Vona Gábor: Öt megjegyzés a gyerekfüttyről

GettyImages-1241100890
2022.06.08. 10:34

A magyar válogatott korábbi, angolok elleni mérkőzésén történtek miatt az UEFA úgy döntött, üres lelátók előtt kell lejátszanunk a következő tétmérkőzést. Az MLSZ rést talált a szankció falán, és megszervezte, hogy 30 ezer 14 év alatti kisgyerek ülhessen a stadionban és szurkolhasson a mieinknek, ismét az angolok ellen. A meccs történelmi sikert hozott, amelyet még azóta is nehéz felfogni, de mégsem Nego vagy Nagy Zsolt fantasztikus játékáról beszélnek az emberek, hanem a kezdő sípszó előtt történt 5 másodpercről. Az angol játékosok szokásos letérdelését füttyögés kísérte. Egyesek szerint semmi különös nem történt, mások szerint a már a gyerekeket is elárasztó rasszizmusnak lehettünk szem- és fültanúi. Az ádáz vita nemcsak a magyar közösségi média felületein, hanem nemzetközi szinten is tovább folyik. Ehhez szeretnék hozzátenni öt rövid megjegyzést.

1. Tényleg rasszisták a magyar gyerekek?

Amikor meghallottam a füttyszót, biztos voltam benne, lesznek majd, akiknek kizárólag erről fog szólni a meccs. Akik a magyarokból kinevelhetetlen rasszizmust fogják felemlegetni, és bizonyítékot kiáltanak, hogy ez egy fasiszta ország. Ők azok, akik ilyenkor menetrendszerűen fájdalmas tekintettel állnak ki nyilatkozni, miközben legbelül valójában örülnek. Örülnek, mert újra dobott a sors nekik apropót, amin lefuttathatják egyetlenegy közéleti szoftverüket, a nácizást. Ők azok, akik igazából annak örültek volna a legjobban, ha a végén még a válogatott is kikap. 

Számukra a foci és a nemzeti büszkeség eggyé vált a g...i Orbánnal, és már képtelenek szétbogozni a saját érzéseiket.

„Ha győz a csapat, Orbán örül, tehát mi nem örülhetünk.” Mivel a „falábúak” sajnálatukra győztek, most, mint egy falat kenyér, úgy kellett nekik az ominózus gyermekfütty. Drámai arccal lehetett ünnepet rontani és elmondani: tessék, ide jutottunk, már a gyerekek is rasszisták. A kollektív megbélyegzés ellen máskor harsányan küzdők, ha az érdek úgy diktálja, örömmel alkalmazzák a kollektív megbélyegzést. Fütyültek gyerekek az angolok térdepelésére? Igen. Minden gyerek fütyült? Nem. De ez őket már nem érdekelte. Meg érdekükben sem állt ilyen árnyalatokon töprengeni. Nekik az volt a lényeges, hogy ha már magyarként nem tudnak örülni egy magyar sikernek, másoknak se sikerüljön.

2. Tényleg csak a magyarok rasszisták?

Amikor meghallottam a füttyszót, biztos voltam benne, hogy nemzetközi szintű rasszistázás következik. Szerintem még az sem igaz, hogy aki fütyült, mindenképpen rasszista, azt meg mindenképp ostobaságnak tartom, hogy egy rész (kisebbség?) cselekedetéért megbélyegezzük nem csak az összes stadionban lévőt, de egy egész generációt vagy egy egész nemzetet! Azok közé tartozom, akik nem értenek egyet a térdepeléssel, és a BLM-et több szempontból is óriási tévútnak tartják. Egy antirasszista mázba forgatott fordított rasszizmusnak. Örülök, hogy Magyarország nem ült fel erre a vonatra, és annak is, hogy a csapatunk sem vesz részt benne. Egyúttal tudom, hogy vannak más vélemények itthon, ahogy olyan országok is, ahol a többség véleménye más, és ezt szerintem tiszteletben kell tartani. Egy viszont biztos: sem a térdepelés, sem a fütty nem mértékegység. Aki térdepel, még lehet rasszista, aki fütyül, még nem feltétlenül az. És ez nem csak nálunk van így, hanem az egész világon.

3. Tényleg nem történt semmi?

Amikor meghallottam a füttyöt, kellemetlenül éreztem magam. Meglepett és megdöbbentett. Addig olyan szép volt minden, olyan megható volt látni a boldog gyerekeket. Ahogy összejöttek egy hatalmas stadionban, látják a hazai válogatottat, a világsztár angolokat, tényleg nagy dolog ez. Úgy éreztem, talán a jövőben minden meccsünkre ilyen közönség kellene. Hagyni a francba a jegybevételt, tiszta örömmel, ártatlansággal és reménnyel megtölteni a lelátókat. Ezt az árvalányhajas idillt szaggatta szét teljesen váratlanul a füttyszó. És tudtam, hogy lesznek, akik majd azt mondják, semmi sem történt, meg egy focimeccsen olyan a fütty, mint Budapesten a kátyú, nem tudod kikerülni, sőt olyanok is, akik kifejezetten büszkék lesznek – lásd a Magyar Nemzet újságíróját, Pilhál Tamást –, hogy tessék, a mi kölykeink nem vevők a nyugati agymosásra. Ők azok, akik szerint nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbtolni a biciklit. Pedig az a helyzet, hogy sajnos történt valami, és jó lenne vele szembesülni. 

Van egy borzalmas vita a BLM és a térdepelés körül, ami egyébként az egész világon folyik, és ebbe a vitába sajnos bevonódott a labdarúgás is.

Most viszont olyanok, akik nem helyeslik a térdepelést, és akik szerint a focit nem lett volna szabad belekeverni ebbe a politikai konfliktusba, örömmel keverik bele a gyerekeket. Akár a sajátjukat is. Homokba dugják a fejüket, kárhoztatják a BLM álságosságát, a nyugati dekadenciát és tudatipart, meg ugye az angolok is milyenek, mások is füttyögnek meg vandálok stb. Közben azt a kérdést nem teszik fel maguknak, miért nem arra tanítjuk a gyermekeinket, hogy méltósággal emelkedjenek felül egy ilyen helyzetben, hiszen az a legnagyobb győzelem, hanem arra, hogy menjenek ők is az iszapba birkózni, ahol mindenki csak veszíthet. Csak pár másodpercen múlott, hogy a pályán kívül is győzelmet arassunk. Erkölcsi győzelmet is. Ismét nem sikerült. 

4. Tényleg ügyesen oldotta meg a helyzetet az MLSZ?

Amikor meghallottam a füttyöt, tudtam, szegény MLSZ ismét beleszaladt abba a bizonyos erdőbe. Kitalálnak egy nagyszerű választ a stadionbezárásra, megtöltik több ezer gyerekkel a lelátókat, megteremtik az ártatlanság és a büszkeség légkörét, kizárják a rasszista megnyilvánulások lehetőségét, erre mi történik? Talán a mérkőzés előtt érdemes lett volna megkérni a közönséget, hogy amikor az angol csapat letérdel, csendben nyugtázzuk, ne adjunk újabb lehetőséget arra, hogy a szövetséget támadások érjék? De ki gondolta volna, hogy egy gyerekekkel zsúfolt stadionban ilyenre szükség lehet? Talán az MLSZ-nek érdemes lett volna. Nem tette. Most pedig marad neki a hallgatás. Ha megszólal, akkor a saját – gyerek! – szurkolóitól kellene elhatárolódnia, ha nem szólal meg, úgy tesz, mint aki mindent rendben talált. Utóbbit választotta, abban bízva, hogy minden botrány három napig tart. Majd ez is elül. Ebben valószínűleg igaza is van. De arra jobb, ha felkészül, hogy abban az országban, ahol a gyerekek fütyülhetnek, és ennek a felnőttek örülnek, ott a felnőttek majd újra megdobálhatják az ellenfél játékosait. És azután már az sem lesz biztos, hogy gyerekeket hozhatunk a stadionba.  

5. Tényleg nem volt ezzel dolga a kísérőknek?

Amikor meghallottam a füttyszót, azon gondolkodtam, mit szólhattak ehhez a felnőtt kísérők. Talán elfelejtettek felkészülni erre a pillanatra, talán azt gondolták, belefér, talán azt érezték, milyen vagány lesz a gyerekfütty? Nem tudom.

De attól, hogy nálunk, Magyarországon nem ért egyet a többség a térdepeléssel, ahogy én sem, még egyáltalán nem a gyerekekkel kellene ezt megüzenni. Arra ott volt a pályán a csapatunk, amely tiszteletben tartva az angolok szokását, nem térdelt le.

Ez szerintem méltó és bőven elegendő jelzés volt. Füttyszó nélkül is átment volna az üzenet. Persze ezt nem a gyerekeknek kellett volna átgondolni, ez az egész nem az ő saruk, hanem a szüleiké, a szervezőké, a kísérőké. Azért, mert az egyik oldalon igazságtalanul rasszistáznak egy egész generációt, vagy mert a BLM exportálása egy totális tévút, ne akarjon a másik oldal úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem, nincs rendben. Ez így nem egy bátor véleménynyilvánítás volt, hanem felelőtlen és teljesen felesleges butaság. Mert mi van a mérleg nyereségserpenyőjében? A fene nagy büszkeségünkön kívül semmi. És a veszteségoldalon? Öt „apróság”. Ejtettünk egy pacát a győzelmünk feletti ünneplés tiszta lapjára. Kellemetlen helyzetbe hoztuk a saját játékosainkat, akik majd ismét magyarázkodhatnak nyugati klubjaikban. Adtunk egy magas labdát itthon és a nagyvilágban azoknak, akik amúgy is rasszistának akarnak látni bennünket. Újra kiabáljuk az ügy kapcsán az összes és kölcsönös huszadik századi sérelmünket a kommentmezőben. Beletoltuk a gyermekeinket egy olyan vitába, amelyből inkább kiemelni kellene őket. Megérte? 

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:   Nick Potts / PA Images / Getty Images)



  • Bérelnék
  • Bankszámla