valamelyik ország beavatkozna az ukrán hadszíntéren, hogy „elfenekelje”... és mintha az is elkerülte volna a brit védelmi miniszter figyelmét, hogy Kína februárban ünnepélyesen kiállt Putyin NATO-val szemben támasztott védelmigarancia-igényei mellett, ami elég nyilvánvalóan cáfolja azt a vélelmet, hogy Moszkvának ne lennének szövetségesei. 

A brit külügyminiszter asszony sem maradt le a kínossági versenyben, amikor azt találta mondani, hogy sosem ismerné el az orosz fennhatóságot a rosztovi és a voronyezsi régiókban, elárulva totális tudatlanságát, hogy ezek mindig is orosz területek voltak... Hogy lehetséges, hogy a legmagasabb pozíciókban ilyen inkompetens figurák lehetnek ma vezető nyugati hatalmaknál, akiknek gyakornoki állást sem illene adni abban a minisztériumban, amit momentán ők vezetnek? Egészen komolyan kérdezem, mert sajnos egyik miniszteri megnyilvánulást sem viccnek szánták.

Putyin nyíltan deklarált végcélja a KGST-országok visszakerülése az orosz érdekszférába.

Sokan találgatják most, mi lehet Putyin célja a háborúval, pedig egészen nyíltan deklarálta már decemberben globális stratégiai céljait, amikor biztonsági garanciákat követelt a NATO-tól, aminek elérése a háború voltaképpeni végcélja. Persze, az világos, hogy Putyin minimális célja a háborúval Ukrajna demilitarizálásának kikényszerítése, feltehetőleg azzal kiegészítve, hogy valamilyen oroszbarát kelet-ukrán bábállam jöjjön létre. Logikus lenne az is Moszkvából nézve, hogy az orosz területeket valamilyen szárazföldi korridor kösse össze a Krímmel, bár ennek igényét nyilván csak akkor jelentenék be, ha sikerül a korridort megszállniuk. Eddig világos és nem sokban érint közvetlenül minket, magyarokat a dolog. Csak hát beszélni kell arról is, hogy ennél jóval messzebb menő stratégiai követeléseket támasztott Putyin a NATO-val szemben a háború megkezdése előtt, amiről december óta tragikusan kevés szó esik az elemzésekben, pedig ebben már vastagon érintett a mi térségünk is: lényegében visszakövetelte az egész Jalta nyomán garantált orosz érdekszférát, benne a visegrádi országokkal. Mert mit is jelent a NATO-nak decemberben benyújtott „biztonságigarancia”-követelések közt az a kitétel, hogy a NATO „az 1997-es szintre csökkenti katonai infrastruktúráját”? Nem kevesebbet, mint azt, hogy az 1997-ben csatlakozott országok, köztük Magyarország NATO-tagsága katonailag semmissé válna.  

Kínos belátni, de a nagyhatalmi logika szerint legitim a jaltai status quo helyreállítását követelni.

A tények kedvéért érdemes leszögezni: a sok évszázados nagyhatalmi logikát követve ez a követelés egyáltalán nem egy őrült diktátor lázálma, hanem tökéletesen reális és logikus, sőt abszolút legitim követelés – akkor is, ha történetesen nekünk nem tetszik. Mert a világháborút lezáró nagyhatalmi alkuk (Jalta, Potsdam) által rögzített status quo felrúgása óhatatlanul magában hordta egy ilyen nagyobb fegyveres konfliktus bekövetkeztét. A béke alapvetően csak addig garantált, amíg a nagyhatalmak tiszteletben tartják a világháború nyomán rögzített status quo-t... amit először a Nyugat szegett meg a kelet-európai EU- és NATO-integrációval, illetve Ukrajna nyugatos fordulatának kiprovokálásával. Hogy mivel járna a status quo teljes felrúgása? Természetesen világháborúval. Ezt most a Nyugat bármi áron el akarja kerülni, ami viszont már viszonylag rövid távon ahhoz hasonló engedményekhez vezethet, mint amilyen a Müncheni Egyezmény is volt a Harmadik Birodalom előrenyomulásakor. Nyilván sok függ majd az orosz–ukrán háborúban elért orosz katonai sikerektől. Vajon meddig mehet a Nyugat az engedményekben? Elmehet vajon addig, hogy Putyin maximális követeléseinek is engedve a visegrádi térség teljesen visszakerülne az orosz érdekszférába? Valószínűbb egyelőre, hogy tartósan nyugati-orosz ütközőzóna marad térségünk, ami azonban nem sokkal szívderítőbb perspektíva. 

Hogy mire jók a bejelentett szankciók? Európa gyengítésére...

Az oroszokkal szemben bejelentett nyugati gazdasági szankciók ne tévesszenek meg senkit! Ezek globálisan leginkább Európát gyengíthetik sajnos. A gázár már a háború első napján 62%-kal emelkedett a nemzetközi piacokon. Kérdés: ennyire elszálló energiaárak mellett meddig lehet fenntartani a rezsicsökkentés politikáját? 

Mivel épp a gáz a legfőbb bevételi forrása és geopolitikai fegyvere Oroszországnak, egyelőre nem úgy néz ki, hogy ez a pozíciójuk gyengülne a konfliktusban. Sőt. A gazdasági szankciók nem fogják térdre kényszeríteni Oroszországot, viszont továbbra is ellehetetlenítik azt a gazdasági-politikai fejlődést, amiben nem az energiahordozókra és a katonai hatalomra épülne csupán az ország ereje, hanem egy olyan diverzifikált gazdaság fejlődhetne ki, ami egy ponton elvezethetne egyfajta belső (organikus) demokratizációhoz is. Sajnos a nyugati stratégák közt törpe kisebbséget képeznek azok, akik szerint nem kéne félni egy gazdaságilag így megerősödő Oroszországtól, sőt: pont ezáltal lehetne elérni azt a célt, ami most üres és kontraproduktív propaganda marad, hogy valamilyen nyugatias értékrend és demokratizáció gyökeret verhessen abban a térségben. A szankciók tehát konzerválják az autoriter rezsimet Moszkvában és konfliktusos viszonyát Európával.

Mégis mire számíthatunk most és miért zsákutca diabolizálni vagy isteníteni Putyint?

A nyugatbarát tábor diabolizálja, az egyre szélsőségesebben jobboldali tábor pedig isteníti Putyint és Kárpátalja visszaadását várja tőle. Mindkettő tévút. Putyin egy sok évszázados orosz geostratégiát képvisel meglehetősen kíméletlen következetességgel, ami legfeljebb az ország átmeneti hanyatlása után tűnhetett most hirtelen új fejleménynek.

Kissinger e tekintetben is nagyon találóan fogalmaz: „A Nyugat számára Vlagyimir Putyin diabolizálása nem annyira egyfajta politikai platform, mint inkább olyan alibi, ami ennek hiányáról árulkodik.” 

Most ennek az alibinek a kimaxolását láthatjuk: mennyivel könnyebb Putyint agresszornak, véreskezű diktátornak kikiáltani a napi aktualitás kétségtelenül sokkoló képeit mutogatva, mint belátni, hogy az utóbbi negyven év oroszellenes nyugati térhódítási politikája milyen nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy ez a konfliktus most idáig fajult. 

Antall jóslata beteljesedett: az oroszok nem engedték el Közép-Kelet-Európát.

Nálunk is akadt egy államférfi, aki még a szovjet összeomlás utáni hanyatlás kellős közepén, 1992-ben sem feledkezett meg a történelemleckéről: „Naiv ember, aki azt hiszi, hogy az örök Oroszország lemondott a közép-európai térségben a politikai szerepéről”. A történelemtanár Antall Józsefnek lett igaza és érdemes meghallgatni a zárt körben elhangzott beszédét, mely nemhogy vesztett volna aktualitásából, de a jelenlegi fejlemények maximálisan igazolják: Antallnak igaza lett abban, hogy erőt kell mutatnia Európának és a Nyugatnak – csak azzal lehet fenntartani a békét térségünkben és elkerülni az orosz térhódítást. Kérdés, hogyan képes Európa erőt mutatni európai haderő nélkül és úgy, hogy az amerikai érdekek megint ennyire egyoldalúan dominálnak az oroszokkal szembeni szankciós politikában. Mire jó az oroszokénál nagyságrenddel nagyobb gazdasági potenciál vagy akár a haditechnikai fölény, ha Európa és a Nyugat leggyengébb pontja a jelek szerint ma az, hogy nem Kissingerhez mérhető stratégák irányítják a külpolitikát. 

Mégis, mi jöhet ki ebből?

Végül, de nem utolsósorban: nem ártana alaposabban mérlegelni, hogy gyakorlatilag minden olyan hadszíntéren, ahol a Nyugat proxyháborút vívott az oroszokkal az utóbbi években, a háború végül geopolitikai vereséghez vagy legalábbis a nyugati pozíciók gyengüléséhez vezetett a kérdéses térségben: leginkább Szíriában, ahol nyílt titok volt, hogy a proxyháború célja az oroszok kiszorítása lett volna egyetlen melegtengeri bázisukról, sőt: a Közel-Keletről, de hasonlóan kudarccal végződött az elhúzódó afganisztáni és iraki intervenció is, sőt: a szerbiai–boszniai háború sem gyengítette meg az orosz pozíciókat a Balkánon, ahol jelenleg oroszbarát erők tüntetései jelzik, merre terjedhetne tovább egy európai eszkaláció Ukrajnából. Mindegyik eset a Balkántól Szírián át Afganisztánig azt példázza, hogy

sehova se vezet a gazdasági és haditechnikai fölény az oroszokkal szemben,

sőt az ezekkel elérhető időleges katonai győzelmek sem hoznak érdemi eredményt, ha nincs megfelelő stratégia arra, hogy aztán mit kezd a Nyugat az adott térséggel. Ezért az ukrajnai háború végső mérlegét sem akkor fogjuk megismerni, amikor a hadszíntéren eldőlni látszik, az oroszok mekkora területet tudnak elfoglalni, hanem akkor, ha végre kiderül: hogyan lehet újra békét teremteni a térségben. Erre nézve pedig a Nyugat sajnos máig nem állt elő olyan életképes reálpolitikai stratégiával, amilyet Kissinger már 2014-ben felvázolt, de a jelek szerint nála sokkal kevésbé kompetens emberek határozzák meg az amerikai, a brit és az uniós külpolitikát. 

A szerző filozófus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2013. június 18-án. Fotó:  Matt Dunham - WPA Pool /Getty Images)



  • Tippek
  • Bankszámla