Szíria elkerülte a végzetét

Az Öböl menti arab országok egymás után újítják fel kapcsolataikat Szíriával, és a jelek szerint májusban az Arab Liga is visszafogadja tagjai közé Asszad elnök országát. Az áttörést a szaúdi külügyminiszter damaszkuszi látogatása jelentette. Szaúd-Arábia volt az Asszad-ellenes felkelők legnagyobb támogatója, így mostani fordulata jelzésértékű az arab világ számára. Néhány napja Moszkvában az orosz, az iráni, a török és a szíriai védelmi miniszter találkozott egymással, a négyesből a török részvétel jelezte az új időket. A térségben lassan mindenki tudomásul veszi, hogy a szíriai polgárháború nagyjából véget ért, az Asszad klán ellenőrzés alatt tartja az ország nagy részét, és egyfajta modus vivendit tart fenn a kurd autonóm területekkel.
Szíria borzalmas veszteségekkel, de túlélte a háborút, a nyugati és az arab világ együttes szankciói és katonai akciói sem söpörték el a rendszert. A mai elnök apja, Háfez el-Asszad 1971-ben lett az ország teljhatalmú vezetője, és az Asszad klánt azóta sem sikerült kirobbantani a hatalomból. A Közel-Keleten a stabilitás ritka kincsnek számít, és Szíria kétségkívül helyt állt a stabilitási vizsgán.

és mérhetetlen szenvedéssel járt, ráadásul az egész térség biztonságát veszélyezteti a következményeivel. Lehet, hogy Szíria Bassár el-Asszad győzelmével „csúnya ország” marad, de az állami funkciók helyreállításával visszanyerte stabilitását a Közel-Kelet egyik legforróbb pontján. Környezete számára ez minden bizonnyal megnyugtatóbb, mint ha iszlám terroristák és elszabadult hadurak anarchiája tombolna a szétvert ország helyén.

Szíria győzelmének okai és következményei is tanulságosak. Az országot a hetvenes évektől a szocialista irányzatú Ba’ath Párt irányította világi, szekuláris rendszerben. A kemény politikai elnyomással párhuzamosan viszonylag jó volt az oktatás és az egészségügy, a háború előtt a születéskor várható élettartam hasonló volt a magyarországihoz. A rendszer stabilitását a szegényebb rétegeknek juttatott, rendszeres dotációk biztosították. Az országra erőltetett piacpárti reformok, a szociális támogatások csökkenése és az arab tavasz szellemisége, kiadós külföldi beavatkozással együtt, 2011 táján aztán alapjaiban rendítették meg a rendszert, de azért maradtak olyanok, akik haszonélvezői voltak az állami osztogatásnak.

Ennél is fontosabb tényező a vallási türelem kérdése. A nyugati elemzők kizárólag a politikai demokráciát szokták számonkérni, pedig a muszlim többségű országokban a vallásszabadság lényegesebb a politikai pluralizmusnál. A klerikális diktatúrákban a kisebbségi vallások hívei állandó üldöztetésnek vannak kitéve, a visszatérő pogromok tíz- és százezrek halálával járnak. Szíriában viszont vallásszabadság volt, és a kisebbségek szabadon gyakorolhatták a hitüket. Az ország lakosságának mintegy tíz százaléka keresztény, és szinte a teljes, kétezer éves keresztény egyháztörténet képviselve van az országban. A szír katolikusok és ortodoxok mellett a káld, asszír, örmény egyház is jelen van, és az ókori egyházszakadás idején elkülönült nesztoriánusok közösségei is megmaradtak. Kisebb keresztény közösségek ma is az evangélium korának köznyelvét, az arámit beszélik. Damaszkusz keresztény negyede – magam is tapasztalhattam – virágzott a háború kitörése előtt.
A keresztények mellett az alaviták alkotják a másik jelentős vallási kisebbséget. Az alapjaiban síita, de keresztény elemeket is mutató vallási irányzatot a szunniták egy része nem tartja az iszlám részének, és az alaviták még a közel-keleti keresztényeknél is több üldöztetésnek voltak kitéve. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy 

Tisztában vannak azzal, hogy vallási meggyőződésüket nem erőltethetik rá a szunnita többségre, ezért hagyományosan a vallási türelmet, a szekuláris államot támogatják. Ebben a szíriai keresztények a legfontosabb szövetségeseik, akik számára a polgárháború különösen kemény kihívást jelentett. Bár értékrendjüket tekintve nyugatias gondolkodásúak, azt kellett látniuk, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió a közösségeik felszámolásáért küzdő, keresztényellenes felkelő csoportokat támogatta. Sajnos a Nyugat régóta a laikus, szekuláris arab rendszerek erőszakos felszámolására törekszik abban a reményben, hogy a konzervatív iszlám rendszerek hű szövetségesei lesznek az oroszok vagy Kína ellen.

A közkeletű magyarázat szerint Putyin és az orosz hadsereg nyerte meg a szíriai polgárháborút Asszadnak. Az orosz hadsereg és a Wagner-csoport valóban komoly segítséget jelentett a szír hadseregnek. De Putyin katonailag csak akkor szállt bele a konfliktusba, amikor esélyt látott a győzelemre. Fontos szempont volt számára a szíriai orosz hadikikötő megmentése, az iszlamista terjeszkedés megállítása és az a lélektani üzenet, hogy Moszkva Washingtonnal szemben nem hagyja cserben a szövetségeseit.

Ez súlyos tévedés volt, a hazájukért küzdő ukránok harcértéke nem hasonlítható az iszlám milíciákéhoz. Oroszország mellett Irán is küldött fegyveres egységeket Szíriába, és diszkrétebb eszközökkel, de Kína is igyekezett megmenteni az Aszad-rendszert. India pedig a kívülről vezényelt rendszerbuktatást ellenezve tartott fel korrekt kapcsolatokat Damaszkusszal. Ha összerakjuk Szíria eddigi támogatóit (Oroszország, Irán, Kína, részben India) és az ország felé mostanában nyitó államokat (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emirátusok, Törökország), akkor ki is rajzolódik annak az új világrendnek a körvonala, amely a neokonzervatív magyarázat szerint persze nem is létezik.

A szír rendszer hatalma megvédése közben nagyon súlyos bűnöket követett el a civilek ellen is, hasonlóan persze az ellenfeleihez. Ráadásul az Asszad név brüsszeli és washingtoni körökben majdnem olyan atavisztikus gyűlöletet vált ki, mint a Putyin. Így a Szíriát sújtó nyugati szankciókat aligha oldják fel. Ezzel tovább növelik a lakosság szenvedését, és még jobban a Nyugat ellenfeleihez lökik a stratégiai fontosságú országot. Pedig lenne egy másik megoldás is. Az Európai Unió a szankciók szakaszos feloldását és az újjáépítési segélyek adagolását a menekültek visszatelepítéséhez, ellenőrizhető reformok bevezetéséhez, az állami erőszak megszüntetéséhez köthetné. Ehhez intellektuális bátorság kellene, és annak belátása, hogy a stabil, szekuláris arab rendszerek meggyengítése csak az iszlám fundamentalizmust segíti.

A szerző volt szocialista európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik  az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Bassár el-Aszad arcképe Damaszkuszban 2021. május 27-én.  Fotó: LOUAI BESHARA / AFP)