Belügyi gondolkodást tükröz az egészségügy teljes államosítása

Az egészségügyi rendszer átalakítását, modernizációját évtizedek óta várja a társadalom és a szakma egyaránt. Nap mint nap tapasztaljuk a saját, illetve hozzátartozóink élményei alapján, hogy mennyire elveszettnek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, és mennyire esetleges és kiszámíthatatlan, hogy kiválónak megítélt ellátást kapunk, vagy lerázott mellőzöttként érezzük magunkat, amikor az egészségügyi ellátórendszert igénybe vesszük. 

Az egészségügyben dolgozók szempontjából nézve azt is gondolhatnánk, hogy az orvosok legalább elégedettek és jól érzik magukat, hiszen

Amellett, hogy a hálapénz határozott betiltása üdvözítendő, a fix és szinte kizárólag a letöltött évek számától függő fizetéssel kiveszett a motiváció és a vállalkozás lehetősége: a sebész miért műtsön többet, a kardiológus miért vizsgáljon meg több beteget, és a diabetológus miért töltsön el órákat a betege társszakmákhoz tartozó vizsgálatainak megszervezésével, vagy a radiológus miért értékeljen plusz leleteket heti pár órában egy másik intézménynek, ha neki ebből semmi előnye nem származik, miközben az egész rendszerben  szinte mindenki fáradt és frusztrált.

További gond, hogy az egészségügy már nagyon régóta csapatmunka, nem egy fehérköpenyes varázsló egyszemélyes tudásán múlik a gyógyulásunk. Ha a csapat többi tagja nem kap kellő megbecsülést, nem rendezettek a hatékony munkavégzés feltételei, akkor elmegy, a következő generáció pedig nem választja ezt a pályát. Hazánkban az elmúlt évek, évtizedek alatt sikerült „elérnünk”, hogy mára legalább minden ötödik egészségügyi szakdolgozó, ápoló, nővér, műtősnő, gyógytornász, szülésznő, pszichológus, asszisztens stb. hiányzik a rendszerből, és nincs is kellő számú fiatal, aki a jövő vagy a jelen állami egészségügyében való munkavégzést választaná hivatásául. 

Ezért is üdvözlendő, hogy az 5. Orbán-kormány egészségügyért felelős államtitkára a belügyminiszterrel egyetemben felvállalta az egészségügy modernizációjának kérdését, és az egészségügyi ellátórendszer megújításához szükséges intézkedések sorát készül a kormány elé terjeszteni. 

Az elképzelések, változtatások jelentős részére szükség van, hiszen szakmailag csak egy karcsúbb, hatékonyabb, jobban szervezett, közfinanszírozott ellátórendszert képest fenntartani az állam abból a kevés forrásból, amit Magyarország költségvetése egészségügyre szán (kb. a GDP 5,5 százaléka, szemben a nemzetközi 7-8 százaléknyi közkiadással).

 Koncepciójában érvényesül a belügyi gondolkodás, vezényelhetőség, irányíthatóság, amely rögtön kettős értelmezést nyer: 

egészség-gazdaságtanilag, szakmailag valóban jó és kívánatos, hogy adatok alapján döntsünk, mire hol van szükség: a lakosság ellátási szükséglete határozza meg, hogy mire hol van szükség és mekkora mértékben. Ott legyen szívsebészeti ellátás, vagy ott legyen egyenlő elosztásban és annyi számú háziorvos, ahol arra nagyobb mértékű igény mutatkozik. Ezt a centrumkórház igazgató főorvosa fogja előírni, megtervezni, és nem a szívsebész, aki kilobbizza magának, vagy a háziorvos, aki megörökölt egy praxist. 

Másrészről könnyen kiveszik a rendszerből a helyi igényekhez való alkalmazkodás, flexibilitás, kreativitás, színesség. A kérdés, amely rögtön felmerül, hogy vajon az egészségügyi dolgozók habitusuknál, gondolkodásmódjuknál és neveltetésük folytán hasonlóképpen vezényelhetőek, irányíthatóak lesznek-e úgy, mint a katonák, határőrök vagy rendőrök. 

Szakmai szempontból jó és kívánatos az az elképzelés, amely a helyi lakosság szükségleteihez igazítja a szolgáltatásokat, és ha ezek valóban megvalósulnak, középtávon előnyösen szolgálhatják a köz érdekeit, a hatékony ellátást és nagyobb esélyegyenlőséget teremtő struktúrák kialakulását, növelhetik a gyógyulás esélyeit.

A kérdés a rövid távú megvalósíthatóság törékenységében, a benne levő szereplők érdeksérelmének mértékén múlik. A Covid így is felborította a betegutakat, ma emberek százai vesznek el a rendszerben, kerülnek túl későn diagnózishoz vagy terápiához, mert nem tudják, hova kell menniük, hol kapnak ellátást, és nincs, aki vezesse, irányítsa őket a rendszer belső útvesztőiben. Minden további változtatás – még ha az ellátórendszer jó szándékú racionalizálása, a még egyelőre benne dolgozók jobb szervezettséggel való hatékonyabb teljesítménynövelése céljából történik – akkor is további veszteségeket fog okozni. 

A rendszerben dolgozók munkáltatója a megyei egészségügyi centrum lesz, ezáltal minden dolgozó a megyén belül szabadon vezényelhetővé válik. Például ha megszűnik a megye egyik városában a fül-orr-gégészeti szakrendelés, akkor az ottani személyzet a megye egy másik városában lévő centrumkórházában lévő műtős személyzet létszámhiányosságait pótolhatja. A kérdés csak az, hogy az egyik városban élő, mondjuk, kisgyerekes, szakrendelőben dolgozó ápoló vállalni fogja-e, hogy a kényelmes, napi 6-7 órás munkája helyett inkább éjszakai műszakot válasszon, vagy műtőben dolgozzon egy másik városban található kórházban. 

De nézhetjük a kérdést az önkormányzatok oldaláról. Eddigi az önkormányzatok egyre kevesebb megmaradt feladatuk mellett igen fontosnak tartották a helyi egészségügyi szolgáltatások biztosítását. A Medicina2000 Járóbeteg Szövetség felmérése szerint az önkormányzatok évente kb. 50-60 milliárd forintot költenek a helyi szakrendelők, egészségügyi szolgáltatók fejlesztésére, legyen az nyílászárócsere, új eszközök beszerzése, ellátási hiányosságok pótlása, megoldása, rendelések megszervezése. Amennyiben ez a feladatuk megszűnik, könnyen hasonló helyzet állhat elő, mint az tankerületi központok esetében. Mindannyian ismerjük azokat az elrettentő példákat, amiket egy-egy iskolában a csap megjavítása vagy egy vécé felújítása jelent. A bürokratikus akadályok nem egyszer már-már tragikomikumba forduló eseteket produkálnak az oktatási intézményekben, mert a rendszer képtelen megfelelni a kor igényeinek. 

Ha azonban nem sikerül a feladattal megbirkózni, folytatódik az a trend, amelyben a széteső közfinanszírozott rendszer, a kimazsolázott, profitábilisan nyújtható szolgáltatásokat kínáló magánegészségügy felé tereli a kiszolgáltatott betegeket. Legalábbis azokat, akik ezt megengedhetik maguknak. De mi lesz a többiekkel?

A szerző orvos, népegészségügyi szakember .

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Balogh Zoltán / MTI)