Oly távol van tőlem, és mégis közel – egy hétvége Bécsben

„Minden második magyar embernek van valami emléke Bécsről” – írta Krúdy egy publicisztikájában több mint száz évvel ezelőtt. Egy másik cikkében pedig ez olvasható: „A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi, anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon éppen úgy észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső Kerepesi úti boltos a vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök vagy kalandor mozog csupán teljes biztonsággal a Kärntnerstrassén, de ugyanezek Berlinben vagy Párizsban is megállnák a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár budapesti – falusi megvetést és bámulatot érez a paloták és terek városában.”

Amikor ezek a sorok születtek, már felbomlóban volt a Monarchia, és bár ezek szerint a magyarok előtte is bizonytalanul mozogtak Bécsben, később évtizedekig nem is nagyon utazhattak oda. Mivel a rendszerváltás idején egészen kicsi voltam – konkrétan óvodás –, nem zavart, hogy addig a keleti blokkban kellett élnem, és nem fűtött az a vágy sem, hogy elinduljak a fejlett Nyugat felé. A Mariahilfer Straße mint metafora is csak a Moszkva tér című filmből van meg. Kimaradtam a Gorenje-turizmusból is, még csak autóm sem volt, amivel elindulhattam volna hűtőládát vásárolni, bár az óvodásokra amúgy sem jellemző, hogy autót vezessenek. Mondjuk, autóm azóta sincs.

Viszont később is viszonylag ritkán fordultam meg Bécsben, hiába születtem és nőttem fel tizenöt kilométerre az osztrák–magyar határtól. Körülöttem sokan járták át naponta dolgozni, vagy költöztek ki rövidebb-hosszabb időre, míg másokat teljesen hidegen hagyott a határ közelsége. Voltak, akik a családi kapcsolataik révén természetes módon tanultak meg németül, és akadtak, akiket több-kevesebb (az esetemben kevesebb) sikerrel tanítgattak.

Azért van pár emlékem Ausztriáról. Osztálykirándulás, később néhány utazás barátokkal, Burgenland, bóklászás a Fertő tó partján. Aztán Bécs, Schönbrunni kastély, bringázás a Mariahilfer Straßén, csigalépcsőn fel a Stephansdom tornyába, lifttel a Duna-toronyba. Szilveszteri buli, metró, pizzaszelet az aluljáróban, tűzijáték valamelyik kis belvárosi téren, rengeteg alkohol, kanapén alvás egy albérletben.

Bécs tetszett, de valahogy nem szerettem bele. Amúgy meg egy karnyújtásnyira van, és annyira kézenfekvő elvonatozni oda, hogy jó sokáig nem is mentem. Pedig napközben óránként indulnak vonatok a Keletiből, ami összesen tizenhat járatot jelent, és kevesebb mint három óra az út, sőt a szülővárosomból, Mosonmagyaróvárról csak egy óra. Most viszont valamiért kedvet kaptam egy hosszabb bécsi városnézéshez, és erre rá is szántam néhány napot.

A magyar ember álmából felkeltve is sorolja a különbségeket a saját országa és a nyugati szomszéd között: zöldebb a fű, jobbak az utak, rendezettebbek a települések, magasabbak a fizetések und so weiter. Bécs hagyományosan baloldali város, ez is tudja mindenki. Az is, aki életében nem járt még a sógoroknál. Ezért most kezdésként két olyan apróságot emelnék ki, amelyektől Ausztria és Bécs egyáltalán nem lesz rosszabb hely: nem kevés vendéglőben, bárban, kocsmában és kávézóban kizárólag készpénzzel lehet fizetni, és vannak helyek, ahol még a dohányzás is megengedett.

Ha az ember a 444 vagy a Telex Bécsről szóló cikkeire kattint, fejlett gazdaságról, magas bérekről, megfizethető lakásokról, remek oktatásról és egészségügyről, jól működő tömegközlekedésről, zöld közterekről és jó levegőről, pezsgő kulturális életről és progresszív attitűdről olvashat. Ha viszont az Origo vagy a Ripost híreibe pillant bele, arról értesülhet, hogy bizonyos kerületekben már többségbe kerültek a migránsok, ATM-eket próbálnak feltörni a migránsok, idős hölgyeket rabolnak ki a migránsok, rendőrökre támadnak a migránsok, és terrorcselekményeket terveznek a migránsok. A legjobb persze, ha mindenki magának fedezi fel a várost.

Első este egy külső kerületben, Simmeringben, egy minigarzonban alszom. Simmeringben még nem a bevándorlók alkotják a többséget – nem úgy, mint a szomszédos Favoritenben, ahova Lázár János néhány éve kiment rettegni –, de szemmel láthatóan itt sem mindenki echte osztrák. Veszélyérzetem viszont nincs, nem látok munkanélküli hordákat kószálni az utcákon. Később Josefstadtba – a pesti Józsefváros testvérvárosába – teszem át a székhelyemet, de az a környék is biztonságosnak tűnik.

Ami viszont elromolhat, az Ausztriában is elromlik. A bécsi tömegközlekedés kiváló, de az első villamos, amire felszállok, nem sokkal később műszaki hiba miatt leáll, bár az is igaz, hogy rögtön érkezik a pótlás. Aztán ott van a Simmeringer Biergartl, az első vendéglő, ahova betérek, és ott ugyanúgy ki van írva az egyik vécére, hogy „Defekt”, ahogy Hegyeshalomban, a Zöld Strucc mellékhelyiségében is olvasható a „Nem működik! Rossz!” felirat.

Persze csak a véletlen műve, hogy rögtön a defektekkel szembesülök, mert amúgy nehéz lenne vitatkozni azzal a közhelyszámba menő megállapítással, Bécs az egyik legélhetőbb nagyváros Közép-Európában, sőt az egész kontinensen. Tiszta és biztonságos, nyüzsgő, de emberi léptékű. Az pedig valóban példaértékű, hogy nemcsak az önkormányzat, de piaci cégek is építenek bérlakásokat, így hiába növekszik látványosan Bécs lakossága, azok a vidékről érkező fiatal értelmiségiek vagy a máshonnan betelepülő munkavállalók, akik éppen a nagyvárosi lét előnyeit szeretnék élvezni, nem szorulnak ki az agglomerációba.

És amennyire irigyeljük Magyarországról az osztrák életszínvonalat, annyira ismerősek Bécs emblematikus épületei a Budapestet jól ismerőknek: a Monarchia két fővárosa az előző előtti századfordulón egymás tükörképe volt. A városszerkezeti és építészeti hasonlóságok mellett persze azt is muszáj elismerni, hogy a Duna sokkal szervesebb része Budapest látképének, míg Bécsen inkább csak keresztülfolyik.

A császári palota, a parlament, a városháza, az opera, az egyetem, valamint a Ring, vagyis a Körút többi épülete Bécs kötelező látnivalói közé tartozik, ahogy a Stephansdom is. Rengeteg a turista, és mindig nagy a jövés-menés az olyan utcákon és tereken, mint a Stephansplatz, a Graben és a Kärtner Straße. A Ringen megszokott látvány, hogy fiákerek keverednek a taxik és villamosok közé, és a mai napig akad néhány fapados villamos is – mármint szó szerint fapadosak, vagyis fából készült padokra lehet leülni.

A művelődést a Kunsthistorisches, vagyis a Szépművészeti Múzeummal kezdem, ahol néhány óra csak arra elég, hogy az ember az ókori Egyiptomtól rohanva jusson el a középkorig, ezért nem árt több időt szánni rá. Néhány évvel ezelőtt kiemelkedően népszerű volt a Bruegel-kiállítás, de a holland festő legismertebb művei szerencsére ma is láthatók, és van néhány Caravaggio, Rubens és Rembrandt is.

A Leopold Múzeumot a legtöbben Klimt és Schiele miatt keresik fel – az idei újdonság a Schiele utolsó éveinek festményeit felvonultató kiállítás. Érdemes ellátogatni az Albertinába is, ahol többek között Da Vinci és Dürer, Van Gogh és Matthew Wong, illetve Jenny Saville festményei láthatók, és igazi kuriózumként a huszonkét éves korában öngyilkosságot elkövető Francesca Woodman fotókiállítása. A Kunstforum termeiben pedig a kilencvenes évek popkultúrájának legendás fotográfusa, Anton Corbijn képeiben és videóiban lehet elmerülni.

Megnézem a turistacsalogató, expresszionista Hundertwasser-házat is, de a schönbrunni kastélyig már nem megyek el, és a Belvedere sem fér bele az időmbe. Meg persze sok minden más sem: aki hosszabb időt tölt a városban, érdeklődésének megfelelően megnézheti a Naturhistorisches, vagyis a Természettudományi Múzeumot, a Freud Múzeumot, a Sisi Múzeumot, Mozart szülőházát, a Strauss-kiállítást, Széchenyi szobrát és emléktábláját Döblingben, és ahogy mondani szokás, a sor még hosszan folytatható.

A kultúrát azonban nem árt leöblíteni néhány korsó sörrel. A már említett Simmeringer söröző nincs túl közel a belvároshoz, de az első esti szállásomhoz igen. Leginkább helyiek járnak ide, békebeli hangulatot áraszt, és olyan egyszerű ételeket kínál, mint a bécsi szelet. Igazi meglepetés viszont a múzeumnegyed közelében megbújó Bendl Café, ami a neve ellenére kevésbé kávézó, sokkal inkább kocsma, és ahol, úgy tűnik, rajtam kívül mindenki ismer mindenkit. A lepattant, félhomályos helyet nem magamtól találtam meg, hanem a Kocsmaturista című kiváló blog segítségével.

„A kávéházairól híres város egy nagyobb teszt után olyan kocsmafajtával villantott nagyot, amit én is talán utoljára tippeltem volna: a retró kiskocsmákkal. Bécs régi, egyszerű kocsmái fantasztikusak! És bár minden kortárs kocsmatípus és kocsmarokon bőséggel fellelhető a városban, nálam a retró stílus vitte a prímet: élettel telik, viccesek, a közönség gyakran befogadó és barátkozós. Mind a tisztaság, mind a vendégkör jellemzően igényesebb a magyar kiskocsmákénál, de mégis megmaradnak egyszerűnek, közvetlennek, oldottnak” – írja a blog szerzője, Ulu, polgári nevén Csanádi Tibor.

A saját utamat járva fedezem fel viszont a körúton kívüli 6., 7., 8. és 9. kerület, vagyis Mariahilf, Neubau, Josefstadt és Alsergrund kocsmáit. Már amennyit pár nap alatt fel lehet fedezni belőlük. A Stehbeisl egyike a fiatalos bároknak, és ilyesmi a Kreisky is, ahol viszont a huszonévesek és a harmincasok mellett elegáns öregurak is elüldögélnek egy-egy krigli mellett. A vécében találok egy vaskos pénztárcát, amit azonnal le is adok a pultnál – lehet, hogy a „Magyar, ne lopj!” parancsolat szólal meg a tudatalattimban –, a csapos pedig a személyi alapján rögtön meg is találja a tulajdonost. Aztán ott van a Horváth Weinstüberl, amelynek magyar a tulajdonosa, és ahol jóféle kenyérlángost lehet enni a bor mellé.

A hangulatosabb helyek közé tartozik az egyik belvárosi piac, a Brunnermarkt, és a mellette található tér, az Yppenplatz. A bódéban, ahol kolbászt és sajtot veszek, meg egy korsó sört, kimondottan barátságosan fogadnak: előkerül egy üveg Unicum is, és a tulaj meg az egyik törzsvendég koccint velem, nehogy már egyedül igyak. A szomszédos egység előtt egy soktagú balkáni zenekar játszik nagy átéléssel – egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy Bécsben is vannak kimondottan rossz környékek, de én most éppen a szebbik arcát látom az úgynevezett kulturális sokszínűségnek. Kellemes hely a belváros másik oldala, a Duna-csatorna környéke is, ahol menő part menti bárokban lehet lazulni, bár sosem értettem, miért kell az ilyen helyeken homokkal felszórni a betont.

A terveim között szerepelt, hogy meghallgatok néhány koncertet, és sikerül is fejest ugranom a bécsi undergroundba. A Venstrer 99 nevű klubban három punkzenekar játszik, az ír Vulture Fun, illetve a német Bullock és Dosenstolz. A klub a vasúti sínek alatt működő alsergrundi szórakozóhelyek egyike, ahol minden becsületkasszás, vagyis nemcsak a belépőjegy, de az összes ital is. Nem vicc, ingyen van a sör, a bor meg az összes égetett szesz. Vagyis annyit fizetsz érte, amennyit akarsz. És működik a dolog. „Magyar, ne lopj!” – szólal meg újra a fejemben, és fizetek.

A szerző közíró-szerkesztő. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Stephansplatz, Bécs. Fotó: Alexander Spatari / Getty Images)