Tolsztojt be lehet tiltani, a nyugati tőke profitját kevésbé

Bár az ukrán fronton befagyott a háború, a hátországban a Nyugat fényes győzelmet aratott az orosz kultúra elleni, hősies harcban. Eltűntek az orosz filmek a mozikból és a televíziókból, megszűnt az együttműködés az orosz múzeumokkal, az ottani énekesek és zenészek csak akkor léphetnek fel Nyugaton és a Margitszigeten, ha a nyugati kormányoknak megfelelő politikai nyilatkozatot tesznek. Az orosz inváziót támogató írók, művészek esetében talán elfogadhatók ezek a tilalmak. A klasszikus esztétika szabályán, mely szerint alkotója megítélésétől függetlenül csak a mű értéke számít, már a huszadik század túltette magát. 

Tolsztoj nem egyszerűen egy orosz író, hanem az egységes európai kultúra meghatározó alkotója. Az eredeti regénynek tizenöt különböző angol nyelvű fordítása van, a műből világszerte húsznál több filmet és tévésorozatot készítettek. A leghidegebb hidegháborúban sem tiltották be Tolsztojt az Egyesült Államokban, ahogy a sztálini Szovjetunióban is játszották Shakespeare darabjait. Akkor még a politikusoknak is illett hinniük a kultúra egyetemességében és a politika feletti státuszában. Ez a hit mára alapvetően megrendült. Mindent alá kell rendelni a pillanatnyi politikai jelszavaknak, amelyeket sokszor nem is a választott politikusok, hanem sajtócézárok, befolyásos milliárdosok, homályos hátterű egyesületek hirdetnek ki és tesznek kötelező normává. Nem is e mechanizmus működése az igazán félelmetes, hanem az, ahogy eddig független gondolkodású, bátor értelmiségiek is szolgalelkűen sodródnak az árral. Az amerikai demokráciát felszínesen ismerők aligha gondolták volna, hogy még a New York-i Metropolitan Opera is kénytelen politikai alapon szelektálni az énekeseit. De hát az előző hidegháborúban egy Charlie Chaplinnek is el kellett menekülnie az Egyesült Államokból, és a mostani sem ígérkezik vidámabbnak.

Persze vannak rokonszenves kivételek is. Olaszországban sikerült leállítani a Dosztojevszkij és Muszorgszkij elleni hecckampányt. Malagában az Orosz Múzeum 2015-ös alapítása óta a szentpétervári Ermitázs gyűjteményéből kölcsönzött műkincsekből rendezett sikeres kiállításokat. Amikor a háború kitörése után megtiltották neki az Ermitázzsal való együttműködését, az épületként is pazar múzeumot a bezárás fenyegette. Szerencsére egy angol magángyűjtő, Jenny Green a Museo Russo segítségére sietett, és a saját gyűjteményéből egy kiállítás erejéig kölcsönadott 76 orosz remekművet. Fogalmam sincs, hogy mivel foglalkozik ez az angol hölgy, de hogy több köze van az európai kultúrához, mint a legtöbb uniós politikusnak, abban biztos vagyok.

Tolsztojt és az orosz avantgárdot persze könnyebb kitiltani, mint a kereskedelmet korlátozni. Az Eurostat nemrég nyilvánosságra hozta, hogy

Nem kicsit, nagyon. Luxemburg 262 százalékkal, Görögország 142 százalékkal, Ausztria 139 százalékkal, Olaszország 100 százalékkal és Franciaország 81 százalékkal növelte önként az orosz költségvetés bevételeit. (A magyar 132 százalék messze nem a legmagasabb arány.) Valószínű, hogy augusztus óta valamelyest mérséklődött az orosz import az alternatív energiaforrások bevonásával. Persze az oroszénál magasabb áron, de ettől szenvedjenek az európai polgárok. Annyi bizonyos, hogy a szankciócsomag az EU és az USA által egyértelműen meghirdetett célját, az orosz hadigépezet leállítását nem érte el. Hétköznapi ésszel ezt nagyon sokan előre láttuk. Izgalmas kérdés lenne, hogy a csillagászati pénzekből eltartott nyugati szolgálatok, kutatóközpontok, sok ezer Oroszországba helyezett diplomata és ügynök, a kremlinológusok egész légiói miért nem látták ezt ugyanígy előre. Erre a kérdésre sohasem fogunk érdemi választ kapni.

A kereskedelmi mérleg másik oldalát nem ismerjük ennyire részletesen. De az Oroszországban élő nyugatiak kedvenc időtöltése, hogy videókat készítenek az orosz boltok, szupermarketek kínálatáról. A polcokon láthatóan mindenből, így a nyugati importjavakból is elképesztő bőség van. A falusi boltokban nyilván kisebb a választék. De Oroszország messze a saját szükségletei felett termel élelmiszert, fűtő- és üzemanyagot. Amíg ezekből nincs hiány, addig a Coca-Cola eltűnése nem fog forradalmat kirobbantani.

Az ilyen szankció semmilyen sérelmet nem okoz az átlagembereknek, de a megcélzott ország hadseregén túl a szankciót elrendelő országok fegyvergyártó cégeinek is árt. Nem csoda, hogy egyre többször sikerül kijátszani. Kormányok jönnek és mennek, de az Eisenhower elnök által leírt „katonai-ipari komplexum” egyre fojtogatóbb ölelésbe fogja a demokratikusnak nevezett rendszereket is.

Egy független amerikai intézet, az Institute for Science and International Security (ISIS) megvizsgáltatta az Ukrajnában leesett iráni drónok fő komponenseit. A híres Shahed–136 motorja német és kínai, elektronikus berendezése amerikai, üzemanyagpumpája lengyel és szintén amerikai. Az elektronikus berendezést a dallasi Texas Instruments gyártja, amely több mint 30 ezer embert alkalmaz, és adózás előtti bevétele 2021-ben közel 8 milliárd dollár volt. Ennyi pénzből futja a kényelmetlen kérdéseket leszerelő lobbisták fizetésére is. Más vizsgálatok is folytak, a CNN szerint a kisebb alkatrészek 13 különböző amerikai cégtől kerültek ki, de az ISIS-szal szemben ezeket nem nevezték meg. Egyes komponensek tajvani, izraeli, kanadai és más országokból kerültek, feltehetően kerülővel Iránba.

Ha az évtizedek óta agyonszankciózott perzsa állam nyugati komponensekből ilyen hatékony drónokat képes gyártani, akkor ki tudja érdemben ellenőrizni Oroszország húszezer kilométeres határát? Amelynek nagyobb része ráadásul a szankciókat nem alkalmazó országok mentén húzódik? 

Anna Karenina helyett amerikai szappanoperát sugározni ennél kétségtelenül egyszerűbb.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Shahed–136 drón. Fotó:  Roman Petushkov / Reuters)