A kínai hitel az EU és a NATO szemében is hadüzenet értékű lenne

D MTI20220509005
2023.03.27. 06:55

Magyarország jövője az ország minden felelős polgárát foglalkoztatja. Súlyosbodó vitáink a NATO-val, az  Európai Unióval, az Egyesült Államokkal és a visegrádi országokkal egyre élesebben vetik fel azt a kérdést: vajon hová vezethet ez az út? Van-e élet az Európai Unión, és az atlanti szövetségi rendszeren kívül a számunkra?

Az elmúlt héten Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára, miután többször kérte már, hogy minden szövetséges fejezze be a finn és a svéd csatlakozási folyamat ratifikálását, 

bejelentette, hogy a magyar kormány akarata ellenére összehívja a NATO–Ukrajna-bizottságot.

Vannak talán, akik azt gondolják: na jó, egy újabb konfliktus, de annyi baj legyen, majd kimegy ez is a nagymosással. Nos, a több évtizedes politikai tapasztalataim azt mutatják, hogy ez nem így van. Ez a bizottság több éve nem ülésezik, ugyanis a főtitkár a magyar kérésnek eleget téve nem hívta össze a tanácskozást. (Hazánk kormánya – egyébként egy vállalható cél érdekében – a kárpátaljai magyarok jogainak tényleges csorbítása miatt vétózta a testület munkáját, megpróbálva rábírni az ukrán kormányt a jogfosztó törvények megváltoztatására.) Folyamatos vitáink és vétóink során oda érkeztünk, hogy az eddig elfogadott kérésünk ellenére most mégis összeül a bizottság. Az ilyenek nem szoktak nyomtalanul elmúlni. Egy fontos határ átlépéséhez értünk. Az egyik nemzetközi testület, amelynek tagjai vagyunk, megelégelte a többség akaratának blokkolását és úgy döntött, nem akceptálja tovább az álláspontunkat. Hová vezethet ez a folyamat? Innentől kezdve, ha valamire azt mondjuk, hogy nem, megállítjuk az eljárást, akkor a többiek azt válaszolják, hogy értjük, de nélkületek is megcsináljuk? Mert ezek után azon gondolkodhatunk, hogy akarunk-e a továbbiakban egy olyan szövetséghez tartozni, ahol nem veszik figyelembe a véleményünket.

A kibontakozó forgatókönyv aggasztó, és Magyarország érdekeivel ellentétes. Népszavazáson döntöttünk a két szövetségi rendszerhez való tartozásunk ügyéről. Nálunk az egyik legmagasabb az unió támogatottsága. Jövőnk, fejlődésünk és biztonságunk záloga a két szövetségi rendszerhez való tartozásunk, ahová ráadásul kultúránk is ezer szállal kötődik. Tudnunk kell kompromisszumot kötni a céljaink elérése érdekében.

Hihetünk-e komolyan abban, hogy ha nem tudunk megállapodni az EU-val, majd a kínaiak és az oroszok kisegítenek minket?

Azok a jelenségek, amelyek jó néhány hazai, főként jobboldali értékvilágú polgár számára ellenszenvesek (cancel culture – az eltörlés kultúrája stb.), és amelyek főként a nyugati világban tapasztalhatóak, vajon elegendő súlyúak-e ahhoz, hogy kockára tegyük hovatartozásunkat? Én mind a két kérdésre nemmel tudok csak válaszolni. Ha nem kapjuk meg a felfüggesztett európai uniós pénzeket és helyettük kínai hitelt veszünk fel, akkor ezt mind az EU, mind a NATO hadüzenetként fogja értékelni. Technikailag biztosan megoldható, de politikailag teljes katasztrófa ez az út.

Itt az ideje kitörnünk az elszigeteltségből, kilépni a pária szerepből! December hónap nagy eredménye volt, hogy sikerült aláírnunk a megállapodást az Európai Bizottsággal. A puszta aláírásnak azonnal éreztük a forint árfolyamára (és a pénztárcánkra) gyakorolt jótékony hatását. Most márciust írunk, és a felfüggesztett pénzek folyósításáról még egyelőre nincs megállapodás. Fontos lenne, hogy ez nyárig megtörténjen. Örömmel láttam, hogy a múlt héten találkozott egymással Emmanuel Macron és Orbán Viktor. A találkozót az elszigeteltségből való kitörés kísérletének értékelem, ezért lényegesnek is tekintem. (Külön érdekessége a hazai politikának, hogy az ellenzékben lévő baloldali pártoknak nincs érdemi, politikailag komolyan vehető javaslata ezekben a kérdésekben. Értelmetlen azon merengeni, hogy ellenzéknek, vagy ellenfélnek tekintik-e magukat. Az erőviszonyokból kiindulva alkut kellene kötni a kormánnyal és támogatni nemzetközi szinten a közös hazánkat érintő legfontosabb kérdésekben.) 

A szövetségeskeresést sürgősen folytatni kellene.

Elérkezett az idő, hogy a magyar kabinet vezetője leüljön egy találkozóra Ursula von der Leyennel, az Európai Bizottság elnökével is.

Brüsszel és Budapest között már elmérgesedett annyira a viszony, hogy – a kármentés érdekében – minél hamarabb tisztázzák a vitás kérdéseket. A végsőkig lehet ugyanis valós és mondvacsinált problémákat találni a magyar jogállamisággal kapcsolatban, ha nincs politikai döntés, amely gátat vetne ennek a folyamatnak. A magyar miniszterelnök szeretné folyamatosan bővíteni a mozgásterét, hogy ne kiszolgáltatott pozícióban tárgyaljon az erősebb és befolyásosabb országok és szervezetek vezetőivel. Érthető ez a szándék, de itt most más technikát kellene alkalmazni.

Kívánatos lenne, ha Orbán Viktor mihamarabb Kijevbe látogatna, és a vizitet felhasználva újra életet lehelne a visegrádi együttműködésbe. Épp a kormányfő világított arra rá, hogy a jövő fontos európai gazdasági és katonai együttműködése formálódik Lengyelország, a balti államok és Ukrajna között. Kézenfekvő tehát, hogy ebbe az irányba is normalizáljuk a kapcsolatainkat.

Végül pedig Jens Stoltenberg döntése újra ráirányította a figyelmet arra, hogy már jó ideje el kellett volna fogadnunk Finnország és Svédország NATO-tagságra irányuló kérelmét. Ahogy legutóbbi írásomban utaltam rá, nincs okunk keresztbe feküdni e két nép akaratának. Nem látom indokát és hasznát annak, hogy ne támogassuk a két északi országot, ahogy az is nehezen magyarázható, hogy miért elfogadhatóak számunkra inkább a finnek, mint a svédek. Remélem, hétfőn a parlamentben megtörténik mindkét ország kérésének a megszavazása. 

A kormány következetesen kiáll a békéért az orosz–ukrán háború kapcsán. Egyelőre erre kevés az esély, viszont köthetnénk békét néhány olyan fronton, ahol rajtunk is múlik a „fegyverszünet”. Kezdjük el az Európai Unióval és a NATO-val, azt javaslom.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Ursula von der Leyen és Orbán Viktor Budapesten 2022. május 9-én. Fotó:  Benko Vivien Cher / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI)