Petőcz András: A „belgaság” dicsérete, avagy hitelesség és folytonosság

Nem könnyű hitelesnek lenni. Hitelesen megszólalni. Akár egy interjúban is. Kukorelly Endrének sikerült. Amit elmond, pontos és gondolatébresztő.

Érinti a kulturális és irodalmi intézményrendszert. Csak érinti, éppenhogy, vagyis nem merül el benne, mármint a kérdésben, csak mintegy odaböki, hogy mi is a helyzet. Amúgy kukorellysen.

Azt mondja, „rájöttek” arra „néhányan”, „hogy a kultúrához a legrövidebb út a kulturális intézményeken át vezet”. Igen. Néhányan rájöttek arra, mondja, hogy az intézmények birtoklása az „alap”. Vagyis attól „lesz valaki”, illetve „lehet” valaki „író”, „művész”, ha intézményt birtokol, pontosabban szólva: ha hatalomhoz jut.

Akinek mindez nem inge, ne vegye magára.

főleg, ha az a párt a hatalom birtokosa, pénzosztó gépezet, ahonnan mindenképp jön valami kis zseton. Mindez biztonságot, hátteret ad. Nehéz azt mondani adott esetben, hogy leszek inkább „belga”, ahogy Kukorelly is fogalmaz, vagyis sem „vallon”, sem „flamand” nem vagyok, nem is akarok lenni, és ha „balga belga” vagyok, hát istenem, rosszul jártam. 

A „belgaság” jellemzője, hogy nem jön sehonnan sem pénz, az egzisztenciális kiszolgáltatottságod ezerszeres.

Függetlennek maradni, amennyire lehet, ez a belga író célja. 

Az interjúban Kukorelly beszél arról is, egy félmondat erejéig, hogy valamikor, „hajdan”, a bölcsészkaron együtt, ketten szerveztük az alkotókört. Igen, így volt. Egészen pontosan 1980-ban, ’81-ben, ’82-ben. Ennek már több mint negyven éve. Akkor még Kádár-diktatúra volt, pártállam, publikálásra alig volt esély, a létező keretek között kellett valahogy elevickélni. Felolvasásokat szerveztünk, „gründoltuk” a Jelenlét című kiadványsorozatunkat, amire egyedi nyomtatványokként kaptunk engedélyeket az akkori Kiadói Főigazgatóságtól. És tudtuk azt, hogy mi „csak” írni akarunk. Mindenféle intézménybe tagozódástól elhatárolódtunk.

Egyértelmű volt – a többségünknek –, hogy semmilyen módon nem integrálódunk hatalmi struktúrákba. Természetesnek tekintettük, hogy nem lépünk be az akkori állampártba, hogy nem megyünk el dolgozni olyan helyre, ahol – akár csak apró fogaskerékként – az akkori hatalmat szolgáljuk ki. Hogy a legtöbbünknek ez volt az alapvetése, az nem valamiféle végiggondolt ideológiai szembenállásból fakadt – bár a szembenállás mindenképpen jelen volt az életünkben, a mindennapjainkban, ha tetszik, ösztönösen –, hanem abból az egyszerű megfontolásból, hogy ha valóban író és kreatív alkotó akarok lenni, akkor azzal nem fér össze a hatalom birtoklása, pontosabban szólva: az irányító intézményrendszerben megnyilvánuló aktív jelenlét.

A függetlenség illúzióját megőrizni akkor is, ha ez ténylegesen az egzisztenciális nyomorral járt együtt. Ez volt az alapelvünk. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor az egyik, akkor éppen friss elsőkötetes költőtársammal futottam össze 1984-ben, késő este az utcán. Kis söprű és lapát volt nála. Abból élt, hogy éjszakánként telefonfülkéket takarított.

A rendszerváltó, akkor fiatal irodalmároknak, akik a 80-as évek elején indultunk – ahogy erről a Tokaji Írótáborban is beszéltünk – ez volt a hozzáállása az íráshoz. Új műveket létrehozni, olyan munkákat, amelyek formabontóak, „polgárpukkasztóak”, vagyis mások, mint az azt megelőző időszak művei, amelyek rámutatnak arra, hogy igenis sokféleképpen lehet új világot teremteni, vagyis rámutatnak az irodalmi pluralizmus lehetőségére, de ugyanakkor függetlennek maradni, és elhatárolódni minden hatalmi csábítástól.

Ez az a „belga” magatartás, ami jellemzett minket, vagyis azt a tágan vett nemzedéket, amelyik a 80-as évek elején elindult, itthon, Magyarországon, és amelyiknek igenis volt szerepe abban, hogy megváltozott a világ, lassanként, apránként, tíz év alatt, körülöttünk.

Persze, a folytonosság, az irodalmi élet természetes egybekapcsolódása, rétegződése sokszor megtört. Megtört a rendszerváltás után is, ez tény. A folytonosság újból és újból megszakadt az elmúlt harminc évben, azért, mert az az adott időszakban éppen aktuális hatalom megpróbált – intézményeken keresztül – beleavatkozni az irodalom szerves fejlődésébe. Ez külön, sokkal hosszabb esszét igényelne, hogyan és miként történt mindez az elmúlt harminc évben.

Az esetek többségében. Utoljára talán Vergilius volt képes elviselni a császári terhet, a „bizalmat”, ami ránehezedett. Az író arról is megismerszik, hogy bírál, de legalábbis kételkedik. Túlzottan fiatalon betagozódni a hatalom intézményrendszerébe – nem egészséges, vagyis nem tanácsos az alkotó ember számára.

A 80-as évek elején itthon, határon innen szerveződő fiatal írók többsége „belga” volt. Meggyőződésem, hogy hoztunk valami újat, az akkori Mozgó Világban, meg a Jelenlétben, a JAK-füzetekben, a Ver/s/ziók antológiában, a Tér/Kép/Vers csoport irodalmi körben, a 84-es kijáratban, az Új Hölgyfutárban, a Médium-Artban és a szamizdatokban, vagyis az engedély nélkül megjelenő lapokban. Újat hoztunk, és semmilyen körülmények között sem akartunk intézmények segítségével íróvá lenni, hanem éppen csak voltunk. 

Írtuk, amit tudtunk, és megcsináltuk mindazt az irodalomban, a művészetben, amit valamilyen módon mégiscsak meg lehetett csinálni.

A szerző író, költő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Kukorelly Endre 2022. augusztus 24-én. Fotó:  Szabó Réka / Index)