Az ispánozás-vármegyézés jobbról nézve a legkínosabb

Index varmegyek
2022.06.26. 07:10

Egész jól emlékszem, hogy anno nagyjából sokkot kaptam, mikor az Antall-kormány alatt egy parlamenti közvetítésen bedobták: mi lenne, ha visszahoznák az ispánságot. Csak néztem és nem hittem el, hogy nem valami történelmi vetélkedőt látok a tévében, hanem az országgyűlést, élőben. Akkor nem hozták vissza, pedig Antalléktól mennyivel hitelesebb lett volna egy ilyen lépés, különösen a rendszerváltás hőskorában, amikor a szovjetizáció előtti magyar államiság elemeinek visszaállítása a legitimitás helyreállításának szinonimája volt. Ma viszont a NER újfeudális törekvéseinek hosszú sorába simul bele inkább, és a Louis Vuitton-táskás kokókeresztény kurzusban a hitelesség kérdése sem nagyon merül fel már mindezzel kapcsolatban.   

Nagyot mentek ugyan az ispános-vármegyés húzás ókonzervatív, avítt jellegét kifigurázó mémek a neten, de sajnos ezek hitelessége sem sokkal nagyobb. Ugyanazon nyugatos-modernista felfogás hívei többnyire révülten ünnepelnek akár sokkal abszurdabb szokásokat konzerváló intézményeket, amikor nem rólunk van szó, hanem brit szokásjogról. Ennél is megsemmisítőbb ellentmondás, hogy maga a modernizmus is olyan csúnyán megbukott a fenntarthatósági vizsgán, hogy igazából pótvizsgázni se kéne engednünk már. Rögzítsük inkább árulkodó köznyelvi tényként, hogy mára a modern jelző mennyire kiment a divatból, illetve olyan retrónak tűnik ma már, mint egy műanyag bútor a 60-as évekből.

Nem, egyáltalán nem az a fő baj tehát az ispánság és a vármegyék visszavezetésével, hogy idejétmúltak lennének és a modernista felfogással gyökeresen ellentétesek. Ennél sokkal kínosabb, hogy anélkül a legitimitási rendszer nélkül, amihez organikusan tartoztak, egyszerűen értelmezhetetlenek, sőt: olybá tűnik, mintha kifejezetten gúnyt űznének belőlük tartalmatlan bevezetésükkel. Mintha üres márkanévként vagy politikai marketingfogásként akarnák csak felhasználni a hagyományt – ami valóban jobboldali és nem posztmodern cinizmussal áthatott álkonzervatív felfogással nézve sokkal botrányosabb lépés, mint amennyire ciki és felháborító balról nézve. A modernista ballib tábornál sokkal sokkolóbb tehát egy ilyen intézkedés bármilyen legitimista (monarchista) nézőpontból.

Akkor most újra Zala vármegyéhez fog tartozni a Balaton északi partja egészen Almádiig?

Hadd mondjak egy élesen konkrét és nagyon is élő példát, amiből jobban érthető mindez: nem sokan tudják, de Zala vármegye régi határa Balatonalmádinál, a Határ csárdánál volt, és a szovjetizált megyerendszer keretében került csupán a Balaton északi partja Almáditól Szigligetig Veszprém megyéhez. Bár e vidék kulináris és néprajzi hagyományait tekintve mindig is Zala vármegyéhez és a zalai kultúrkörhöz tartozott, míg Veszprém sokkal inkább a Bakonnyal alkotott szerves kultúrtörténeti egységet. Ha Hamvas Béla nyomán a tájak géniuszát tekintjük, illetve geológiailag nézzük, akkor máig szembetűnő maradt a váltás a régi vármegyehatárnál. A kenesei löszfal világa pont ott vált át arra, amit leginkább balaton-felvidéki karakternek tartunk és eléggé szerencsétlenül Toszkánához vagy (még kínosabb módon) Provence-hoz szokták hasonlítani. Vagyis 

a régi vármegye határvonala követte a tájat és az erre épülő hagyományos kulturális identitást, míg a komcsiból „megörökölt”  megyehatárok máig csak valami merőben absztrakt hatalmi arroganciát fejeznek ki és semmi mást.

Kérdés: a régi vármegyék visszavezetésénél felvetette most bárki kormányoldalról, hogy ez ne csupán névleges kamu-konzervatív lépés legyen, hanem a régi vármegyék organikus, tartalmi helyreállítása? Ugyan, ne feltételezzünk ilyen sokat a századvéges (pontosabban már múltszázadvéges) NER agytrösztökről... a parlamenti pártkatona szavazóemberekről meg pláne. Pedig ez így sokkal durvább arculcsapása a hagyományos vármegyerendszernek, hisz annak komcsi meghamisítását próbálnák utólag legitimálni a régi név használatával! Az már csak plusz politikai hab a tortán, hogy az ispáni intézménnyel és a NER-vármegyékkel is tovább gyengíthetik az önkormányzatiságot, ami egyáltalán nem feudális törekvés, sőt: annak alapjaival ellentétes. A régi földbirtokos arisztokrácia ugyanis mélyen és sok generációra elkötelezett volt a régiós érdekek megvédésében, szemben bármilyen, ezzel ellentétes központi akarattal. Ez a feudális rendszer leglényege, még akkor is, ha a királyok mindig törekedtek minél erősebb központi hatalom kiépítésére. A régi feudális rendszerben sokkal organikusabban és hatékonyabban érvényesülhettek a régiók érdekei, mint a mai álkonzervatív, agyonközpontosított rendszerben, ami sok tekintetben inkább hasonlít a szovjetizált államirányításra. Nem azon kéne gúnyolódni most az ispánság és a vármegyék névleges visszahozása kapcsán, hogy a következő a királyság lenne. Inkább azt illene tudatosítani, hogy a magyar államiság történelmi legitimitását egyedül hitelesen képviselő monarchia helyreállítása nélkül az ilyen látszatintézkedések nem egyszerűen abszurdak, de kifejezetten gúnyt űznek abból az ezeréves magyar államiságból, amire álságosan hivatkoznak – ahogy egyébként az Alaptörvény is jelképként hivatkozik csupán a magyar koronára, ami köztársasági keretek közt inkább rossz vicc, mint közjogilag komolyan vehető felvetés.  

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!

(Borítókép: Index)



  • Bérelnék
  • Bankszámla