A pedagógusok és a kormányzat nagy fapofakísérlete

Pszichológus vagyok, a köznevelésben dolgozom. Az utóbbi hetekben rengeteg energiát fektettem abba, hogy munkahelyemen megszervezzem a sztrájkot. Október 5-én úgy éreztem, megérte. Reggel élőlánc, este tüntetés – felemelő pillanatok! Egy boldog napig hittem, hogy áttörhetjük a hatalom ingerküszöbét.

Az október 13-i kormányinfó szétoszlatta minden illúziómat. Mindannyian tudjuk, hogy távoli feltételes módban megfogalmazott ígéretekkel nem fognak frissdiplomás fiatalokat vonzani a pályára. Gulyás Gergely kijelentése, mely szerint az iskolaőrnél nagyobb biztonságot nehezen tud garantálni az állam, nettó szakmaiatlanság! Iskolapszichológusi hálózat, resztoratív pedagógia, Békés Iskolák Program? Ugyan már! Gulyás szerint az agressziót agresszióval kell kezelni! Egy pszichológus szemszögéből ez döbbenet! Szakmai érveinkből semmi nem ment át!

Fejlődéslélektanból tanultuk, milyen az érzelmileg elérhetetlen szülő. A kormány viselkedése kísértetiesen emlékeztet e működésmódra: legalább nyolc éve rezzenéstelen arccal ignorálja a köznevelésben dolgozók minden kezdeményezését a párbeszédre. 

A híres fapofakísérlet rámutat, milyen reakciót vált ki a kisbabából, ha a kezdetben kedves édesanya arca egyszer csak lefagy, és teljes közönnyel nézi gyermeke egyre kétségbeesettebb vergődését. A kisbaba eleinte kedvesen gőgicsélve, majd egyre ingerültebben próbálja felkelteni az érzelmileg elérhetetlen anya figyelmét.

Ebben a történetben a csecsemő én vagyok – és velem együtt a pedagógustársadalom.

2013-ban azt hihettük, hogy velünk törődnek: új NAT, életpályamodell, jelentős béremelés és centralizáció. Hamar jött azonban az arculcsapás. A fapofa. 2014-ben az akkori minimálbérhez rögzítették a pedagógusfizetéseket, szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel pedig azóta gyakorlatilag nem állnak szóba. Mint a kisbaba, jó darabig barátságos eszközökkel próbálkoztunk: bértárgyalás, szakmai viták kezdeményezése. A kormány nem tárgyalt. 2016 februárjában tüntettünk a Kossuth-téren, sztrájkoltunk, majd nem történt semmi, közülünk pedig egyre többen csendben elhagyták a pályát.

2021 októberében a két pedagógus szakszervezet úgy ítélte meg, lépni kell: a PSZ és a PDSZ közös sztrájkbizottságot alakított annak érdekében, hogy a kormánnyal közösen mielőbb megoldásokat találjanak az oktatás problémáira. Érdemi tárgyalásra azóta sem került sor. Fapofa. 

Egyre dühösebbek vagyunk! Sztrájkolunk, utcára vonulunk, végső elkeseredésünkben polgári engedetlenséget követünk el. Ez végre átüti az ingerküszöböt. Fenyegetés, kirúgás  – a közönynél még ez is jobb. Legalább észrevettek! Pont, mint a kisgyerek, aki rosszalkodással próbálja meg magára vonni nemtörődöm szülei figyelmét. A teljes közönynél még az is jobb, ha anya üvölt velem – addig is rám figyel. A jó szülő ilyenkor átölel, és megkérdezi, mi bánt, hogy tudna segíteni. A rossz szülő ilyenkor büntet. 

Távoli ígéretekkel üzeni a közvéleménynek, hogy ők törődnek a pedagógusokkal, a hőbörgés okafogyott. Szakszervezetekkel, szakmai partnerekkel azonban továbbra sem ül le egy asztalhoz. Mint az ignoráló szülő, aki a szomszédok előtt eljátssza a jófiút, otthon pedig ugyanolyan bántalmazó, mint eddig.

A legújabb kommunikációs fordulat szerint az EU-nak kellene rendezni a tanárok fizetését. Ebben a narratívában a tanári béremelések legádázabb ellensége, aki az EU-s kifizetések korrupciómentességét követeli. Megjegyzem 2006-ban Orbán Viktor sürgette az uniós segítségnyújtás megtagadását a „hazug és csaló” kormányoktól. 2004 óta eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy a befolyt eurómilliárdokból kellene rendezni a pedagógusok fizetését. A külföldi befektetőnek nem tragédia, ha ide telepíti az üzemét, és tanulatlan, olcsó munkaerőt robotoltat benne. Ez nekünk, magyaroknak tragédia. A tudás nemzeti érdek, az EU-val való kapcsolattól függetlenül kell a legfontosabb befektetések közé sorolni! A tanári fizetés azáltal válik nemzeti létkérdéssé, hogy ennyi pénzért már botrányosan kevesen választják ezt a pályát. 

A kormány a döntéseket a fejünk felett, érdemi szakmai párbeszéd nélkül hozza. 2014 óta rengeteg feszültség gyűlt bennünk össze, s ez kezd tovagyűrűzni a szülők és diákok irányába. Nehéz nem észrevenniük, hogy nincs fizikatanár, sok az óra, béna a tananyag, nincs fejlesztőpedagógus a tanulási nehézséggel küzdő gyerekek mellett.  

Kézenfekvő, hogy az ellenzék a maga malmára akarja hajtani az elkeseredésünk által felkavart vizet. Ha a fapofa-kísérlet csecsemőjének apukája mosolyogva belép a képbe – tökmindegy, hogy nem ő gyakorolja a szülői felügyeleti jogot – a kisbaba őt fogja preferálni. Így vagyunk ezzel mi is. Érthető, hogy a kockás ingben feszítő ellenzéki politikust közelebb érezzük szívünkhöz, mint az ignoráló kormányt.

Szívesen parolázok Jámbor Andrással vagy Gyurcsány Ferenccel arról, miért kontraproduktív a kötelező hatéves iskolakezdés, vagy mit lehetett volna tizensok évvel ezelőtt másképp csinálni – tárgyalni azonban nem velük akarunk – nem ők gyakorolják a szülői felügyeleti jogot. 

Mára egyértelművé vált, hogy a hatalom oldaláról nincs törekvés valódi szakmai párbeszédre. Felteszem, abban reménykednek, hogy egy idő után „megunjuk és hazamegyünk”. A pszichológiában ezt hívjuk tanult tehetetlenségnek. Az elhanyagoló szülő gyermeke egy idő után apátiába esik, és már akkor sem tesz semmit, amikor lehetőség nyílik a változásra. A történelemből azonban ismerünk más forgatókönyvet is, ahogy Petőfi 1847-ben jósolta:

 Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem lenne sokkal egyszerűbb lehajolni hozzánk, ránk mosolyogni, és elfogadni a párbeszéd iránti igényünket?  

A szerző köznevelésben dolgozó pszichológus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Pedagógus tüntetés 2022. október 5-én. Fotó:   Janos Kummer / Getty Images)