Demokrácia kontra jogállam

Az április 3-i országgyűlési választások után az Európai Bizottság bejelentette, hogy megindítja a jogállamisági mechanizmust Magyarországgal szemben. A győztes kormánypárt erre úgy reagált, hogy a Bizottságnak is el kell fogadnia a demokrácia alapvető szabályait. Egyelőre nem látni, mi lesz e konfliktus kimenetele, de azt rögzíteni szükséges, hogy a demokrácia és a jogállam közötti termékeny feszültség a demokratikus jogállam legfőbb garanciája, és ha e feszültséget az egyik vagy a másik javára feloldjuk, magát a demokratikus jogállamot veszélyeztetjük.

A demokratikus közbeszédben az egyet nem értés fontos érték, és előfeltétele a félreértések elkerülése. Mivel a demokrácia és a jogállamiság fogalmait különböző (és sokszor pontosan nem definiált) jelentéstartalommal használják, röviden meghatározom, mit is értek alattuk. Demokráciában a közhatalom birtokosa demokratikus legitimációval rendelkezik: az a személy gyakorolhat közhatalmat, akit arra a választópolgárok demokratikusan – általános, szabad, titkos és egyenlő választójog alapján, tisztességes eljárásban, határozott időre, főszabályként közvetlenül – megválasztottak. A jogállamiság pedig azt jelenti, hogy az előre meghatározott jogszabályok mindenkit, így a közhatalmat is kötelezik, a jog mindenkivel, így a közhatalommal szemben is tisztességes bírósági eljárásban kikényszeríthető.

Akarat kontra ész

A demokrácia és a jogállamiság közös célja – a hatalommegosztás segítségével – az államilag szervezett társadalom konszolidált működése. Ehhez a demokrácia a tartalmat szolgáltatja, míg a jogállamiság azt formába önti. Azt, hogy az államnak milyen célokat kell követnie, a demokratikus szavazásokon a nép (a választópolgárok közössége) mondja meg, a meghatározó elv a kollektív akarat. Hogy e célokat aztán hogyan lehet elérni, már a jogállam – végső soron a bíróság – határozza meg, meghatározó elve a ráció. Ebből következően a társadalom stratégiai, tartalmi vitáit elsősorban demokratikusan, a jogállam működésének technikai vitáit pedig a jog eszközeivel, perben lehet feloldani. Az sem meglepő, hogy a választásokon győztes politikai erő a demokráciára, míg a mindenkori ellenzék a jogállamiságra helyezi a hangsúlyt.

Sokaság kontra egység

A demokrácia lényege a pluralizmus, a pluralizmus gyakorlati következménye pedig a (nemritkán kaotikus) sokaság, módszere a mellérendelés. A jogállamiság célja az egység, módszere a hierarchia. A demokrácia feltételezi az egymással versengő politikai akaratokat, a demokratikus rendszernek szüksége van az intellektuális inkoherenciára. Ezzel szemben a jogállamiság tagadja a (jogi) pluralitást: valami vagy jogszerű, vagy nem, és ha adott magatartás jogszerűségéről vita van, akkor azt fel kell oldani, kinyilvánítva (végső soron megfellebbezhetetlenül), hogy az egyik álláspont helytelen, nem egyeztethető össze a jogállammal. A demokratikus jogállam a pluralitást és az egységet úgy hangolja össze, hogy előbb a demokratikus legitimációval rendelkező jogalkotók megalkotják a jogszabályokat (az akarati pluralitásból normatív egység lesz), majd ezen jogszabályokat a független bíróságok alkalmazzák a konkrét jogvitákban (a jogegység kikényszerítése). Ha azonban az adott, konkrét társadalmi problémát a tételes jog még nem szabályozza kimerítően, felmerül a kérdés, hogy mekkora mozgástere van a demokratikus akaratnak: a tátongó joghézagot a politika jogosult szabadon kitölteni, avagy a jogállam hatalma a joghézagra is kiterjed?

A legelső kérdés

Nem mindegy, hogy adott – társadalmilag jelentős – problémát a demokrácia vagy a jogállamiság keretében értelmezünk-e: ha ugyanis demokratikus kérdésről van szó, akkor a másik fél velem ellentétes álláspontját (főszabályként) tudomásul kell vennem, míg a jogállamiság keretein belül a velem ellenkező (jogi) álláspontot tarthatom hibásnak (sőt, ha komolyan veszem a saját álláspontomat, annak is kell tartanom). A magyar kormány és az Európai Bizottság közötti, stratégiai jelentőségű viták részben éppen abból a módszertani problémából adódnak (vagy ekként jelennek meg), hogy míg az előbbi az adott témát a demokrácia értelmezési tartományába helyezi, és vonja le a következtetést, miszerint az ellentétes álláspontok minden további nélkül megférnek egymás mellett, nincs szükség (sem lehetőség) az ellentét jogi feloldására (legfeljebb politikai megvitatására), addig az utóbbi úgy véli, hogy jogi kérdésről van szó, melyben a két ellentétes álláspont közül az egyik szükségképpen helytelen, s hogy melyik, azt az Európai Bíróság hivatott elbírálni. A tömeges migráció vagy a kiskorúak szexuális tájékoztatása az egyének emberi jogai, avagy a társadalom kollektív, demokratikus igényei felől közelítendő meg, racionális jogtechnikai problémáról, avagy a politikai akarat szabadságáról van-e szó? 

A túlszabályozott demokráciától a jogi imperializmusig

Könnyű belátni, ahogy bővül a társadalom jogi szabályozottsága, úgy csökken a demokratikus pluralitás lehetősége. Az európai és magyar jogalkotó irtózatos aktivitása (az új és újabb jog folyamatos termelése) egyre szűkíti a demokratikus mozgásteret, hiszen egyre kevesebb kérdésben marad hely a különböző álláspontok közötti eltérésre, ahogy a jog mind több témában jelöli ki, mit lehet egyáltalán jogsértés nélkül elgondolni.

Az, hogy az ún. civil szféra bizonyos társadalomalakítási (azaz politikai) funkciókat átvesz a politikai pártoktól (vagy velük párhuzamosan tölti be azokat), önmagában még nem lehet gond, noha tény, hogy a jogi eszközökkel politikai érdekeket érvényesítő civil szervezetek – a politikai pártokkal szemben – nem rendelkeznek demokratikus legitimációval. Az azonban már legalábbis intellektuális képmutatás, amikor a politikai akarat a jogi érvelést álruhaként ölti magára.

A társadalmak idejekorán felismerték, hogy meg kell találni a demokratikus legitimáció hatékony mértékét (és így például a közvetett demokrácia a gyakorlatban jóval gyakrabban érvényesül, mint a közvetlen), mert nemcsak a demokratikus deficit, hanem a demokrácia túlhajtása is aggályos (Az ember tragédiája, Athén). Ezzel szemben a jogállamiság esetében annak a folyamatos, kritikátlan terjeszkedése figyelhető meg: egyre több társadalmi kérdés jogiasul (nemritkán a jogrendszer autonóm, demokráciát nélkülöző működése, az ún. bírói jogalkotás útján), amit így demokratikusan már nem, hanem csak jogilag lehet megvitatni. A jogállamiságnak azonban még elviekben sem szokták felróni, hogy nemcsak a hiánya, hanem a túlhajtása is bajt okozhat, jóllehet a jogállamiság szintén elérhet egy olyan szintet, ami már káros (Az ember tragédiája, Falanszter). Ennek egyik fokozata a jogi luxus, a jogállamiság – korunkra oly jellemző – túlpörgése, amikor annak költségei már messze meghaladják az előnyeit, amikor a jogállam megfelelő működéséhez egyébként szükséges jogi szakmák (bírák, hivatalnokok, professzorok, ügyvédek) a társadalom érdekeit következetesen és önkritika nélkül (de nem feltétlenül rosszhiszeműen) rendelik a saját osztályérdekeik alá. 

amit már jogi imperializmusnak nevezhetünk. Ez egyfajta agresszív jogi vakság, amikor a jogászok figyelmen kívül hagyják, hogy a jogrendszer csak egy a társadalom sok alrendszere között. A jogi imperializmus árnyékában a jogi szakmák, elsősorban az önálló államhatalmi ágat alkotó bírói kar és a jogállamiságot működtető hivatalnokok elutasíthatják a tevékenységükre vonatkozó társadalmi kritikát, vagy válogathatnak azok között, és csak azokat fontolják meg, amelyekkel politikailag egyetértenek, míg a nekik nem tetsző kritikákat a jogállamisággal szembeni támadásnak minősíthetik. Az efféle jogi elitizmus tagadja, hogy a társadalmi kérdések (újra és újra) demokratikus – politikai – választ igényelnek.

Az utolsó szó joga

A demokrácia és a jogállamiság tehát két különböző jelenség, és a demokratikus jogállam alaptermészetét meghatározó feszültségük egyetlen kérdésbe sűríthető: Kié legyen az utolsó szó a társadalmi vitákban, a demokratikus legitimációval rendelkező, leváltható politikusoké (pl. a magyar kormányé), avagy a szenvtelen, leválthatatlan jogászoké (pl. az Európai Bíróságé)? A választás joga a T. Olvasóé.

A szerző ügyvéd, egyetemi docens (Budapesti Corvinus Egyetem).

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Ivan Dmitri / Michael Ochs Archives / Getty Images)