Aki az Úr jelét cipelte – búcsú Ferenc pápától

Keservesen nehéz időkben került Szent Péter székébe. Amikor a korábban évszázadokon át evidenciának számító vallásosság a nyugati civilizációban furcsa egzotikummá vált. A hívők, akik még száz esztendővel ezelőtt is a nagy többséget alkották, jó esetben megértő félmosollyal, de egyre többször inkább csendes lesajnálással, vagy épp dühödt megvetéssel szemlélt kisebbséggé váltak. Amikor a politikusok és véleményformálók a vallást ellenkező előjellel, vagy annak „maradi és kirekesztő” voltát hangsúlyozva, vagy épp saját romlottságukat elfedő köpönyegként magukra véve, keresztény frázisokat harsogva pr-eszközzé tették.

Talán minden elődjénél jobban, mélyebben átérezte a bajt. Meg akarta menteni az Egyházat, és tudta, hogy nincs rá sok ideje. Mert a világ szélsebesen változik, és ő eleve nem volt már fiatal, amikor megválasztották. Sarkig kitárta a kapukat, hadd jöjjön mindenki. Hadd lássák, hogy az Egyház nem szekta és nem exkluzív klub, hanem édesanya, amely magához öleli az egész emberiséget.

Szép és felemelő küldetés volt ez – engem mégis szorongással töltött el. Ha mindenkit behívunk, vajon marad-e még hely azoknak, akiket nem kellett behívni, mert végig bent maradtak? Otthon lesznek-e így azok is, akik a kicsit zártabb és szűkkeblűbb, de épp ezért biztonságosnak tűnő Egyházban találtak menedékre? Vagy azok, akik nem a megújulást, hanem az ősi hagyományokhoz visszatérést várják?

Gondolatban, és olykor nyilvánosan is, sokat vitatkoztam vele. Olykor a Krisztus által ránk hagyott egyik legfontosabb örökséget, az alázatot is sutba dobva, egészen szenvedélyesen. Egyszer még azt is leírtam: nekem többé nem Szentatyám. Aztán persze hogy az maradt.

Azt a radikális, bátorságot, ahogyan a békét és a szolidaritást nem csak hirdette, de számon is kérte a hatalmasokon. Ebben nagyon is a régi idők szigorú, harcos pápáira hasonlított.

Nem lehetett nem szeretni azt a pillanatig sem megjátszott, már-már gyermekien őszinte figyelmet, amellyel mindenkihez, de tényleg mindenkihez viszonyult, akivel találkozott. Ezt ugyanúgy érezték azok, akiket megölelt, és azok is, akik egy több százezres tömegben kilométeres távolságból, vagy akár csak a képernyő előtt hallgatták.

Utóbbit nekem is volt szerencsém megtapasztalni. Magyarországi látogatása alkalmával a Kossuth téren én is ott voltam – de életem egyik, ha nem legnagyobb hitélményét egy online közvetítésen keresztül köszönhettem neki. Ferenc ellátogatott a VIII. kerületi Rózsák terén álló templomba, ahol többek közt a szendrőládi roma kórus is zenélt neki. A cigány muzsikusok a templom szélén álltak, a padsorokban ülők nagy része nem is láthatta őket. Ám a Szentatya megkérte kísérőit, hogy kerekesszékével tolják őt oda.

A világ legjelentősebb vallási vezetője és az apró borsodi faluból érkező zenészek találkoztak – és megtörtént a csoda. Bármerre jár a föld kerekén, a pápának mindenhol milliók kérik az áldását. A szendrőládi romák nem kérték – ők áldották meg az idős, beteg egyházfőt. Körbeállták, és felemelt kézzel, Áron próféta szavaival kérték rá Isten áldását. Ezek az egyszerű emberek megértették, amit olyan kevesen fogtak fel, pedig a pápa számtalanszor kért: „Imádkozzatok értem.”

A szendrőládi romák sírtak. Sírt Ferenc is. És ott, a képernyő előtt könnyeztem én is. Hálás voltam, hogy ott lehettem velük a templom szélén, a szeretet és hit kis körében, és azt kértem a Jóistentől, hogy legalább a legjobb pillanataimban tudjak így szeretni és hinni, ahogyan ők.

Ez a lélekmélyig hatoló, megrázó és felemelő pillanat nem jöhetett volna létre a muzsikusok odaadó alázata nélkül, de akkor sem, ha az addigra már ki tudja hányadik hasonló alkalmon részt vevő Szentatya nem ragaszkodik ahhoz, hogy odamenjen megköszönni nekik a zenés szolgálatot.

És ez, amilyen nagyszerű dolog, akkora teher is. Itt, ebben az árnyékvilágban eddig tudta cipelni. Nem lesz könnyű dolga annak, aki átveszi tőle.

És hát mi mással is búcsúzhatnék tőle, mint az Ároni áldással:

„Áldjon meg téged az Úr
És őrizzen meg téged Ő
Világítsa meg rajtad
Arcának fényét
s könyörüljön terajtad Ő.
Fordítsa tereád
Az Úr az Ő orcáját
Adjon tenéked békességet
És hozza el az Ő országát.”

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Ferenc pápa Urbi Et Orbi áldását mondja a Szent Péter térre néző erkélyről a vatikáni Vatikánban április 20-án. Fotó: Vatican Media / Vatican Pool / Getty Images)