16:00, December 03.
Hollandia 0
Egyesült Államok 0
Kalifa Nemzetközi Stadion Nyolcaddöntő
20:00, December 03.
Argentína 0
Ausztrália 0

Az angol, német, olasz hármas jól beárazta a magyar focit

GettyImages-1243533013
2022.09.27. 17:09

Mennyi egy hajvágás ára? És mennyi egy hajvágás ára, ha a kedvenc futballistád frizuráját szeretnéd lemásoltatni? Valószínleg, a legtöbb kis szalonban a kettő között nincs markáns különbség.

A hétfő esti magyar–olasz Nemzetek Ligája-meccsel kapcsolatban faramuci módon nem a stadionban ért a legnagyobb élmény. Pedig Szalai Ádám könnyek közti búcsúja, a zokogó csapatkapitány arca a Himnusz alatt a meccs előtt, majd közös éneklése immár a lelátón a meccs után egyaránt emlékezetes, felemelő, futballpályán ritkán látott érzelmes pillanat volt.

Ám mégsem annyira meghökkentő és szívmelengető, mint az a pillanat, amikor a meccsre igyekvő tömeg közepén nyűglődő kisfiúhoz odahajolt az édesanyja az 1-es villamos Róbert Károly körúti megállójában, tenyérrel kicsit megigazgatta a haját, majd mintegy megnyugtatásul közülte vele, a tömegben senki sincs, akinek olyan jó Sallai-frizurája lenne, mint neki (mindezt úgy, hogy a Freiburg támadója sérülés miatt ezúttal nem is lehetett a keret tagja). A talpig meggypirosba öltöztetett kisfiú arca egyből felvidult, és mintegy varázsütésszerű pillanattal többé nem is nyomasztotta a körötte a villamos irányába tülekedő tömeg.

Tudom, rosszmájú vagyok, de az első gondolatom mégis az volt, hogy tizenöt éve, amikor a Várhidi Péter vezette válogatott barátságos meccsen fogadta az egy esztendővel korábban világbajnoki címet nyerő olaszt, egy ugyanilyen anyuka a hasonlóforma gyermekét valószínűleg azzal vigasztalta volna, mennyire jól áll neki az azúrkék és az Alessandro Del Piero-féle haj.

Ez pedig óriási különbség. 

Ahogy az is az volt, amikor néhány nappal korábban Lipcsében azzal fogadott a szállásadóm, tudja ám, hogy meccsre jöttem, és csak annyit kérne, ha késő este jövök haza a mérkőzésről, lehetőleg csendesen ünnepeljek.

Borítékolta a győzelmünket: „Jó nevű játékosok, de nem jó csapat. Én a helyében nem félnék, a magyarok az elmúlt egy évben sokkal jobb eredményeket értek el, mint az enyéim. Nem vagyunk jók” – bocsátott utamra a meccs előtt tört angolsággal, jóslata pedig tűpontosnak bizonyult. Hiába alkották egyéni szinten jobb játékosok a német válogatottat, a jobb csapat a magyar volt. Amikor másnap, kicsekkolás közben Sky – így hívták a férfit – gratulált Szalai Ádámék teljesítményéhez, az olyan volt, mint amit legutóbb a 2016-os Európa-bajnokságon éltem át. Hat év távlatából is úgy emlékszem a pillanatra, ahogy a bordeaux-i szállásra visszaérve Wales-zászlós szurkolók tapsolnak és gratulálnak nekünk az osztrákverők kiváló játékához, mintha tegnap történt volna...

Tudtam, hogy ténylegesen semmi közöm a győzelemhez, az, hogy – már amennyire egy idegenbeli meccsen újságíróként ez belefér – szorítottam a sikerért, egészen elhanyagolható energiamennyiség a játékosok által befektetett melóhoz képest. Mégis olyan büszke voltam, mintha kicsit az én sarkam is lett volna a gólt szerző Szalaié.

Olyan büszke, mint a kisfiú a villamosmegállóban a hajára.

A hajára. A kedvencére. A példaképére. A válogatottjára.

Megannyi sportszakmai haszna is lesz ennek a menetelésnek. Rögvest az Európa-bajnoki selejtezők sorsolásán azzal, hogy az első kalapból húzzák majd a magyar válogatottat, így elméletileg gyengébb ellenfeleket kaphat, mint az elmúlt időszakban bármikor. Megint más kérdés – és igazat is kell adnunk ebben neki –, amit a válogatott védője, Fiola Attila feszegetett az olasz meccs után. Vagyis az, hogy nem biztos, hogy olyan jó nekünk, ha minél több, papíron gyengébb ellenféllel találkozunk, ezen esetekben ugyanis nekünk kell szervezni a játékot, ami, valljuk meg, korábban nem feltétlenül volt a Rossi-féle válogatottnak sem erőssége, ráadásul az utóbbi másfél évben nem is igen gyakoroltuk. Amikor meg mégis, abban nem volt sok köszönet, lásd az Albánia ellen oda-vissza elbukott világbajnoki selejtezőket.

Ez épp ugyanolyan kihívás, ahogyan meg kell még tanulnunk hátrányból játszani: érdekes adalék, hogy az elmúlt két évben a hétfő esti, olaszok elleni meccs sorozatban már a hetedik olyan találkozója volt a válogatottunknak, amelyen hátrányba került, és utána még „csak” egyenlíteni sem tudott.

A másik nagyon fontos dolog, hogy a jó teljesítménynek köszönhetően már biztos, nem egyszeri szerencsés alkalom volt, hogy a kontinens elitjével mérkőzhetett hétről hétre, hónapról hónapra a magyar csapat. Az esély, hogy két év múlva, egy hasonló Nemzetek Ligája-csoporttal újra bejárhatjuk Európát, sőt kontinensszerte meghökkenést, majd elismerést kelthetünk, egyúttal remek esély arra is, hogy újabb és újabb kissrácot lehessen feldobni azzal, ha a gondosan beigazított séróját Sallaiéhoz, Szoboszlaiéhoz vagy Lang Ádáméhoz hasonlítjuk.

A válogatott miatt érzett büszkeség – ha a legvégére keserédes is – felbecsülhetetlen. Ezt az értéket kaptuk az Európa-bajnokságtól, és ezt az értéket kaptuk most a Nemzetek Ligája-meccsektől is.

Az olaszok elleni vereséggel egy álom véget ért, de egy új azonnal el is kezdődött. Az ember máris tervez, kikkel lenne jó összefutni az Eb-selejtezőben, hová utazna szívesen, és az adott túrákat hol, hogyan lehetne a lehető legköltséghatékonyabban megoldani. S kicsit talán azon is agyal, milyen legyen a szurkolói mezhez igazított haj.

Avagy az angolok, a németek és az olaszok segítettek beárazni a focinkat: magyar szemmel nézve a legmagasabb polcra.

Aki ezzel nem ért egyet, gondoljon csak bele, amikor a sorozat elején megkérdeztük az Index olvasóit, mire számítanak a Nemzetek Ligájában, a szavazók hetven százaléka arra tippelt, Szoboszlai Dominikék a kvartett utolsó helyén végeznek. Most pedig itt állunk – hátunk mögött a hat meccsel – csoportmásodikként, és mégse tudnánk madarat fogni a boldogságtól. Én legalábbis nem.

Abban pedig csak bízhatunk, hogy idővel általános színvonalban is odaérünk majd. Hiszem, hogy néhány öles lépést megtettünk most is efelé. Bár Szalai sokkoló – az elmúlt évek pletykái alapján mégse váratlan – búcsúja jelenthet egyet visszafelé is.

Marco Rossi szövetségi kapitány a szeptemberi két meccs előtt arra kérte az újságírókat és a szurkolókat, ne támasszanak abnormális elvárásokat a válogatottal szemben. Ha a regnálása első hónapjaiban lennénk, igaza is lenne, de mára, az ő munkájának is köszönhetően, nincs. Ez a csapat eljutott arra a pontra, ahol már nem is csoda, hogy egy-egy meccsen meg tudjuk lepni a világ legerősebb válogatottjait is. Ez ma már nem irreális. 

Az még igen, hogy ezt a csúcsteljesítményt sorozatban hat meccsen át hiba nélkül tudják hozni a játékosaink. S ez valószínű hosszú-hosszú ideig így is marad, elvégre a magyar labdarúgás több mint 120 éves történelmében, még annak legdicsőbbnek tartott korszakában sem jött össze. 

Az megint más kérdés, hogy ebben mekkora szerepe van Rossi kapitány (és stábja) személyes varázsának, és mekkora a magyar futballközeg rendszerszintű fejlődésének...

De erről majd máskor.

Mennyi egy hajvágás ára? És mennyi egy hajvágás ára, ha a kedvenc futballistád frizuráját szeretnéd lemásoltatni? Valószínűleg a legtöbb kis szalonban a kettő között nincs markáns különbség, de annak, aki a példaképére hajazó frizurát hordja, mennyivel, de mennyivel többet ér!

A szerző az Index sportrovatának újságírója.

(Borítókép:  Szalai Ádám az UEFA Nemzetek Ligája A3-as mérkőzése előtt a Puskás Arénában 2022. szeptember 26-án. Fotó: Robert Szaniszló / NurPhoto / Getty Images)



  • Hírek
  • Hírek