Az irányt vesztett óriás: merre tart Amerika Donald Trump irányításával?

Amerikai és európai, jobb- és baloldali külpolitikai elemzők és véleményvezérek az események tükrében csak kapkodják a fejüket, és ismételten felteszik a kínzó kérdést: valójában merre tart az Egyesült Államok, milyen irányultságú Donald Trump második kormánya és a világ sorsát jelentős mértékben meghatározó amerikai külpolitika? A jól ismert, klasszikusnak vélt politikai elgondolások, doktrínák, eszmei célkitűzések immár csak látszólag hatásosak és legitimek, valójában érvényüket vesztett gondolati reliktumok, amelyek csupán a történelem- és politikatudományi szakkönyvek oldalain maradnak fenn – egyre kevesebb olvasóval. 

Donald Trump sajátos személyiségénél és személyes sértettségénél fogva (mondjuk nem alaptalanul) kiszámíthatatlan, egyfajta ad hoc politikai revansstratégiát alkalmaz kül- és belföldi ellenfeleivel, kreált vagy valós ellenségeivel szemben. Nyilvánvalóan jelentős problémát okoz a rendszerben, hogy Trump ezt állami nagypolitikai kormányzati szinten teszi egy olyan hasonló kaliberű, nagy hatalmú és nem kevésbé zavaros személyiséggel rendelkező támogatóval a háta mögött, mint Elon Musk, a multimilliárdos techguru kormánytag.

Az elmúlt két hónap eseményeinek, döntéseinek és kivételes, „tettekké vált beszédaktusainak” ismeretében kijelenthetjük, hogy Donald Trump valójában önmaga sajátos hibrid elképzeléseit követi, és teljesen mellőzi a politikai eszmék, elméletek és doktrínák sorvezetőit. Trump elnököt egy önjáró óriáslöveghez is hasonlíthatjuk, amely, mondhatni, irányzék nélkül lövöldöz mindenfelé, mert egyelőre megteheti, míg a jó és rossz következményeket valószínűleg nem is ő, hanem utódja, valamint Amerika és a világ fogja viselni. 

Donald Trump elutasítja (és valójában soha nem is követte igazán) a neokonzervatívok militarista küldetéstudatát, amely az ifjabb Bush elnök idején csúcsosodott ki. Ugyancsak, nyilvánvaló módon nem követi a liberális univerzalizmus wilsoni eszméit, és annak progresszív (woke) változatait, amelyek a Demokrata Párt sajátjai lettek az utóbbi évtizedekben. Amint sokan megállapították már, Trump politikája nem tekinthető a reagani konzervatív realizmus újracsomagolt, posztmodern, 21. századi megnyilvánulásának sem, hiszen elég messze áll annak eszmeiségétől minden tekintetben. 

Vagyis Trump egy új politikai kategória és paradigma hordozója, akinek tulajdonképpen csak egyetlen fontos külpolitikai célja van: az amerikai elsőség, a hatalmi dominancia megőrzése bármi áron, még ha intézkedései akár ellenkező hatást is eredményezhetnek majd eredeti céljához képest. Ez utóbbiban komoly problémák és potenciális aknák is rejtőzhetnek a trumpi külpolitika számára, hiszen saját szövetségi rendszerének (NATO, EU) gyengítése, annak nem is burkolt szóbeli vesszőzése gyorsan visszahathat az amerikai világhegemón státuszra, kontraproduktívvá válhat és gyengítheti az Egyesült Államok pozícióját riválisaival, illetve akár saját durcás szövetségeseivel szemben is. 

Donald Trump korábbi megszólalásaiban, illetve második elnöki beiktatási beszédében is említette az amerikai sorsszerű küldetéstudat, elhívás (manifest destiny) civilizációs eszméjét, akárcsak a 17. századi puritán nagyhagyomány winthropi ideáját „a Hegyen tündöklő Városról” („a shining City upon a Hill”), amely az amerikai különlegesség-, kiválasztottság- és küldetéstudat egyik legfőbb jelképe lett az amerikai politikai elit számára az utóbbi kétszáz évben. 

Talán a franciaké és zsidóké hasonlítható a vallásos amerikaiak identitásához, akik „új Sionként” is emlegetik országukat, magukat pedig az Újvilág választott népének tekintik, amely példát és mintát mutat a világ többi nemzete számára.

Ugyanakkor, a fennállásának 250. évfordulójára készülő Egyesült Államokban ez a küldetéstudat teljességgel elkopott és átalakult, úgy az átlag amerikai polgárok, mint a politikai elit tagjai körében. Trump sem hisz már e politikai filozófiai eszmékben, amelyek Jeffersontól Woodrow Wilsonon, Eisenhoweren és Kennedyn át Ronald Reaganig számos elnök gondolkodásában jelen voltak. 

Amerika látszólag magába fordul és bezárkózik (amely szintén nem újszerű amerikai magatartás), ellenben sokkal nagyobb pénzügyi kitettségekkel rendelkezik, és nagyobb mértékben függ a globális gazdaságtól, mint bármikor korábban. Amerika vonakodó szuperhatalomként első akar maradni a nagyok között a látszat-status quo és -imázs fenntartása céljából, ugyanakkor csupán egy állami tényező kíván lenni a többiek között, megkímélve magát a világvezető státusz morális és politikai terheitől. E látszólag skizofrén nemzeti állapot nemcsak mentális zavart, hanem jelentős politikai és más konfliktusokat is gerjeszthet az egyre zavarosabbá és kiszámíthatatlanabbá, anarchikusabbá váló nemzetközi színtéren.

A szenvtelen és arrogánsan pragmatikus üzletszerű Trump-féle külpolitikai attitűd teljességgel megfosztja az USA-t az őt éltető nemzeti, állami mítosztól, amely példát mutat a világ számára. 

Nyilvánvalóan nem a naiv, idealista wilsonizmus érvényesítését vagy a fukuyamai liberális utópia hiányát kérjük számon az ingatlanmágnásból lett republikánus elnökön, hanem a kiszámíthatóbb, valamiféle doktrínát követő külpolitikai rendszer meglétét, követését. Egy megbízható politikai ágenda sokat segítene a Trump-féle politikai gondolkodás megértéséhez úgy az amerikaiak, mint a világ számára, ellenben ez a doktriner gondolkodásmód felettébb távol áll Donald Trumptól.

A Trump-féle üzletkötés művészetének fontossága és az első Trump-adminisztrációról szóló beszámolók, fehér házi naplók, washingtoni visszaemlékezések (John Bolton, James Mattis tábornok vagy Jared Kushner tollából) nem sokat segítenek, illetve nem sok jóra engednek következtetni. Mondjuk, Gáza nagyszabású – az ott élő, inkább szenvedő palesztin milliók megkérdezése nélkül felvázolt – ingatlanfejlesztési terve ugyancsak nem segíti a Trump-féle külpolitika racionális értelmezését. 

Az ukrajnai – az európai partnerek nélkül és a háború borzalmait elszenvedő ukránok feje felett zajló – békecsinálási projekt úgyszintén a nagyhatalmi arrogancia és érzéketlenség látványos megnyilvánulása. Megjegyezhetjük, hogy a véres délszláv háború sajátos amerikai lezárása az ohiói Daytonban 1995-ben, majd Jugoszlávia 1999-es amerikai szétbombázása szintén mutat némi hasonlóságot Trump stratégiájával, már ami az európai partnerek kvázi kiiktatását illeti.

J. William Fulbright amerikai szenátor, legendás demokrata párti politikus és filantróp írta az 1960-as években, hogy Amerika, még ha terjeszkedik is a világban, soha nem válhat birodalommá, mert nincsenek gyarmatai, külpolitikai vezérelve pedig a jószándék és a segíteni akarás, a gonosz, embertelen ideológiákkal szembeni fellépés, a nácizmus és kommunizmus elleni harc. Ismerősnek tűnhet a jelentős hatalmi arroganciától átitatott klasszikus amerikai jelmondat, miszerint „ami jó Amerikának, annak előbb-utóbb jónak kell lennie a világnak is”, mely állítás az amerikai kiválasztottság és küldetéstudat egyik legfőbb külpolitikai vezérelve volt évtizedeken keresztül. 

Érthető módon, tulajdonképpen ez történt a vérzivataros 20. század során, amikor legfőbb győztes nyugati nagyhatalomként az Egyesült Államok vált a gyakorlatilag megvalósult „földi paradicsommá”, az ígéret modern földjévé, avagy „Isten városává a Földön”, kiváltképp a világ elnyomott nemzetei számára, amelyek különféle diktatúrák sanyarú rendszereiben sínylődtek. Ez az idilli, utópikus kép és sajátos amerikai azonosságtudat mára látványosan megfakult és radikálisan átalakult, sőt teljességgel eltűnni látszik, bár az utóbbi évek bevándorlási adatai tükrében Amerika paradox módon még mindig az ígéret földjének tűnik milliók számára.

A Trump-féle külpolitikai útkeresésből különféle optimista, realista és felettébb borús forgatókönyvek következhetnek, amelyek mindenféleképpen visszahatnak Amerika nemzetbiztonságára és helyzetére, ahogyan a Nyugat néven ismert transzatlanti térségre is, amely egyre kevésbé egységesen és igencsak ambivalens módon pozicionálja és értékeli önmagát Washington és Moszkva között őrlődve. Azt biztosan megállapíthatjuk, hogy a második hidegháborús korszakként is aposztrofált korunk sokkal összetettebb, kiszámíthatatlanabb és kaotikusabb, mint az első, szovjet–amerikai szembenállás 1948 és 1989 között. Mindez nem csekély stratégiai kockázatot és biztonsági dilemmát jelent a gyilkos bálnák között lavírozó és túlélni próbáló bébifókák számára.

A szerző Amerika-kutató.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Donald Trump 2024. december 16-án. Fotó:  Andrew Harnik / Getty Images)