Ősbűn lenne a környezetkárosítás elleni fellépés?

D KOS20110816005
2022.06.23. 17:20

A vízlépcsővita volt a magyar demokrácia ősbűne, írja véleménycikkében Hegyi Gyula. Az írást egy Gelencsér Andrással készült interjú ihlette, melyben a Pannon Egyetem rektora számos más környezeti és erőforrás-gazdálkodási probléma mellett röviden kitér a vízerőművek energiatermelési-klímavédelmi szempontú hatékonyságára.

A vegyészmérnöki és légkörkutatási területen jártas rektor Bős–Nagymarosról szóló, mindössze három óvatos mondatát Hegyi Gyula tovább fűzte és kiegészítette politikai és teherhajózási szempontjaival. A teljes hazai Duna-szakasz átalakításának szükségességét édesapja Nagy Pompeiustól kölcsönzött szavaival nyomatékosította: „navigare necesse est”, vagyis hajózni muszáj. Sajnos azonban a szerző elmulasztotta idézni a római hadvezér híres mondatának folytatását, mely teljes egészében így hangzik: „Navigare necesse est, vivere non est necesse”, azaz „Hajózni muszáj, élni nem szükséges.” Nagy Pompeius ugyanis e szavakkal éppen a halálba küldte embereit.

A bős–nagymarosi erőmű építésével kapcsolatos, szóban forgó diskurzus is hasonlóan egyoldalú: e hiányosságokat igyekszünk pótolni cikkünkben, mert hisszük, hogy itt, a Kárpát-medencében élnünk, és nem csak GDP-t növelnünk és halnunk kell.

Nyilvános vita nélkül nem működik a demokrácia

Az orosz–ukrán háború hatásai miatt egyre többször esik szó az energiaellátásról, és ebben számos elavultnak, gazdaságtalannak vagy éppen környezetrombolónak tartott energiatermelési megoldás szószólói, lobbistái is meglátták a lehetőséget. A vízerőművek építését pártolók vissza-visszatérő állítása például, hogy a zöldenergetikai átállás nem oldható meg a vízenergia-kapacitások bővítése nélkül, pedig ahol a domborzati adottságok miatt gazdaságilag megérte vízerőművet építeni Európában, ott jórészt már megépültek, s ahol csak aránytalanul nagy ráfordítással lehetett volna ezt megtenni, ott sok helyen – így hazánkban is – már megvitatták és a vita eredményeként elvetették ezt a megoldást. Azonban a világ változik, ráadásul a háború és a klímaváltozás elterelte a figyelmet az ökológiai rendszerek hanyatlásáról, ami láthatóan egész Európában ideális feltételeket teremt arra, hogy a természetvédelem ökológiai érveit a szőnyeg alá lehessen söpörni. Pedig a klímaválság és a természeti rendszerek pusztulása más környezeti problémákkal kölcsönhatásban egymást erősítik, és együttesen még nagyobb veszélyt jelentenek civilizációnkra. A világunkat egyre gyakrabban érő válságokból csak akkor lesz lehetőségünk kilépni, ha a problémákról szóló viták megfelelő színvonalon, egyenrangú felek között, valamint a szükséges és valós információk közreadását követően a nyilvánosság bevonásával zajlanak.

Kifejezetten örömteli, hogy a hazai közbeszédbe is beférkőzik végre a környezeti problémák kendőzetlen valósága, ugyanis az ezekre adott válaszok felelősségteljes döntéseket igényelnek. A döntéshozatal minőségét, a döntések fenntarthatóságát számottevően javítja a nyilvánosság bevonása a diskurzusba. A Gelencsér Andrással készült interjú hiánypótló és gondolatébresztő még akkor is, ha állításai számos ponton vitathatók (a megújuló energia kapcsán a Szkeptikus Társaság ezt meg is tette).

Természetes rezsicsökkentés

Ősbűn ide vagy oda, nehéz nem észrevenni, hogy a vízlépcsőről szóló diskurzusban a jó és a rossz tudásának megtépázott fáján az ökológiai ismeretek gyümölcsei zamatosan, érintetlenül csüngenek. Bár a Gelencsér-interjúban elhangzik az a mondat, hogy a duzzasztás „megváltoztatja az ökológiai rendszereket”, de ha lehántjuk az eufemizmust a szavakról, lényegében ez azt jelenti, hogy a folyami élővilág elpusztul, s vele együtt semmisül meg annak számos pozitív hozadéka, amelyeket ma ökoszisztéma-szolgáltatásoknak nevezünk.

Az ökoszisztéma-szolgáltatások azok a javak, amelyeket a természet puszta létével az emberek számára hasznosítható módon „szolgáltat”. Folyók esetében ilyen például a víztisztítás, rekreációs lehetőségek vagy a klímaszabályozás. Hosszan lehetne sorolni a természet azon szolgáltatásait, amelyek nélkülözhetetlenek vagy esetleges hiányuk mesterséges kiváltása elképzelhetetlenül magas költséget jelentene a társadalomnak.

A Bős–Nagymaros-ügy volt talán az első olyan nemzetközi jogvita, ahol a felek egy beruházás gazdasági hasznait állították szembe a folyam ökoszisztéma-szolgáltatásaiból származó előnyökkel. Természetesen a nyolcvanas és kilencvenes évek vitáiban még más kifejezésekkel érveltek a felek, de ez a lényegen nem változtat: Magyarország a Nemzetközi Bíróság előtt azzal érvelt, hogy a Duna vízáramlásának, élővilágának és évezredek alatt lerakott folyami kavicstakarójának kölcsönhatásai révén keletkező, folyamatosan megújuló parti szűrésű vízbázisok megsemmisülését okozta volna a vízlépcsőrendszer. Azonban a vízlépcső mellett érvelők rendre elfelejtenek kalkulálni a körülbelül négymillió ember ivóvizének tisztításával járó roppant költségekkel, amit most a magyar szakaszon szabadon áramló Duna gyakorlatilag ingyen elvégez.

Csak néhány ökológiai probléma a sok közül…

A folyó nemcsak vizet szállító meder, hanem árterével, élővilágával és földtani közegével rendszert alkot. Egy síkvidéki folyó életében a vízlépcsővel történő duzzasztás alapjaiban változtatja meg ezt a dinamikusan működő rendszert, visszafordíthatatlan károkat okozva ezzel a folyóban vagy a folyót hasznosító emberek életében. A Bős–Nagymaros-ügyben Magyarország ugyan szerződést szegett azzal, hogy környezetvédelmi aggályokra hivatkozva nem építette meg az erőművet, azonban (Cseh)szlovákia is nemzetközi jogot sértett a Duna önkényes elterelésével és a bősi vízlépcső megépítésével, ami gyakorlatilag ökológiai katasztrófát okozott a Szigetközben, és hatással van a magyarországi Duna hordalékgazdálkodására, ami igen kiterjedt problémákat okoz. A hordalékszállításnak különösen fontos szerepe van egy folyó életében, a vízlépcsők azonban csapdaként felfogják a hordalékot, amivel a vízlépcső fölött igen hosszú szakaszon feltöltődést, alatta medermélyülést, majd vízszintsüllyedést okoznak. A bősi üzemvízcsatornában a már eleve csökkent mennyiségben érkező hordalék hatvan százaléka reked meg, hordalékhiányt okozva alvízen, azaz a magyar Duna-szakaszon. Az őszi, téli kisvizes időszakokban az immár mélyebben folyó Duna elszívja a vizet a környező területekről, a mellékágakból, a talajvízből, fokozva a szárazodást, előidézve az élőhelyek átalakulását, állapotuk romlását. A medermélyülés eredményeként zátonyok is felszínre kerülhetnek újabb hajózási szűkületet teremtve, amelyek esetleges eltávolításával az ördögi kör folytatódik. Ezenfelül a vízlépcsők még számos problémát okoznak, például negatívan befolyásolják a halgazdálkodást azáltal, hogy csökkentik a hosszanti átjárhatóságot, segítik az inváziós fajok megtelepedését stb. A számos fennálló probléma feloldására nem egy újabb vízlépcső megépítése a megoldás, hanem az országok közti méltányos víz- és hordalékmegosztás, a folyók és ártereik természetes dinamikájának helyreállítása, s mindezt annyi helyen, amennyivel számottevő hatás érhető el ökoszisztéma-szolgáltatásaink megóvására tett erőfeszítésekben, amelyet a klímaváltozás egyre nagyobb nyomás alá helyez. Európa-szerte kezdenek ezek a helyreállítások fő sodorvonalba kerülni, így itt, Magyarországon nem kell ugyanazt az utat bejárnunk, hogy először porig romboljuk az erőforrásainkat, amit később hatalmas költségen részben újjáépítünk, mert nincs rá idő, részben pedig egy sokkal jobb pozícióból indulunk, hiszen a hazai Duna-szakasz európai viszonylatban még most is kiemelten értékes.

Energiatermelési szempontból sem jön ki a matek

„Pedig az a 700 megawatt hiányzik ám. Többet tudna stabilan termelni, mint Paks egy blokkja” – mondja Gelencsér András, s bár a rektor utal arra, hogy vízerőművet nem lehet mindenhová gazdaságosan építeni, Hegyi Gyula mégis az eltérő természetföldrajzi adottságú országokkal példálózik: „Dél-Németországban és Ausztriában összesen 38 dunai vízi erőmű működik” – írja.

Valóban, ahol a Duna nagy esésű, úgynevezett felsőszakasz-jellegű, mint az említett országokban, ott a vízlépcsők építése az energiatermelési lehetőségek miatt jóval gazdaságosabb (bár ökológiai problémáktól ezek sem mentesek). Ugyanakkor a hazai Duna sík vidéken folyik és kis esésű, így itt a vízlépcsőépítés jóval nagyobb volumenű beruházás. A bősi turbinák beépített kapacitása a tervek szerint 720 megawatt lett volna, azonban csak csúcsüzemmódban tudták volna leadni ezt a teljesítményt, s mindezt még befolyásolta volna a folyó vízjárása, így az erőmű valós átlagos teljesítménye a beépített kapacitásnak a felét sem érte volna el. Emellett még Nagymarosnál egy 158 megawatt beépített kapacitású erőmű termelte volna az energiát. Ez valóban nem kevés, csakhogy miközben a megtermelt energiából a (cseh)szlovák és magyar fél fele-fele arányban osztozott, a negatív hatásokat lényegében csak Magyarország viselte volna. Azaz csak jó vízjáráskor és csak csúcsidőszakban jutott volna Magyarországnak körülbelül 440 megawatt energia, csúcsidőszakon kívül ennek töredéke, de a megtermelt energiából származó bevétel egy részét például az ivóvíz-szolgáltatás megteremtésére és fenntartására kellett volna fordítani, ám a vélt bevételből vagy nyereségből levonhatjuk a megnövekvő szennyezések kezelésének költségeit, az idegenhonos inváziós fajok terjedésének visszaszorítása miatti terheket, a jelentős Duna-parti területfoglalás miatti kisajátítás költségeit, a dunakanyari telkek értékvesztését, a turisztikai bevételcsökkenést – és még sorolhatnánk. Ezek a példák jól érzékeltetik, hogy nem helytálló az állítás, miszerint a dunakanyari tájon nem hagyott volna számottevő nyomot a folyót mintegy száz kilométeres szakaszon felduzzasztó nagymarosi vízlépcső.

Hajózni márpedig kell

A gátak szükségessége mellett érvelők rendre hangoztatják, hogy a szeszélyes vízjárású Dunát már csak a hajózás miatt is megérné vízlépcsőkkel és zsilipekkel csatornajellegűvé szabályozni, azonban, ahogy az erőműépítésre, úgy a Duna medrének hajózási célú alakítására is igaz, hogy ez Magyarország természeti erőforrásait aránytalanul terhelve más államoknak hajtana hasznot. Tény, hogy a Duna a transzeurópai közlekedési hálózat legjelentősebb vízi útja, csakhogy a belvízi szállítás leginkább a tengeri kikötővel rendelkező nyugat-európai országok számára éri meg: a teljes európai belvízi áruszállítási teljesítmény hetven százalékát holland és német vállalkozások állítják elő, Románia csak kilenc százalékkal, Magyarország csupán egy százalékkal részesedik. Ez az arány valószínűleg számottevően nem változna, ha a magyar Duna korlátlanul kiszolgálná a hajózhatósági igényeket.

A változó vízjárás nem csak a magyar Duna-szakaszon jelent problémát a hajósoknak, gyakorlatilag minden szabad folyású vízfolyáson ugyanezekkel a kihívásokkal küzd a vízi közlekedés. Az EU közlekedési szabályai minden országra azonosak: változó vízjárású folyón 240 napos hajózhatósági minimumot és 2,5 méteres merülési mélységet kell biztosítani. A magyar Duna-szakasz – az extrém időjárású éveket leszámítva – megfelel az uniós előírásoknak, de éppen a példaként emlegetett Németország a Straubing és Vilshofen közötti szakaszon – főként környezetvédelmi és gazdasági okokból – ezt a minimumot nem teljesíti.

Könnyen belátható az is, hogy nem azért „önti el útjainkat annyi kamion”, mert a változó vízjárású Dunán nem tudnak egész évben közlekedni a teherhajók. Ha lenne is lehetőség az egész éves dunai hajózásra, akkor sem tűnnének el emiatt a pöfögő kamionok az utakról, hiszen a vízi úton történő teherszállítás főként a jelentős mennyiségű ömlesztett és konténeres áruk nagy távolságokra történő szállításának kedvez. Így már csak a vízi út rendkívül kötött pályája miatt sem lenne képes kiváltani a hajózás az eltérő áruspektrumú közúti teherszállítás tér- és időbeli rugalmasságát.

Új problémákra új megoldások kellenek

A zöldenergia-termelés és környezetbarát áruszállítás fontossága természetesen vitathatatlan. A klímaváltozás nem kíméli sem a társadalmat, sem a gazdaságot, sem az ökológiai rendszereket, de az is vitán felül áll, hogy a természeti rendszerek pusztításával romlik a környezeti válságokkal szembeni ellenálló képességünk, pedig ez lenne a jövőnk záloga.

Vitathatatlan az is, hogy többségében kiváló és tiszteletre méltó szakemberekből áll a magyar vízépítő szakma, ugyanakkor a mérnöki tervezői munkának mindenekelőtt a tudományos eredményeken és társadalmi igényeken kellene alapulnia, nem pedig nagyberuházások tervezői bravúrjának vágyott megvalósításán. Az ötven-száz éve fiókokban lapuló és megvalósításra váró tervek fölött nem mérnöki szempontból járt el az idő, hanem a környezeti-társadalmi körülmények változtak meg. Ma már a természet helyreállítása és nem az átalakítása a feladat, és ebben a vízépítő mérnöki tudásnak is szerepe van. A Bécs alatti Dunán erre vannak jó és működő példák, miért ne lehetnének a magyar Duna-szakaszon is? A fókusz áthelyeződött az ökoszisztéma-szolgáltatások kihasználásán alapuló klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra. S az ember testi-lelki jóllétének biztosítása jelenti a társadalmi-gazdasági fejlődés fenntartható irányait is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy hiába hivatkozik Hegyi Gyula a Duna elterelésével létrehozott szlovákiai – úgynevezett C variáns – erőmű vízi létesítményei által kialakult „paradicsomi állapotokra”, a turizmus mégiscsak a mi Dunakanyarunkban virágzik igazán.

A bős–nagymarosi vízlépcsőépítés tervei fölött nem azért járt el az idő, mert Szlovákia megépítette a – Duna jogellenes elterelése miatt számára minden szempontból kedvezőbb – C variánst, hanem azért, mert már a nyolcvanas években is nyilvánvaló volt, hogy a környezetrombolással járó fejlődési irányok zsákutcába vezetnek. A Magyar Tudományos Akadémia már 1982-ben írt egy tanulmányt, amelyben felhívta a figyelmet az erőmű építésével kapcsolatos súlyos környezeti problémákra. De az, hogy a döbbenetes mértékű környezetrombolás elleni fellépés mozgalommá válhatott, s hogy ez fontos tényezőjét képezte a rendszerváltásnak, valóban a magyar demokráciatörténet fontos része.

A környezetkárosítás elleni társadalmi fellépés legkevésbé sem nevezhető ősbűnnek. A vita a társadalom fejlődésének egyik fő motorja. Ezért is lenne mindnyájunk érdeke, hogy a Bős–Nagymaros-ügy 2010 óta titkos tárgyalásokon folyó, lezáratlan jogvitája újból a nyilvánosság elé kerüljön, és végre az ökológiai-környezetvédelmi elvárásoknak megfelelő víz- és hordalékmegosztási rezsim kialakításával megálljon a Szigetköz természeti állapotának romlása, és pont kerüljön az ügy végére.

A szerző a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Hajó úszik be a bősi vízerőmû zsilipkamrájába 2011. június 16án. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)

Klímaváltozás, környezettudatosság, fenntartható jövő.
Ezek nem csak trendi hívószavak, hanem a közös valóság, amiben mindannyian élünk. A Zöld Indexen mi is kiemelt figyelemmel foglalkozunk ezekkel a témákkal. Ha te is fontosnak tartod, hogy azoknak is élhető bolygójuk legyen, akik ma születnek, csatlakozz hozzánk a Zöld Indexen.