Puzsér Róbert: Kinek ártott Vadon Jani?

A Vadon Jani és Pedrito közti incidens a társadalom széles köréből váltott ki együttérzést a kolumbiai kölyök iránt, de a nyilvánosság legalább ekkora része Vadon Janit érzi boszorkányüldözés áldozatának, és tekint úgy az esetre, mint a hisztérikus túlérzékenység humor elleni támadására – érdemes tehát tisztázni, hogy mi a baj azzal a humorral, amellyel a magyar tévés a dél-amerikai vadonban szórakoztatott.

Kezdem azzal, hogy a Pedrito nevű gyereket valójában nem érte bántalmazás, mert amit Vadon Jani mondott neki, azt egyrészt nem értette, az másrészt nem érdekelte, harmadrészt meg nem érintette – a posztmodern kommunikációs tér vastörvénye azonban az, hogy „a gyermek szent, a gyermek védtelen, ne bántsátok a gyermeket”. Ha egy felnőttet ért volna a tévében olyan verbális bántalmazás, amelyet egyrészt megért, másrészt a szívére vesz, harmadrészt abban a nyelvi-kulturális közegben kell leélnie az életét, ahol az nagy nyilvánosságot kap, az simán átcsúszna az ingerküszöb alatt – Pedrito zéró traumájának ezzel szemben halálos pátosz és kurzusok felett átívelő szolidaritás jár.

Az emberiség szellemét az elemi erkölcs ma már nem járja át, de post-it emlékeztetőket hagyott magának az egykori normák temetkezési helyein, melyek morális triggerpontokként tüzelnek, amint azokat inger éri – ilyen például a szóban forgó gyermekmém. Ennek csökkentett drámájú változata az édesanyamém, továbbá így funkcionál valamennyi szexuális kisebbségi és etnikai mém azoknak, akik lusták vagy képességhiányosak a konfliktusban álló felek életkorától, nemétől, szexuális hajlamától és származásától függetlenül eldönteni, hogy egy adott kérdésben melyiküknek van igaza.

A rasszisták elleni harc rasszistákká tette az antirasszistákat, a szexisták elleni harc szexistákká tette az antiszexistákat, a kapitalisták elleni harc kapitalistákká tette az antikapitalistákat, a kommunisták elleni harc kommunistákká tette az antikommunistákat, a fasiszták elleni harc fasisztákká tette az antifasisztákat, a vallás elleni harc vallásosakká tette az ateistákat, a felvilágosodás elleni harc felvilágosította a legitimistákat. A jelenségek többé nem a jellegük, hanem a jelvényeik alapján ismerhetők fel. A weimari huszonegyedik század emberének fejében egy kétállású barát-ellenség felismerőrendszer működik, amely a cselekményeknek többé nem a minőségét olvassa le, hanem az előjelét. A polarizáció nem ismer skálát, csak végpontokat: azt állítja, hogy a politika sakk, és mert a kultúra számára nem cél, hanem eszköz, azt állítja, hogy a kultúra maga is sakk – ez a kultúrharcos fanatizmus szelleme. E téren Orbán és Gyurcsány közt nincs vita.

Nem az a fő baj, ahogy Vadon Jani beszélt ezzel a gyerekkel, hanem az, hogy az nem baj, ahogy az összes többi esetben ő meg a sith mestere, Sebestyén Balázs egymás és minden egyéb emberi lény méltóságához viszonyulnak. A nyugati ember Pedritónak, önmaga gyermekkorának és a harmadik világnak egyaránt tartozik azzal, hogy lelkiismeretesen szembesíti magát: mi a különbség Balázs és Jani, illetve Jani és Pedrito kapcsolata között?

A felnőtt-gyermek reláció: köztudott, hogy gyerekkel fölényeskedni nem bír nagy sportértékkel. Bizonyára Vadon Jani fejében is jelzett volna a kulturális vészcsengő, ha a Sebestyén és közte minden hétköznap reggel zajló csörték nem tették volna immunissá az alázó szándékú szavak erkölcsi tartalma iránt. 

– ha azonban egy másik felnőtt tette volna vele ugyanezt, szülői minősége talán felélesztette volna Jani fáradékony felelősségérzetét.

A konkvisztádor-őslakos reláció, mely egyben fehér-indián reláció: Vadon Jani Pedrito iránti lekezelésével a teljes amerikai kontinenst leigázó fehér ember bennszülöttek felett gyakorolt kulturális fölényét fejezte ki. A hódító szerepe ebben a viszonyulásban az, hogy ő az isten, akármelyik indián apja, aki kedve szerint utasíthatja akármire a neki alávetett fellényt, akinek erre válaszul annyi szerepe van, hogy „sí, señor”.

A fitt-dagadt reláció: aligha van olyan iskolai közösség, ahol a kövér kisgyerek megalázása ne számítana jó mókának, a túlsúlyos gyerek ugyanis nem pusztán „kellemetlen látvány”, de egyben akarathiányának kirakata, így a megszégyenítő erkölcsi felmentést is nyer, hiszen a dagadék igenis felelős az állapotáért. Nem kéne annyit zabálni, meg többet kéne mozogni, és akkor nem kellene szégyenkeznie azért, ahogy kinéz.

A munkáltató-munkavállaló reláció: a tévécsatorna megvásárolta a Pedrito idejéhez, munkaerejéhez, képmásához és méltóságához fűződő jogokat annak családjától, úgyhogy az ő emberi lénye a továbbiakban a magyar tévénézők szórakozását szolgálja. Vadon Jani szerepe e helyzetben az, hogy a srácban rejlő szórakoztatóipari potenciált a közönség kedvére és a csatorna hasznára kiaknázza – az a tény pedig, hogy ez gyermekmunka, csak fokozza azt a mámoros élményt, hogy a dél-amerikai őserdőben egy nyugati nagyvállalat valóban bármit megtehet.

A médiaelit-médiasenki reláció: Pedrito senki a médiában, és a történtek után is az marad. Egy jelentéktelen kölyök egy jelentéktelen régióban, a magyar nyilvánosságban elfoglalt értéke a nullával egyenlő, és minden jel szerint Kolumbiában is ismeretlen. Ilyen értelemben hasonló a helyzete ahhoz, ahogy a nagy Sebestyén Balázs a Z+ zenecsatorna képviseletében az önmaga verbális bántalmazásán zavartan vihogó, túlsúlyos kiscsajt egykor megszégyenítette. A médiasenki az önérzet legcsekélyebb jele nélkül működik együtt a maga megalázásában, hisz megtanulta, hogy aki a televízióban szerepel, az egyrészt nem akárki, másrészt humoros, harmadrészt igaza van.

melynek a kereskedelmi szempontok mentén, önkényesen és kontraszelektíven megalkotott szórakoztatóipar a fenti kulturális szerepeket és viszonyulásokat diktálja, mint a viccesség, a menőség és az elitség mikéntjét. Ez egy mérgező szellem, mely a visszabarbarizálódó társadalmaknak az antik Róma gladiátorjátékainak élményét nyújtja – a fizikai erőszak helyébe a verbális alávetés gesztusai lépnek, de a cselekmény morális imperatívusza kétezer év múltán is változatlan: „jaj a legyőzöttnek”.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Index)