Ha kimarad a háborúból, Belarusz lehet a nevető harmadik

Függetlensége első három évtizedében Belarusz viszonylag sikeres pályát futott be. Elmaradt az orosz és ukrán társadalmat megrázó rabló privatizáció, nem omlott össze az ipar, értékállóak maradtak a nyugdíjak, és nem volt érdemi munkanélküliség. Az egy főre jutó GDP kétszerese volt az ukránnak, és a jövedelmi különbségeket mérő Gini-index szerint Belarusz számított a világ negyedik legegyenlőbb társadalmának. A „belarusz Szilícium-völgy”, az informatikai szektor virágzott. A Nyugat és Oroszország között ügyesen helyezkedő rendszer egyszerre kapott támogatást az EU-tól a Keleti Partnerség keretében és olcsó energiát Moszkvától. Befektetőként és hitelezőként megjelent Kína is.

Az összképet csak a politikai demokrácia hiánya rontotta el. De ez is folyamatában vált egyre nyomasztóbbá. Alekszandr Lukasenka, a szovhoz elnökből (a szovhozok állami mezőgazdasági üzemek voltak) lett párton kívüli képviselő és harcos elitellenes aktivista, 1994-ben sokak meglepetésére megnyerte az ország első elnökválasztását. Ezt követően még öt elnökválasztáson indult el, és hivatalosan mindegyiken győzött is. A nyolcvan százalék körüli eredmények azonban egyre gyanúsabbak lettek, és Lukasenkát elkezdték Európa utolsó diktátoraként emlegetni. De a szociális rendszer továbbra is működött, a technológiai szektor világhírű lett, és a városi értelmiség eseti tiltakozását könnyű volt a vidék közönye mellett leverni. Ellenzéki pártocskák is akadtak, magam is találkoztam derék szociáldemokrata politikusokkal.

A 2020-es elnökválasztás aztán mindent felrobbantott. Az ellenzék már előre csalást gyanított, és világossá tette, hogy nem fogja elfogadni Lukasenka újraválasztását. Ő azonban ismét nyolcvanszázalékos győzelmet hirdetett ki magának, ami heves tiltakozást váltott ki, elsősorban a fővárosban. A vezető ellenzéki jelölt, Szvjatlana Cihanouszkaja szintén győztesnek kiáltotta ki magát, állítása szerint a szavazatok hetven százalékát kapta. A hiteles eredményt valószínűleg sohasem tudjuk meg. Az addig joviális képet mutató Lukasenka példátlan brutalitással és kegyetlenséggel verte le a tiltakozó mozgalmakat. A Nyugat válaszul minden kapcsolatot megszakított a rendszerrel, és Belarusz vezetőjének a Litvániába menekült Cihanouszkaját fogadta el. Ez minőségi változást jelentett az Európai Unió politikájában, hiszen korábban emigráns ellenkormányokat még a legsötétebb kommunista rendszerekkel szemben sem ismertek el hivatalosan. 

(Ahogy Oroszországot pedig Kínához tolta az ideológia vezérelte amerikai demokrata külpolitika.)

A hintapolitika lehetősége ezzel megszűnt. Lukasenka kénytelen volt elfogadni Putyin támogatását a hatalma megtartása és az ország gazdasági talpon maradása érdekében. Pedig a két vezető a mosolygós protokollvideók ellenére nem nagyon kedveli egymást. A nagy hangon meghirdetett orosz–belarusz egyesülési, összeolvadási, örökbarátsági tervek 2020 előtt mindig megbicsaklottak Lukasenka óvatos kihátrálása miatt. Hiába világpolitikai játékos Putyin, a belarusz elnök a maga józan paraszti eszével sokáig meg tudta védeni országa függetlenségét és korlátozott manőverezési képességét. Egy ideig jó kapcsolatot tartott fenn Zelenszkij ukrán elnökkel, nem ismerte el a Krím orosz annexióját, és amíg csak lehetett, igyekezett közvetíteni Moszkva és Kijev között. Paternalista stílusú nyilatkozata szerint gyermekeként kedvelte „Vologya” Zelenszkijt. A politika nyelvére fordítva azt szerette volna, ha Ukrajna is ugyanolyan hintapolitikát folytat a Nyugat és Oroszország között, mint ő. De a geopolitikai hullámok összecsaptak a feje felett. A Nyugat a korábbi ejnye-bejnye kritikák után 2020-ban teljesen leírta Lukasenkát és rendszerét, Ukrajna a NATO-tagság reményében vállalta az Oroszországgal való esetleges konfrontációt, Moszkva pedig ezt fegyveres harccá eszkalálta. Lukasenka még ekkor sem adta fel közvetítési kísérleteit, de hamar kiderült, hogy Erdogan elnök Törökországa a mediátor szerepéből is kiszorítja.

Innentől kezdve Belarusznak nem sok mozgástere maradt. Az orosz hadsereg felvonulási terepként használja az országot, Belarusz fegyvert és lőszert szállít Moszkvának, közös katonai egységet is létrehoztak. Lukasenkának egyetlen opciója mégis van, a háborúban való aktív, fegyveres részvétel elkerülése. A belarusz hadsereg beavatkozása érdemben kevéssé javítaná az orosz katonai esélyeket, a nyugati fegyverekkel végrehajtott ukrán ellentámadás viszont sok kárt okozhatna az országnak. És bár a belarusz lakosság egy része oroszpárti, a háborúba való belesodródás alighanem megingatná Lukasenka kemény erőszakkal stabilizált hatalmát. Cihanouszkaja litvániai kabinetje szerint belarusz partizánok, Minszk szerint ukrán terroristák okoznak károkat az infrastruktúrában, de mindkét állításban lehet propagandaelem is. Egyes nyugati szakértők szerint Belarusz azzal teszi a legjobb szolgálatot az oroszoknak, ha a katonai beavatkozás folyamatos lebegtetésével ukrán egységeket köt le a határon anélkül, hogy valóban támadna. A magam véleménye szerint harcias nyilatkozatai ellenére a belarusz elnök szeretné megőrizni önállósága maradékát és országa békéjét. Ha olyan békemegegyezés születik, amelyik egyik fél számára sem jelent totális győzelmet, akkor Minszk is némi manőverezési lehetőséghez juthat. Az ukrajnai kaland után Oroszország nem nyelheti le totálisan Belaruszt annak akarata ellenére, valamilyen szinten el kell fogadnia az állami függetlenségét. 

Másfélszer annyian lakják, mint a három balti köztársaságot együttvéve, három NATO-országgal is határos, és északnyugati csücske veszélyesen közel van a kalinyingrádi orosz exklávéhoz. Ideális esetben technikai és humán potenciáljával Ukrajna újjáépítésében is jelentős szerepet vállalhat. 

A Carnegie Békekutató Alapítvány elemzése szerint ugyanakkor Oroszország már annyira bent van Belaruszban, hogy a további egyesítést nem is érdemes erőltetnie, a belarusz gazdasági elitnek pedig már az orosz szabályok szerint kell versenyeznie ottani konkurenseivel. Ha ez így is van, a Nyugatnak mégis érdekében állna független államként kezelni Belaruszt. Alekszandr Lukasenka személye ezt nyilván megnehezíti, de az emigráns kormányok hazatelepítése sohasem szokott sikerülni. A háborúból kimaradó Belarusz akár a nevető harmadik is lehet, de ehhez az ország belső viszonyainak és a vele kapcsolatos nyugati politikának is meg kell változnia.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Alekszandr Lukasenka  Szocsiban 2020. február 7-én. Fotó: Mikhail Svetlov / Getty Images)