Schiffer András: Mit akart a woke a katari vb-n?

GettyImages-1443855774
2022.12.07. 12:50

A katari labdarúgó-világbajnokságon részt vevő hét nemzet – Hollandia, Anglia, Wales, Belgium, Svájc, Németország és Dánia – csapatkapitányai azt tervezték, hogy szivárványszínű, „One Love” feliratú karszalaggal lépnek pályára. A FIFA szankciókkal fenyegette meg a szivárványos karszalag viselését tervező csapatkapitányokat. Erre Dánia bejelentette, hogy tárgyalásokat folytat Angliával a FIFA-ból történő kilépésről, a szivárványos karszalag betiltása miatt. A holland szövetség egy rendkívül képmutató közleményt tett közzé: „Ez ellenkezik a sportunk szellemiségével, amely emberek millióit köti össze. A többi érintett országgal együtt kritikus pillantást vetünk a FIFA-val való kapcsolatunkra az elkövetkezendő időszakban.” Az egykori gyarmattartó ország képviselői ugyanis lazán elfeledkeztek arról, hogy 

a világfutball olyan milliókat is összeköt, akik homlokegyenest mást gondolnak a szivárványos karszalag mögöttes jelentéséről, mint a Globális Észak milliói.

A német csapat a nyitómeccsük előtt egy performance-szal tiltakozott a FIFA döntése ellen, miközben a következőket tweetelték közösségi oldalukon: „Ez nem a politikai nyilatkozattételről szól – az emberi jogok nem lehetnek alku tárgyai. Természetesnek kellene lenniük mindenhol, de még mindig nincs így. Ezért is olyan fontos ez az üzenet a számunkra.” Az ugyancsak hipokrita szöveg szétterjedt a futballvilágban.

Kiknek az emberi jogairól lehet egyáltalán szó? Felmerülhet a hivatásos labdarúgók szólásszabadsága. Kár, hogy amikor a Hertha BSC kapusedzőjét, Petry Zsoltot azért a véleményéért bocsátotta el klubja, amit egy magyar napilapnak fejtett ki az európai migrációs politikát illetően, gyakorlatilag senki nem állt ki Petry szólásszabadsága mellett a futballvilágban.

A stadionokban a politikai véleménynyilvánítást a FIFA egyébként hosszú ideje korlátozza, de erről majd később. A szivárványos karszalag nyilván a homoszexuálisok, transzneműek egyenjogúsága, emberi méltósága melletti kiállást hivatott szimbolizálni. Nincsen hír arról, hogy a játéktéren, a résztvevők keretében bárkit hátrány ért volna szexuális irányultsága miatt. A FIFA  nagyon helyesen  nemcsak a sportolók közti, szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetést tiltja, hanem a lelátói homofóbia ellen is keményen fellép. Magyarul: senkivel sem kell a pályán, a lelátón, a FIFA versenyein alkudozni a homoszexuálisok jogegyenlőségét illetően, az „emberi jogok nem lehetnek alku tárgyai” jelmondat tehát, ebben a kontextusban, tökéletesen inadekvát. S ha már az „emberi jogok nem lehetnek alku tárgyai”, felmerülhet még azoknak a hivatásos – és amúgy a katari vb-n is fellépő  labdarúgóknak a lelkiismereti szabadsága, akiket klubjuk a vallási meggyőződésükkel ütköző szimbólumok viselésére kötelezett.

Az emberi jogokért való kiállás, az emberi jogok követelése, az emberi jogok korlátozása, az egyes jogok közötti határvonás és így tovább: a legtipikusabb politikai nyilatkozattételek. A politikai közösség tagjainak egymáshoz való viszonyát minduntalan az egyes tagok emberi jogai alakítják ki, s az egyes jogok ütközésének feloldása időtlen idők óta viták tárgyát képezi, s fogja is képezni a jövőben. Ez így van az őshonos kisebbségek jogai, a munkavállalói jogok, az Európába bevándorolt muszlimok burkaviselése, járványhelyzetben a mozgásszabadság és az oltatlanok jogai, de a szólásszabadság, az abortusz vagy a választójog esetén is.  S ha a politika – per definitonem  a közjó mibenlétéről folytatott vita, úgy a politikai közösség tagjainak helyzetét meghatározó jogokról tett állásfoglalás értelemszerűen: politikai nyilatkozattétel.

A második (1934) és harmadik (1938) foci-vb-n részt vett annak a Németországnak a horogkeresztes címert viselő válogatottja, amelynek totalitárius államgépezete ekkor már gőzerővel készítette elő – többek között  zsidók és homoszexuálisok megsemmisítését célzó intézkedéseit. A francia és az olasz vb-n mégsem volt szervezett kiállás zsidók és homoszexuálisok mellett. Aztán 1950–1986 között a hidegháború árnyékában rendeztek világbajnokságokat. Fel sem merült, hogy a stadionokban a „szabad világ” szurkolói és futballistái szolidaritásukat fejezzék ki a kommunista rendszerekben sínylődő „rab népekkel”.

Az 1978-as vb-t úgy bonyolították le Argentínában, hogy ott éppen az amerikaiak jóvoltából  tombolt a katonai diktatúra, az ellenvéleményt hangoztatókkal valóban nem alkudoztak az emberi jogokról, hanem nemes egyszerűséggel kihajították őket a katonai helikopterekből. Az argentin juntától ennek ellenére nem vették el a rendezési jogot, és senki nem demonstrált a stadionokban a piszkos háború 30 ezer áldozatáért. Ahogyan az 1990-es foci-vb-n sem öltött fel senki piros-fehér-zöld kokárdát a márciusi marosvásárhelyi pogrom miatt, és a sor folytatható tovább a srebrenicai, ruandai, kurdisztáni tragédiákkal.

A woke-magyarázat úgy szól, hogy a „hetek” a rendező Katar intézményesített és valóban brutális homofóbiájára akarták felhívni a figyelmet. Ez a hivatkozás azonban több ponton sántít.

A woke-válogatottak ugyanis már a katari vb-t megelőző hónapokban is így demonstráltak. S hasonló „kiállások” nélkül rendeztek már futball-vb-t Mussolini Olaszországában, Videla Argentínájában és Putyin Oroszországában. Ráadásul a kilencvenes években még Katarig sem kellett volna utazniuk az intézményesített homofóbia ellen tiltakozó nyugati futballistáknak: Magyarországon egészen 2002 szeptemberéig létezett a melegek büntetőjogi diszkriminációja, csak 2004 májusa, az egyenlő bánásmód törvény hatálybalépése óta van hatékony szankciója a melegek munkahelyi diszkriminációjának, és csak 2009 nyarától elismert az azonos neműek élettársi kapcsolata.

A politikai nyilatkozattétel eltagadásának van egy praktikus indoka, mégpedig a FIFA régóta élő szabályozása. A nemzetközi szövetség „Stadium Safety and Security Regulations” névre hallgató szabályzata 60./1. alpontja ugyanis a mérkőzések előtt, alatt és után, továbbá a stadionon belül és annak közvetlen közelében egyaránt tiltja politikai, vallási üzenetek elhelyezését, valamint a politikai, vallási akciókat. Ezért kapott sárga lapot az angol Saido Berahino 2013-ban, a finnek elleni U21-es Eb-selejtezőn, amikor első gólja után a mezét a fejére húzva emlékezett édesapjára, aki egyike volt a burundi polgárháború 300 ezer áldozatának. Az UEFA fegyelmi kódexe ugyancsak ebből kiindulva tiltja meg a közéleti megnyilvánulásokat a lelátón és a pályán.

Tavaly nyáron az UEFA a jelenleg háborúban álló ukránokat is célba vette, mivel mezükön a „Dicsőség Ukrajnának!” felirat szerepelt, amelyet a szervezet „történelmi és honvédelmi” okokból politikai természetűnek nevezett. A tilalom céljára nagyon pontosan világított rá bejegyzésében Hont András: „Arról van szó, hogy a FIFA és a többi nagy nemzetközi sportszervezet égisze alatt tartott eseményekre a legkülönfélébb helyekről érkeznek a csapatok, a versenyzők – és nem csupán demokratikus jogállamokból. Bármekkora sztárok is lehetnek egyes sportolók, nem egyszer kiszolgáltatottak saját rezsimjüknek. A tilalom azt a célt szolgálja, hogy a legkülönfélébb rendszerek legalább ezeken az alkalmakon ne tudják használni a nekik alávetett idolokat politikájuk, ideológiájuk népszerűsítésére.”

Kérdés, hogy a nemzetközi futballszervezet felrobbantásával fenyegető, „OneLove” karszalagos konfliktus mennyiben mozdítja elő világszerte homoszexuális és transznemű embertársaink jogegyenlőségének ügyét? Attól tartok, hogy ebben a küzdelemben ez kevéssé számít: ők éppúgy ágyútöltelékei a woke-kapitalizmusnak, ahogyan a 2020-as BLM-mozgalom kapcsán a strukturális rasszizmustól valóban szenvedő afroamerikaiak. Anno a BLM farvizén a woke-kapitalizmus olyan nagyágyúi lőtték ki identitáspolitikai üzeneteiket, mint a Citigroup, az Apple, a Starbucks, a Nike vagy a Goldman Sachs. A tavalyi labdarúgó-Eb-n pedig már úgy borultak szivárványszínbe a Volkswagen játéktér melletti reklámjai, hogy a rendező UEFA-nak szava sem volt a dologhoz. 

Ma a futball a tudatipar talán leguniverzálisabb és éppen ezért egyik leghatékonyabb eszköze. Ugyanakkor a labdarúgás még ebben a végletekig elüzletiesedett formájában is páratlan abban, ahogyan globális léptékben képes felmutatni temérdek helyhez kötött identitást.

A XXI. században nincs még egy olyan tér, ahol olyan elemi erővel képes megmutatkozni a nemzeti összetartozás érzése, mint egy válogatott mérkőzésen: akinek borsódzott a háta tavaly júniusban a Puskás Arénában a magyar himnusz alatt, pontosan tudja, miről beszélek. A XXI. században egyre kevesebb az olyan hagyomány, amely apáról fiúra, nagyszülőkről unokákra terjedve kapcsol össze generációkat: a futball legendái, a klubhűség, a játékhoz kapcsolódó élmények ilyenek. Hiába a gyomorforgató tulajdonosi háttér, hiába az idegenlégiósok hada, a XXI. században mégis egyedül a klubfutball – és a körülötte kialakult szurkolói csoportok sokfélesége – képes arra, hogy egy-egy lokalitás megtartó erejét világgá kürtölje: a szurkolótáborokban ma – éppúgy, mint egy évszázaddal ezelőtt – a legkülönfélébb szociokulturális közegből származó emberek képesek a szó szoros értelmében egymásba kapaszkodni pusztán azért, mert szívükben ugyanahhoz a településhez, városrészhez, szakmához, régióhoz kötődnek.

Az emberi közösségeket a közös élményekből, történetekből, hagyományokból eredő egymásra csodálkozás tartja össze. A woke a közösségek helyébe fikciókat, buborékokat ültet, a közösség illúzióját kínálja fel. Az egyén helyét az univerzumban immáron nem a társra találás és egymásra csodálkozás élménye, hanem az óriásvállalatok és platformszolgáltatók aktuális profilképkampánya jelöli ki. S ahol a közösség illúzióvá válik, ott a rendszerrel szembeni lázadásnak még a gondolata is megszűnik.

A woke-kapitalizmusnak tehát jó oka volt célba vennie a futballvilág legnépszerűbb eseményét. A karszalagos kinyilatkoztatás pedig nem csak holmi szabálykerülési megfontolásból helyezi magát politikán kívülre. A 2008-as globális pénzügyi válság, a neoliberális konszenzus megbomlása után a globális nagytőke technokrata politikája ugyan magára öltött egy progresszív köntöst, ám a lényege, hogy Egyedüli Realitásként – s emiatt vitán és politikán felett állóként – őrizze hegemóniáját a lelkek felett, semmit sem változott. S ahogyan egykoron Herbert Marcuse leírta: „A technikai racionalitás azzal árulja el politikai jellegét, hogy a hatékonyabb uralom nagyszabású hordozójává lesz, s egy valóban totalitárius univerzumot hoz létre, amelyben a társadalmat és a természetet, az elmét és a testet egyaránt a permanens mozgósítás állapotában tartják ezen univerzum védelmére.” 

A FIFA még véletlenül sem áldozat ebben a konfliktusban. Pető Péter ironikus bejegyzése súlyos igazságot takar: „Ám, meglehet, hosszú távon mégis megéri, hogy a sivatagban rendeznek egy futball-világbajnokságot a játék eszméjétől, igazságától, identitásától tökéletesen mentes országban. Mert Katarnál erősebben soha senki nem emlékeztetett arra: a megvásárolt elitek bármikor eladják a szenvedélyt, a hitet, bármit.” A világbajnokságot tudniillik a katari helyszín kiválasztásával éppen a FIFA cipelte fel a globális kapitalizmus küzdőterére. A kárvallottak pedig azok a százmilliók lehetnek, akik eddig a futballt tekintették a helyhez kötött identitás és a közösségi élmény utolsó mentsvárának.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A német válogatott játékosai a katari labdarúgó-világbajnokságon 2022. november 23-án. Fotó:  Robert Cianflone / Getty Images)