Donald Trump Amerikája már nem akar példakép és globális apuka lenni

A 90-es években voltam gyerek, és a mai napig elevenen él bennem az évtized Amerika-mítosza, ami nem csak egy életérzés volt. Ezekben az években minden, ami az USA-ból jött be hozzánk, menőnek számított. A Nike cipők, a McDonald’s, a Chicago Bulls és Michael Jordan, a Windows, a PC-s játékok tömkelege, a Die Hard-filmek, meg az MTV klipjei Guns N’ Rosesszal és Michael Jacksonnal. Akinek megfordult egy rokona az USA-ban, az már menőnek számított. Apám 1993-ban járt kint, és whiskey-t, GI Joe-t, Barbie-t, Chicago Bulls-os holmikat és amerikai focilabdát hozott magával. 

Amerika a nyugatot szimbolizálta, a „győztes” nagyhatalmat, a Top Gun életérzését a zenével, az erőfitogtatással, a napszemüveggel, a kúlsággal. Mindez leszivárgott a magyar popkultúrába is. Volt itt Álmaimban Amerika, volt New York, New York, és voltak Valami Amerika-filmek, de a 2001-es Üvegtigris Lalija is USA-mániában fürdik.

Az ezredfordulóra nálunk is megjelentek a kereskedelmi televíziók az amerikai mintára készült valóságshow-k különböző változataival, a sorozatok tömkelegével, és elkezdték megreformálni az ízlésünket. A modoros, posztszocialista televíziózás helyét átvette a spektákulum és a 0–24-es szórakoztatás tévéje, melyben már mindenre volt ajánlat, volt kínálat, és mindent szabad volt a megfelelő műsorsávban. 

De megjött Magyarországra a nyugati haderő is. A 90-es évek közepén Taszár nemzetközi katonai bázisként működött, és az IFOR-, SFOR-szövetség katonáinak támaszpontja, majd a későbbi iraki önkéntesek kiképzőközpontja lett. A taszári repülőnapok nyílt légi parádéi elhozták a Top Gun-életérzést – a kelet-közép-európai vurstli hangulatával keverve. Clinton elnök 1994-ben és 1996-ban is Magyarországra látogatott, 1999-ben pedig csatlakoztunk a Szovjetunió elrettentése céljából létrehozott katonai szövetséghez, a NATO-hoz. Az egykori keleti blokk – és ezen belül Magyarország – nagy erővel szívta magába, amit addig nem szívhatott, kulturális, politikai és gazdasági értelemben is.

Aztán egy szeptemberi délutánon a tévében két füstölgő felhőkarcolót mutattak a hírekben, mely épületek nem sokra rá össze is omlottak. A történet 2001 szeptemberében drámai fordulatot vett. Amerikának a vietnámi háború kudarcában megtépázott, majd a Reagan-korszak és a hidegháborús győzelem által helyreállított presztízsét minden addiginál fenyegetőbb támadás érte. A szuperállam szívét, legfontosabb, legnépszerűbb városát és szimbólumát, New Yorkot (és persze Washingtont is) érte az „ostrom”, amely sok ezer ember halálát okozta az anyaföldön. 

A Bush-adminisztráció válaszul háborúkat indított a terrorizmus ellen, kis eltéréssel, előbb Afganisztánban, később Irakban. Világszerte tüntetéshullámok kezdődtek, melyek hónapról hónapra dagadtak, majd elcsendesedtek. Manapság erre az időszakra szokás datálni azt, amikor Amerika világpolitikai fellépése problematikussá vált, és ezt hozzák fel – kettős mércét hangosan emlegetve – azok, akik megértőbben viszonyulnak Putyin háborús agressziójához is. Bár sok vita övezte már azt is, hogy a NATO 1999-ben beavatkozott a koszovói konfliktusba, ugyanakkor megfontolandó a tény, hogy a légicsapásokat végül az orosz diplomácia is támogatta, mely akkor még bőven a nyugatiak anyagi támogatására szorult. Olyannyira, hogy az oroszok „igenjét” követően szinte azonnal sor került Jugoszlávia kapitulációjára. Akkor a posztszovjet politika is helyeselte a nyugati fellépést és a posztjugoszláv államalakulat végérvényes megreformálását. 

A Bush-korszak másik nagy megosztó ügye ahhoz a guantánamói fogolytáborhoz kapcsolódott, mely a Bush–Cheney-elnökség szerint létfontosságú eszközként szolgált a terrorizmus elleni küzdelemben. Azt, ahogy a „kihallgatások” Guantánamón zajlottak, később Barack Obama vizsgáltatta ki és állíttatta le, és ezzel magára haragította a patrióta (és republikánus) közvéleményt. Otthon ekkor kaptuk meg ajándékba egy Kaliforniában élő családi barátunktól Donald Rumsfeld és Bush elnök egykori szövegírójának, Marc Thiessennek a könyvét. A Courting Disasterben (magyarul: „Fenyegető katasztrófa”) a szerző azt ecseteli, hogyan ágyaz meg a fogolykihallgatások leállításával az Obama-kormány egy újabb, 9/11-hez hasonló eseménynek. Hogy ezzel egy időben ugyanakkor Obama megválasztását mennyire forradalminak, egyben szimbolikusnak vélte az amerikai közvélemény egy része (a demokrata szimpatizánsok), azt a South Park egyik korabeli epizódja szemlélteti a legjobban, melyben a demokrata szavazó, Randy Marsh a change („változás”) kifejezést ordibálva vonaglik részegen az utcán.

Ha arra gondolunk, mikor volt az USA megítélése a legpozitívabb a közelmúltban, jó eséllyel állítható, hogy ez az Obama-korszakra tehető, és mindez elsősorban egyfajta szimpátiának köszönhető. Mert hát jó eséllyel aligha gondolkodott erről cizelláltabban az „Amerika-hívők” többsége, mint Randy Marsh. Hogy aztán mennyire nem jött változás a korábbiakhoz képest, azt az Obama-korszak pénzügyi összeomlásokra adott válasza (a beszakadt bankok állami beavatkozással történő megmentése) bizonyította, illetve az, hogy a szimbolikuson túl más nem történt. Az Egyesült Államok első afroamerikai származású elnöke nem hozta el a megváltást. És hát nézzük meg, ki és milyen kampányokat követően vette át helyét a Fehér Házban. 

Amikor pár évvel ezelőtt egy belvárosi, idegen nyelvű könyvesboltban a pénztárhoz léptem a Bob Woodward Rage című könyvével, a borítón Donald Trump „félbevágott” arcképével, váratlanul megszólított egy intelligens amerikai hölgy. Közölte velem, hogy Chicagóból jött, és reméli, nem gondolom azt, hogy Amerikában mindenki olyan, mint „az az ember”. Váltottunk pár szót, közben biztosítottam róla, hogy nincs így, ahogy arról is – itt talán azt éreztem, magyarázkodnom kell –, hogy én csak úgy „szórakozásból” fogom elolvasni a könyvet. 

másfelől azzal az úgynevezett „Trump-károsultak” inkább csak alágyújtanak a trumpi retorikának. Hogy ez a jelenség mennyire szükségszerű, és következik a média működéséből, és különösen abból, amivé az elmúlt években vált, azt az amerikai Vox társalapítója, Ezra Klein is felismerte. Why We’re Polarized („Miért polarizálódtunk?”) című könyvében a következőket írja a sajtó és Donald Trump kapcsolatáról: „Trump maga is a részrehajló tendenciák terméke, de nem ő az első, és nem is ő lesz az utolsó. A politikai sajtó elfogult, de nem is annyira a baloldal vagy a jobboldal iránt, mint inkább a zajos, a felháborító, a színes, az inspiráló és a konfrontáció irányába.” (Ezra Klein, Why We’re Polarized, Profile Books, 2021, 170.)

Sokan gondolják ugyanakkor, hogy elsősorban a demokrata szavazó amerikaiak szégyellik Trumpot, ám ez biztosan nincs így. A Trump-féle fellépés, mely nevezhető egyfajta posztdiplomáciának, és a tárgyalási tradíciók felrúgásán alapszik, a republikánus közösségen belül is megosztó. Az pedig, hogy amerikaiak és az Egyesült Államokkal szimpatizálók együttesen okolják Trumpot azért, hogy romlik az USA megítélése, egybeesik azzal, hogy a liberális demokrácia világszerte pozíciókat veszít.

Nem általános jóemberkedésről van itt szó, de ha már szóba jött, érdemes a dolgot magát közelebbről is megvizsgálni. 2022-ben tíz napot tölthettem el az Egyesült Államokban egy kulturális programsorozat keretében, és azt hiszem, addig még egy országban sem éreztem olyan mértékű udvariasságot, óvatosságot és előzékenységet az emberek hétköznapi érintkezései során, mint ott. Függetlenül attól, hogy milyen társadalmi csoporthoz tartozó emberrel találkoztam. Hogy ez miből táplálkozik, a mindennapok gyakorlatából – félelemből vagy az ország fegyvertartási szabályaiból –, vagy valamiféle kulturális norma következménye, nem egyértelmű számomra.

Az utca embere egy hipszter kávézóba belépve, vagy a felügyeleti szervek bármely tagjával érintkezve tapasztalhatja azt az attitűdöt, amely a sértés vagy az udvariatlanság legminimálisabb formáját is igyekszik elkerülni. Ezt nevezhetjük a deeszkaláció hétköznapi politikájának, de rendnek, tiszteletnek, és akár jóemberkedésnek is. A viselkedésünket érintő legsúlyosabb visszajelzést mégis egy déli államból származó arisztokrata, republikánus hölgy vendéglátónktól kaptuk, aki felrótta nekünk, hogy evés közben az asztalra könyökölünk. Mindezt nem sokkal az után, hogy a férje előadást tartott a magyar különítménynek arról, hogy miért kellene kilépnie az USA-nak a NATO-ból, majd a sértődés elkerülése végett örömét fejezte ki, hogy mi is a szövetség tagjai vagyunk. 

Mert a dolgokat belülről átélni mindig más. A Black Lives Matter-jelenség nem megérthető anélkül, hogy az ember ne szembesüljön az USA strukturális és történelmi rasszizmusával, mely bármely amerikai nagyváros utcáján sétálva azonnal megtapasztalható. Mint ahogy a pusztán médiaterméknek tűnő MAGA-jelenség sem választható le arról a kérdésről, hogy az USA nemzetközi politikai mozgása összefügg a világpolitika legfontosabb, legpregnánsabb ügyeivel. Így bármi, amit az USA mint szuverén állam elnöke tesz vagy mond, az hatással van mindenki életére.

Amerika már csak emiatt is volt – ez idáig legalábbis – egyfajta példakép, világcsendőr és a történelem által kijelölt apafigura, akit (amelyet) félelemmel vegyes tiszteletből övez. Ám úgy tűnik, épp annak vagyunk szemtanúi, hogy Amerika nem kíván tovább példakép lenni. Vagy, ha mégis, azt meglehetősen sajátos módon teszi, és ebben mindkét politikai oldal hibás. 

Makai Máté író, újságíró, az ÖT szerzője.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Donald Trump egyik támogatója  2024. november 3-án Észak-Karolinában. Fotó: Chip Somodevilla / Getty Images)